Nehéz ma megnyilvánulni az interneten, írni bármiről is, ami konkurencia lehet… Több aktuális téma is van a fejemben, de azok ma valahogy nem tűnnek mégsem olyan fontosnak, aktuálisnak. Vajon miről is írhatnék október 3-án a pozitív pszichológia jegyében?

Nem tudom magam kivonni az elmúlt időszak őrületéből, nem tudok elvonatkoztatni az óriásplakátoktól, attól, hogy a csapból is a migránsozás, a riogatás folyik. Vártam, hogy túl legyünk rajta, de valahol sejtettem, hogy nem leszünk túl, legyen akármi is az eredmény.

Mit lehet tenni mégis, aki szeretné magát megóvni, nem hajlandó beszállni a meccsbe, ő csak normális életre vágyik, egy alap biztonságra, valami kis perspektívára, szerető, de minimum korrekt emberi kapcsolatokra?

Valami okból kifolyólag három fogalom foglalkoztat mostanában (tanúk rá azok, akikkel dolgoztam pl. nyáron is).

Ezek:

• a felelősségvállalás
• a realitásérzék csökkenése, a valóságtól való elszakadás veszélye (ennek az önismeret is fontos része)
• a következmények nélküliség

Ha ezekkel kapcsolatban felmerül bárkiben kérdés (mint ahogy azt tapasztalom, sokakban egyre gyakrabban felmerül), akkor érdekelne, mire is jut.

Néhány idézett mondat az elmúlt időszak saját élményeiből:

1.

Felelősségvállalás

„Egyre inkább feszít az az érzés, hogy nekem is személy szerint megvan a felelősségem abban, ahova eljutottunk és érzem, hogy ez nem helyes, valamit muszáj csinálni. Azzal már nem tudom megnyugtatni a lelkiismeretemet, hogy karácsony előtt összeszedem a megunt ruhákat és játékokat, aztán beadom egy gyűjtésbe, vagy vásárolok pár liter étolajat és néhány konzervet, amit belerakok egy szeretetcsomagba. Én a normalitás visszaállításáért szeretnék valamit tenni, de nem tudom, hogyan kezdjem el.”

egy másik:

„Én eldöntöttem, nem hagyom magam befolyásolni senki által, nekem az a célom, hogy a családomnak minél jobb legyen, megadjam a gyerekeimnek mindazt, amit lehet. Két gyerekem már külföldön él, nem mondom, hogy boldog vagyok ettől, de az ő dolguk és egyébként is bízom benne, hogy majd egyszer visszajönnek. Én már nem hiszek senkinek, minket mindenki becsap, mind lopnak és hazudnak, az ember csak magában és a közvetlen családtagjaiban bízhat meg. Nem is érdekelnek mások, van még egy-két barát, aki hasonlóan gondolkozik, a többiek pedig nem érdekelnek.”

Az egyik ember elsődleges és szinte kizárólagos igénye az, hogy minél többet adjon másoknak, hogy minél több elégedett embert lásson maga körül, erős a szociális érzékenysége. A másik fő igénye pedig az, hogy tökéletes legyen az otthona, rend legyen körülötte, nehogy megnőjön a fű 2 centinél nagyobbra és nem is hajlandó szomorú filmeket nézni, csak a vidám, szórakoztató irodalmat, színházat kedveli.

Ez valóban egy olyan kérdés, amit mindahányan a saját szívünk, lelkünk szerint kell, hogy rendezzünk magunkban. Nem vagyunk egyformák, nem is várhatjuk el, hogy a másik ugyanazt gondolja, ugyanúgy érezzen, ugyanolyan értékítélettel rendelkezzen. A legfontosabb, hogy saját magunkkal legyünk békében, ne kelljen lesütni a szemünket, ha a tükörbe nézünk. De nem árt, ha legalább szóbaállunk egymással, néha megpróbáljuk megérteni egymást.

2.

A valóságtól való elrugaszkodásnak többféle szintje, több terepe lehetséges.

„Azt mondta egy pasi a kávézóban, hogy ilyen gyönyörű nőt még nem látott és csodás az alakom, biztos táncosnő vagyok. A múltkor kiposztolt képeimre is több száz like jött, de nem azért mert az új fehérneműm tényleg gyönyörűséges, tényleg jól is áll nekem. Nem szégyellem a testemet, teszek is érte eleget, a pénzem nagy részét magamra költöm, de igenis megtehetem, fizessen rendesen az a szemét férjem, aki elhagyott, fizesse az árát, majd meglátja, én százévesen is bombázó leszek, őt meg otthagyja holnapután az a fiatal nőci.” (50 év körüli hölgy)

„Én rettegek az arab terroristáktól, azoktól a sötét képű, agresszív, fiatal férfiaktól, akik ránk akarnak törni, le akarnak minket tarolni, el akarják tőlünk venni amink van, az országunkat, a vallásunkat, a vagyonunkat, az életünket. Miért nem értik ezt meg mások is? Persze, ha az ő szomszédjukba akarnák beköltöztetni ezeket, akkor ők is máshogy beszélnének.” (negyvenes vidéki hölgy, aki még élőben nem találkozott menekülttel, nem is ismer külföldieket, hiszen ahol ő él, arra nem járnak, külföldön még nem járt és várhatóan nem is fog, hacsak a kinn élő rokonait nem látogatja meg majd egyszer – bár ehhez mostanában nem sok kedvet érez…)

„Ha én könnyen tudok pénzhez jutni, kihasználom a lehetőségeket, akkor miért ne tegyem? Mások is ezt tennék a helyemben. Azt mondják, túlságosan meggazdagodtunk az elmúlt években. Azt nem látják mennyit dolgozunk érte? Nincs egy szabad napom, egy szabad estém, végre, valaki lettem és azt is jó lenne ha látnák, mennyi emberen segítek is. Adok nekik munkát, elintézek nekik ezt-azt, ide hozom a sok pénzt a településre. Azt bezzeg már elfelejtették, hogy az előző rezsim mit és hogyan tett, mennyit hazudozott. Hogy nyúlta le az állami vagyont. Meg ilyenek. Megérdemlem amim van, aki ezt nem így gondolja, az tehet egy szívességet…” X.Y. (mindenki gondoljon arra, akire akar)

„Én egyáltalán nem foglalkozom az anyagi világ dolgaival. Annyim mindig lesz, hogy ne haljak éhen, van fedél a fejem felett, a gyerekeim kirepültek, a férjem elhagyott, végre csak a magam dolgainak élhetek. Az internet kimeríthetetlen forrás, rengeteg on-line barátom van, közösségek, ahova jó tartozni, mindig megtalálom a kérdéseimre a válaszokat és érzem, hogy az univerzum befogadott, a része vagyok.”

„Ez az egész egy nagy összeesküvés része, aki ezt nem látja, az vak. El kell olvasni….-ot, meghallgatni a …. előadásait, minden fenn van a neten és kristálytisztán látszik majd, hogy kik és miért intézik így a dolgokat. Nekik ez jó, ők azt akarják, hogy …, mi csak játékszer vagyunk a kezükben.”

Vannak a korukat elfogadni képtelen, lassan saját paródiájukká váló emberek, vannak azok, akik magukat is becsapva bemenekülnek egy külön mikrovilágba, legyen az egy közösség, egy politikai párt, egy hobbi, egy sport stb. A kívülállók látják, hogy már messze túl van az elfogadható, tolerálható szinten, ahol már mondani sem érdemes neki semmit, úgysem jut el hozzá. Ugyanakkor vigyázzunk az ítélkezéssel, mert az sokszor visszaüt. Legyünk elfogadóak, pláne, ha a másik viselkedése senkinek nem árt!

3.

No következmények

„Megmondtam a gyereknek, hogy ha nem javítja ki a bizonyítványában a ketteseket, akkor nem visszük el magunkkal nyáron Amerikába. Persze nem javította ki, de mit tehettünk volna, megvolt a repjegy, a szállás, csak kivittük a kis disznót. Tudta ő előre, persze, hogy egy csöpp erőfeszítést sem tett.  De a tanárok is mind barmok. Frusztrálja őket, hogy a mi gyerekünk milyen kocsival jár, irigyek ránk, amiért nekünk jól megy, nem vagyunk olyan lúzerek, mint ők.”

„Dolgoztam egy komoly közszolgáltató cégnél, ahol 15 évig egy külföldi szakmai befektető irányította a működést, az önkormányzattal a háttérben, velük egyeztetve. Soha nem tanultam olyan sokat, mint akkor, abban az időszakban. Szakmai téren rengeteget, de vezetéstechnikát, üzleti kultúrát, felelős döntéshozatalt és egyebeket is. Aztán visszaállamosították. Az volt a szöveg, hogy a külföldiek zsákban hordják ki a pénzt a cégből. Persze, keletkezett haszon és azt nem osztották szét a magyar szegényeknek, de kérdezem én: ha mi céget alapítunk pl. Romániában, akkor azzal mi a célunk? Azóta látom, hogy folyik ki a pénz a vállalatból, rohad le az egész, megy tönkre, én meg ki vagyok bukva, hogy itt kell dolgoznom, ehhez kell asszisztálnom. De valamiből meg kell élni, ehhez értek, mit tehetnék pár évvel a nyugdíj előtt?”

Lennének még példák, de nem folytatom.

Na és akkor most jöjjön a pozitív pszichológia/coaching javaslata: mind a saját életünkért vagyunk elsősorban felelősek.

Ha úgy érezzük, tennünk kell érte, tegyünk.

Ha úgy érezzük, segíthetünk barátunknak azzal, ha figyelmeztetjük, nem kellene mindent posztolnia magáról a fb-on, mert ez például a gyerekének kellemetlen lehet, akkor tegyük meg, ne nevessük ki őt a háta mögött. Adjunk neki egy cikket, egy könyvet, ami a témáról szól, hátha elgondolkozik rajta.

Ha vannak barátaink, ők sokat segíthetnek, segíthetünk egymásnak. Egy jó beszélgetés, egy közös kirándulás, utazás mindig feltölti az embert és megerősíti abban, mit gondol jól, mi az, amin esetleg érdemes lehet elgondolkoznia. Eleve jó dolog másokkal osztozni élményeken, minket aktuálisan foglalkoztató kérdéseken, problémák megoldásán (köszi Laci!!).

Ha azt gondoljuk, mindennek a pénz az oka, azt kell hajtanunk, akkor jó ha tudjuk, rossz vágányon vagyunk. Az a vicc, hogy soha nem a tényleges, objektív helyzet okozza ezt az érzést. Hány boldog szegény és hány kielégíthetetlen gazdag ember van ezen a Földön!!?? Azt viszont jó ha tudjuk, hogy ennek oka leggyakrabban egy belső kényszer (legbelső, belénk programozott hajtóerő, un. driver), vagy az életközépi válság, egzisztenciális félelem az okozója (de mindkettőn lehet dolgozni!).

Illetve sokszor egy jó hivatkozási alap, miért is nem csinálunk semmit…

Legyünk nyitottak, olvassunk, járjunk színházba, nézzünk jó filmeket és töltsünk minél több időt a barátainkkal, a természetben, vagy a kettőt együtt. Én az utolsó nagykovácsi sétámon ezt találtam:

 Koskovics Éva

coach

koskovics.eva@kokart.hu