Milyen a kapcsolatod az apáddal? Milyet képzelnél magadnak? Milyet a gyerekednek? Mit adhat egy apa és mit vehet el? Mekkora felelősség apának lenni? Mikor kész rá valaki, hogy vállalja ezt a felelősséget, le lehet-e tenni, ha egyszer elvállaltuk? Fontos kérdések…

A családi háttér, a szülői felelősség, az anyaság, a mozaik családok működése mellett talán ritkábban jön elő az apaság kérdése. Pedig van miről beszélni!

Apámat alig ismerem, korán elváltak, csak időnként találkozom vele. Mára elfogadtam ezt a helyzetet, nem sokat jelent számomra.

Apámat gyűlölöm, amióta anyám meghalt, csak még jobban. Csak azért járok hozzá néha haza, hogy megnézzem, nem teszi-e teljesen tönkre a házat, figyelek, nehogy befogadjon valami őrült nőt. Bár nem hinném, hogy bárki sokáig kibírná vele.

Apámat már leírtam magamban. Annyit bántott az életem során, annyiszor gyalogolt a lelkembe, hogy már immunissá váltam. Semmi érzelmi viszonyom nincs hozzá.

Apám nekem a minden, még az anyai funkciókat is sokkal inkább ő töltötte be, mint anyám. Ő a legjobb barátom máig, minden fontos dolgot vele beszélek meg először.

Apám már régen meghalt, de sokszor azon kapom magam, hogy még mindig vele küzdök időnként és még mindig érzem annak a súlyát, hogy meg kellene neki felelnem. Remélem, én nem fogom ezt átpakolni a gyerekemre.

Folytathatnánk a történeteket, az apás megéléseket. Érezzük, hogy mekkora súlya van a dolognak. Ha valaki hangsúlyozza, hogy neki semmit nem jelent az apja, az sokkal inkább az ellenkezőjére utal, vagy arra, hogy még fel sem ismerte, dolgoznia kell ezen a témán.

A rendszerelmélet szabályai szerint a sorrendiség törvényszerűsége azt jelenti, el kell ismerni a korábban jötteket, azt az időbeli előnyt, amit ők a koruknál fogva (illetve azáltal, hogy tőlük kaptuk a saját életünket) kiérdemelnek. Ha ezt nem tudjuk elfogadni, nem tiszteljük őket valamennyire, valamilyen formában, akkor abból harcok lesznek, akár velük, akár saját magunkkal. Sokszor valóban nehéz tisztelni egy szülőt, aki nem adja meg nekünk azt, amit egy gyereknek meg kellene adnia, vagy elhagy minket, netán még bántalmaz is, de ha ezt ennyivel elfogadjuk és elintézzük egy kézlegyintéssel, akkor ne csodálkozzunk, ha a következményekkel együtt kell élnünk (elköteleződési problémák, mi magunk sem leszünk jó szülők, párkapcsolati problémákkal küzdünk, önbizalom hiány, stb.)

Van, aki több évig jár terápiába, hogy megoldja a saját egyéni problémáját, van, akinek az egész életére rányomja a bélyegét az apjához fűződő kapcsolata (akár negatív, akár pozitív irányban). Sokszor elég lehet az, ha beszélünk róla, felismerjük és elfogadjuk, magunkban lerendezzük, rendbe tesszük, netán kicsit átfordítjuk a történetünket, megkeressük benne a jót, tudatosítjuk magunkban, mi az, amit mi másképpen akarunk, amit tanultunk belőle. Akinél ez így működik, ott valószínűleg nagy hibák nem voltak, vagy más téren annyira sokat kapott az egyén, hogy volt ereje saját magát egyensúlyba hozni.

Hogy milyen is az igazi apa-gyerek kapcsolat? Erről is lehetne hosszan írni, de ehelyett egy szép irodalmi példát hozok rá, Alessandro Baricco: Történet című regényéből:

„- Hová viszed a gyereket? – kérdezte az anyja.

Férfidolog – vágta rá Libero Parri, és Ultimo nem kérdezett többet, mert ha ötévesen az apád elvisz magával, az éppen elég a boldogsághoz. A rabelloi útelágazásig végig az apja mögött szaporázta lépteit. Nem tudhatta, hogy felnőtt férfiként megszámlálhatatlan alkalommal látja majd maga előtt a képet, hajszálpontosan így: apja súlyos alakját, amint hatalmas lépéseivel előrefúrja magát a reggeli ködben, egyszer sem fordul hátra, sem azért, hogy bevárja, sem azért, hogy lássa, a nyomában van-e még. Ebben a szigorúságban és a teljes feltételnélküliségben benne foglaltatott a tanítás mindarról, amit apának lenni jelent: a tudásról, hogy haladni úgy kell, hogy sosem fordulsz hátra. A felnőttek hosszú, könyörtelen lépteivel járni, de az egyenletes ütemű, világos léptekből értsen a fiad, és tapodtat se tágítson mögüled, bárha még csak gyermekritmussal jár. Egyszer sem fordulhatsz hátra, ki kell bírnod, csakhogy a gyermek tudja, nem fog elveszni, mert együtt haladni maga a megkérdőjelezhetetlen sors, ahogyan írva vagyon a földön.”

Két kiváló könyv jutott még eszembe a témában, Nick Hornby Egy fiúról, illetve Tony Parsons Apa és fia című könyve. Mindkettőt ajánlom.

A minap pedig egy másik szeletéről hallottam beszélgetést a rádióban, arról, mivel jár az, ha valakit fiúnak várnak a szülei (általában inkább az apja) és mégis lány lesz. A pszichológus szakember szerint a mérnök képzések például tele vannak ilyen lányokkal, akik közül sokan később szakmát is váltanak.

Szóval, ez a szülői, felmenői téma egy nagy varázslat, misztikum, érdemes vele foglalkozni, bármilyen formában, akár szakember segítségét kérve, akár a rokonokkal, barátokkal beszélgetve róla, akár irodalmi, filmes példázatokon keresztül. Tanulni sosem késő. Mert mi ugye jobban szeretnénk csinálni?!

Koskovics Éva

coach