Ha ismertek valakit, aki bátran ki meri jelenteni, ő kiválóan be tudja osztani az idejét és mindenbe annyi időt fektet, amennyit az megérdemel, megkíván, akkor kérnék hozzá valami kontaktot, szívesen megnézném, meghallgatnám őt, mert én még nem találkoztam ilyennel.

Persze a mérték és a minőség nagyon nem mindegy. Szét lehet folyni kicsit: mondjuk elhanyagolni a testedzést, kicsit többet facebook-ozni mint ’illene’, vagy éppen elcsúszni a házimunkával, önmagunk karbantartásával (fodrászhoz menés, lábgyantázás, körmözés és hasonló fontos igények, feladatok) stb. De vannak durvább fokozatok is, amikor egy idő után beszűkül a tevékenység és azt látjuk, valaki már rabja lett egy tevékenységnek, egy hobbinak, egy mániának és durván hanyagolja el az élet más területeit, pláne a szociális, társadalmi érintkezést, az emberi kapcsolatait. Ez lehet akár a testedzés (ami egyébként egy kifejezetten egészséges tevékenység – normális mennyiségben), lehet a munka, a lakástakarítás, a tévézés (sorozatfüggés), de lehet a videójáték is, ami főleg a fiatalabb nemzedéket veszélyezteti.

Philip Zimbardo és Nikita D. Coulombe könyvében (Nincs kapcsolat – Hová lettek a férfiak?) levezeti ez utóbbinak (a videó játékoknak, illetve a - kicsit azokkal rokonságban álló - pornó nézésnek) a működési mechanizmusát, hivatkozva jó néhány kutatásra, kísérletre. Sokat olvashattunk már erről a problémáról. Az iskolai lövöldözések az USÁ-ban, a norvégiai tömeggyilkos és hasonló brutális események után mindig előjön a téma: az érzékelés és a tényleges valóság összezavarodása, az agresszió növekedése, az empátia és az érzelmi kontroll hanyatlása, elvesztése, mint legdurvább következmények, stb.

Azt is boncolgatja a könyv, miért van az, hogy ez a téma főleg a férfiakat érinti. Egy stanfordi kísérlet alapján (Allan Reiss) a következőkre jutottak: „a férfiak jutalomérzete a videojátékozás közben erősebb volt, mint a nőké, és hogy előbbieknél kétszer-háromszor nagyobb valószínűséggel alakult ki játékfüggőség… a női résztvevők is megértették a játék lényegét, és láthatóan megvolt bennük a késztetés, hogy jól játsszanak, a férfiak egyszerűen csak sokkal motiváltabbaknak bizonyultak a sikerre.” Vagyis érthető, megvan a magyarázat arra, hogy a fiúk sokkal többet játszanak, sokkal jobban rákattannak a dologra. Ők máshogy vannak összerakva, máshogy működnek (ebből a szempontból is).

Ennek aztán rengeteg következménye lehet és van, kezdve attól, hogy a figyelemzavarhoz köthető problémák főleg a fiúknál gyakoriak, kevésbé motiváltak, motiválhatók más irányokba, ahol nem kapják meg a játékban megszokott azonnali jutalmat. Aztán a végén nézhetünk nagyot, hogy évről-évre nő a nők aránya a felsőoktatásban is (hiszen sokkal motiváltabbak a tanulásra), vagy csökken a férfiak nemzőképessége (melynek egyik okozóját, faktorát szintén ezen a téren kereshetjük).

Az is tény, hogy a játékok inkább a férfiagyra vannak felépítve, kitalálva, ami persze nem lehet véletlen, hiszen a játékkészítők maguk is általában férfiak.

Az internet – áldásos hatásai mellett – felborított, felforgatott és főleg, felgyorsított dolgokat, továbbá – Zimbardo-ék szóhasználatával - meghekkelte a Maslow-féle szükséglethierarchia rendszerét. A könyvben bemutatott ábra szerint az alapvető fiziológiai és biztonsági szükségleteinket nem bolygatta meg alapjaiban (bár én már ezekre is hallottam példákat), de a pszichés és az önmegvalósítási igényünk szempontjából alaposan belegázolt az életünkbe.

Nem mennék itt bele a részletekbe, az ábra eléggé egyértelműen szemlélteti a dolgot, rengeteg példát is lehetne felhozni, akit érdekel (pláne, akit érint), azoknak érdemes elolvasni a könyvet.

Mielőtt bárki azt hiszi, csak köpködnek a videojátékokra, elmondom, jótékony hatásokról is írnak, illetve elismerik, hogy vannak, születtek olyan játékok is (hogy mennyire célzatosan, az más kérdés), amelyek komoly pozitív hatással jártak, például akár a kognitív képességekre, de akár még kutatási, tudományos témákat is előbbre vittek.

Coachként, segítőként, de akár érintett szülőként, társként mindenképpen meg lehet próbálkozni azzal, hogy tudatosítsuk az érintett személyekkel, mennyi minden lehetőségtől vágják el magukat a túlzásba vitt játékkal. Sokat segíthet a tudatosításban, ha rá tudjuk venni őket, vezessenek legalább egy héten keresztül egy statisztikát, mivel mennyi időt töltenek. Ha ez megvan, már könnyebb megtenni az első lépést afelé, hogy az arányokat kicsit, fokozatosan elkezdjük változtatni, normalizálni. Az ő érdekükben!

/Jó indulás lehet ehhez egy szabadtéri coaching ’ülés’ is, ami inkább járás, de a lényege a szabad tér, a mozgás, a jó levegő. Vagy ha nem coaching, akkor kirándulás, kinti program szervezése, amire az ősz – szerintem legalábbis – a legkiválóbb időszak. Imádom az őszi erdőt!/

Hangsúlyozom, ez a módszer (mármint az időtöltés vezetése, tudatosítása) mindenkinek hasznos lehet, akinek problémája van az időbeosztással, aki érzi, valaminek túl nagy, vagy éppen túl kevés szerep jut az életében és ezen változtatni szeretne. HAJRÁ!

Koskovics Éva

coach