2016. dec 04.

De akkor miért fáj, ami nincs?

írta: M. Révész Zsuzsa
De akkor miért fáj, ami nincs?

Vendégposzt

Vendégszerzőnk írása a női lét egyik fontos állomásáról - változásáról - szól. Őszintén, hitelesen, nem kendőzve az érzéseket. 

egy.jpg

Nem leszek többé nagylány. Részemről OK! Az igazat megvallva az utóbbi évek hormonális hullámvasútjára nem vágyik ép eszű ember, főleg, ha felrémlenek azok a helyzetek, amikor a környék pillanatok alatt egy súlyos karambol helyszínére hajazott, inkább hagyjuk…

Maradjunk abban, hogy ez a szakasz lezárult. Nézzük a lényeget, nem halogattam a végtelenségig a szaporodást (mint mostanság divatos), ideje korán meg- át- és túléltem, nem mulasztottam. Kaptam lehetőséget arra, hogy anya legyek, éltem vele, két gyönyörű gyermekem van, mára már mindkettő családot alapított, van egy tündéri kis unokám, májusra ígérik a következőt.

Nem kívántam több gyermeket. Nem tudom, hogy mi lett volna ha, de így ahogy volt, ezzel a kettővel éppen megelégedtem. Tudom, hogy ez az elképzelésem most nem egyezik a divatos társadalompolitikai lózungokkal, de egyrészt túl vagyunk rajta, másrészt nem bírnám komolyan venni, hogy valaki, egy az én világomtól ennyire távolálló, kívülálló idegen nekem ezt majd megmondja. Számomra a szaporodás most és mindörökké magánügy és saját döntés.

Nem kívánok új családot alapítani, eszembe nem jutott, hogy egy fiatal férfinak, vagy egy idősebbnek most gyorsan még szülhettem volna, az idén volt a harmincadik házassági évfordulónk.

Nem vágytam rá, hogy tökéletesítsem a szülési technikámat, bár ezt az érvet is hallottam már későbbi gyermekvállalásnál, de képtelen voltam azonosulni vele. Tudom, van az ismerőseim között is, aki végtelen könnyedséggel szült, olyan is, aki az egész terhességet végig szenvedte, de nem gondolom, hogy azért kellene gyermeket hozni a világra, hogy abban a pár órában bemutassam, milyen sportosan tudok lihegni, vagy mondjuk kinyomni. Nonszensz.

Tudós kollégáim szerint, ha mindent, ami fontos volt az adott életszakaszban, mélyen átéltem, nem marad hiányérzetem, kipipálhatom, nem veszélyeztet a kapuzárási pánik.

Minden rendben, remek. De akkor mégis miért fáj, ami nincs?

Csak egy hétköznapi veszteség? Kicsi gyász? „Cseppet búsulkodunk, és már túl is vagyunk?” Valamiért ezt sem gondolnám.

Felrémlik a negyvenes munkatársnőm mellbevágóan őszinte megrökönyödése – nőgyógyásznál volt, gyanútlanul, más miatt, az ultrahangon közölték vele, hogy az egyik petefészke üres, a másikban egyetlen, utolsó petesejtjét lehet látni vizes környezetben. Két nagyobb iskolás gyermeke van, nem is fontolgatta, hogy tovább szaporodna, de mégis, mit lehet kezdeni ezzel a ráborult hírrel?

A lehetőségek lezárulása igenis ijesztő a maga véglegességével és nem csak azért, mert ha korábban esetleg valahol hibáztunk, akkor már nem mehetünk vissza. Sehol, az életünk egyetlen területén sem mehetünk vissza. Ezek pedig valódi, nagy döntések voltak annak idején is, igazi útelágazások, nem olyan kis elsikkadós fajták, hogy hopp, meggondoltam magam, kanyarodjunk vissza, mégis megtartanám azt a kis tarkát.

SzEGy

A Lelkizóna írásait kövesse a facebookon, hogy ne maradjon le a legújabb bejegyzésekről!

Szólj hozzá

gyerek érzelem változás életmód anyaság veszteség vendégposzt