2017. már 06.

Te elfogadod, mi elfogadjuk, ők elfogadják

írta: M. Révész Zsuzsa
Te elfogadod, mi elfogadjuk, ők elfogadják

Etikai és etnikai vonatkozások az örökbefogadási döntésben

17141298_10208061510924889_1412027726_n_1.jpg

Heti vendégposztunk Szabóné Erdős Gyöngyi írása

Kezdjük talán egy örvendetes ténnyel: kis hazánkban az örökbefogadási kedv a legszőrözősebb statisztikák szerint is szép csendesen növekszik. Viszonylag sokan várakoznak az immár három évig érvényes (és ezt követően újra megszerezhető) gyámhivatali alkalmassági határozatukkal az örökbefogadásra. A megyei nyilvántartásunkban a várakozók között sokkal kevesebben, de mindig vannak roma családok is, az arányuk évek óta közel azonos. A kérelmezők egy sorszámot kapva rendületlenül álldogálnak egy virtuális sorban, egyet-egyet előre lépve minden előttük lezárult örökbefogadással.

Amire egy házaspár beáll a sorba, általában jól átgondolt elképzelésük van arról, hogy ők milyen gyermekre vágynak. Előzetes nézeteiket csiszolgatja az örökbefogadási tanácsadó a tájékoztatásaival, a vele való beszélgetésekkel, a bejelentkezéskor kitöltött nyomtatványokkal, és a pszichológussal az örökbefogadás előtti tanácsadás során és az alkalmassági vizsgálatnál tovább körvonalazódhat a kép. Az ezeket követő felkészítő tanfolyam is sokaknak segít tisztázni a még homályos pontokat. Nálunk jellemzően a kisebb egészségi problémák elfogadása, illetve a kicsit szélesebb korhatár megjelölése változhat ilyenkor. A várakozási idő nagyon eltérő lehet megyénként, területenként és a bejelentkezők megfogalmazott és rögzített igényeitől függően is. Nyílván az egészséges, jól fejlett, rózsás bőrű újszülöttekre várakozók sora a leghosszabb és a leglassabban haladó. A másik véglet az, hogy nagyon kevesen várnak hat évnél idősebb, mozgássérült, súlyos testi betegséggel küzdő, vagy fejlődésében látványosan visszamaradt gyermekre.

Aztán ahogy telik múlik az idő, elmegy egy év, kettő, három a sorban toporgással, anélkül, hogy úgy éreznék, végre valóban közelebb jutottak az áhított célhoz, az eredeti meggyőződések néhány párnál elkezdenek fellazulni. Szerettek volna egy kislányt, de már egy fiúnak is nagyon tudnának örülni, csak lenne végre. Maximum két évesre gondoltak, de már nem bánnák, ha három lenne sem. Roma származású gyermek befogadása elől határozottan elzárkóztak, de most úgy érzik a gyermek származása nem olyan fontos, amennyiben rögtön ránézésre nem nyilvánvaló.

Számomra elég nehéz a származás elfogadását kétpólusú, igen-nem ügyletként kezelni, mivel a két véglet között az álláspontok és nézetek szivárványszínű sokaságát látom bezsúfolódni, de ez van. Az ezzel kapcsolatos gond megvilágításához adott mondjuk egy kérelmező házaspár, nevük most az egyszerűség kedvéért Átlagosék. Világos bőr, haj és szemszínű emberek, akik jelezték az eredeti elképzelésükben, hogy egy hozzájuk, a „családi fotóalbumukba” jól illeszkedő gyermekre vágynak, olyanra, akiről nem sír le azonnal, hogy örökbe fogadták. Az előző gondolatmenet alapján ebből a vágyukból, illetve a kinyilvánításából egyenesen következik, hogy ők természetesen az előítéletesek, a „nem elfogadók” csoportjába kerülnek a csak dichotóm – két lehetséges pólusú- változót tételező, csak fehéret, vagy feketét nyilvántartó rögzítési rendszerben. Hát ez baj.Vagy nem ez a baj? Tegyük fel, hogy a döntésük oka egyszerű és nyíltan vállalt, ők nem akarnak további esélyt adni a gyermek hátrányos megkülönböztetésének, szeretnék minimalizálni a jövendő megkülönböztetések és kirekesztések lehetőségét. Bár alapvetően nem titkolják, hogy a gyermekük örökbe fogadott, és ők nem a vér szerinti, hanem a szív szerinti szülei, de ezt mégsem akarnák minden idegennek és elhaladó járókelőnek rögtön az orrára kötni.

Talán azért döntöttek így, mert ez az új családba való belesimulás meg is védheti a kicsit, a családi egységet, sőt még a szülőket is az érzéketlen és tapintatlan külső kérdésektől, pláne, ha egy nem is olyan nagyon ritka csoda folytán az örökbefogadás után az addig meddő párnak egyszerre csak gyermeke fogan. Aktuális elrettentő példánk megtörtént esemény, a házaspár a kicsit barnább örökbefogadott gyermek gondozása és nevelése közben úgy megnyugodott, hogy a körükben sugárzó szeretet feloldotta a kettőjük termékenységének belső béklyóját, természetes szülővé váltak. E fölötti boldogságukba rondított bele ismerősük elsőre fel sem fogott megjegyzése arról, hogy így is megtartják-e azt az első gyermeket, hiszen ő láthatóan nem vérrokon.

Gondolom, nem száll vitába senki azzal, hogy a gyermek tehet legkevésbé arról, hogyan néz ki, amikor megszületik. A Kárpát-medencében, mint egy olvasztótégelyben, az ide érkezők, az átvonulók, a megszállók és a szomszédos népek évszázadok óta keverednek, aminek nyilván ott van nyoma a génjeinkben. Azok számára, akiket ezzel az állításommal nem győztem meg, álljon itt egy a napokban megjelent hozzáfűzés, Nyáry Krisztián kommentje hazánk etnikai homogenitásának gondolatához. „Mentő kérdés pótvizsgázók számára: Ha egy ország lakossága 1720-ban 3,2 millió fő volt, és ennek mintegy fele volt etnikailag magyarnak tekinthető, majd az állam által szervezett és spontán bevándorlásnak köszönhetően a népesség 1780-ra 9,2 millióra nőtt, és a következő száz évben újabb 4-5 millió ember vándorolt be külföldről, akkor 2017-ben a lakosság hány százaléka minősül etnikailag homogénnek? (Függvénytábla, történelmi atlasz használható. Végszükség esetén idézd fel déd- és nagyszüleid vezetéknevét!) Maximális pontszám: 10”

A történet szempontjából teljesen irreleváns magánvéleményem szerint, a genetikánk pont ettől ilyen pöpec, mivel itt hosszú évszázadok óta túlélésre vagyunk berendezkedve. Elég az hozzá, hogy ha egy varázslatos, „hetedíziglen az őseire látó” szemüveggel nézhetnénk rá egy mellettünk elhaladó honfitársunkra, vagy a szomszédunkra, nagyobb meglepetések is érhetnének bennünket. A másik ember és különösen egy még fejlődésben lévő gyermek külső megjelenéséről leszűrt benyomások, nemhogy nem nyújtanak biztos kapaszkodót, de időnként egyenesen félrevezetők, megtévesztők lehetnek a vélt vagy valós rasszjegyek találgatásával.

A gyermek származásának, etnikai hovatartozásának nyilvántartása ügyében a gyermekvédelmi törvény lehetőséget ad arra, hogy a vér szerinti szülő a gyermeke szakellátásba kerülésekor nyilatkozzon a saját etnikai hovatartozásáról.

A lehetőség adott, éppen csak gyakorlatilag nem láttam a megyei szakellátásunkban az elmúlt 18 évben senkit, aki élt volna vele. Próbálom én elképzelni, hogy mit és hogyan is mondhatnánk itt a tévedésből pont jókor megjelenő, a feldúlt, az elkeseredett, a reményvesztett, a közönyös, vagy éppen a dühöngve handabandázó szülőnek, hogy ugyan ne foglalkozzon már most a saját, teljesen nyilvánvaló sérelmeivel, hanem a gyermek későbbi jogainak és lehetőségeinek a védelmében tegyen már egy ilyen nyilatkozatot, de ez még fantázia szinten sem jön össze. Ha eleget agyalunk ezen, tán még az is eszünkbe juthat, hogy ugye a gyermekvédelmi szakellátásba sem azért kerülnek be a gyermekek általában, mert a szülőjük nagy hangsúlyt fektetett volna arra, hogy a gyermekek jogait, és mindenekfelett álló érdekeit otthon szem előtt tartsák.

Az aktuális hivatalos álláspont szerint, ez az egyetlen lehetőség arra, hogy hiteles információk birtokába jussunk és egyben ez az egyetlen jelölhető adat a gyermek származásáról, akkor is, ha több generáció óta ismerjük a családot, akkor is, ha azt a települést, azt az utcát, azt a nevet sokatmondónak tartjuk. Ha a szülő nyilatkozik, hogy ő egy roma ember, akkor az ő gyermeke is roma, és ha ugyanez a szülő arról nyilatkozna, hogy ő bizony nem roma, akkor meg azt kéne igazként elfogadnunk. Ennek a nyilatkozatnak a hiányában csak annyit mondhatunk a bejelentkezőknek, hogy minden bekerülő gyermek származásában van bizonytalansági tényező.

Ha ragaszkodunk a teljes igazsághoz, akkor ezt úgy mondjuk, hogy az anya személye az biztos. Az apáé legtöbbször teljesen bizonytalan, és nem csak azokban a helyzetekben, amikor az anya a gyermeke apját nem kívánja megnevezni, hanem képzelt apát írat be, majd esetleg a családgondozó sorai között előbukkan pár állítás, miszerint a bejegyzett, „képzelt” apa, durva, részeges, börtönviselt ember.

Akik számára most felrémlik a múlt század nagy port felkavaró és hálószobatitkokat szellőztető amerikai vizsgálatának konklúziója, amiért a végén nem lehetett a vidéki adatokat nyilvánosságra hozni, hogy a gyermekek cirka 30 százalékának nem az volt a nemzője, aki apaként az anya mellett állt abban a családban, azok most kénytelenek valamilyen (szerintem nagyobbacska) szorzószámot keresni. Ott egy több szempontból kiegyensúlyozott, reprezentatív, nagy elemszámú mintával dolgoztak, itt a társadalmunk perifériájára sodródott, sok szempontból hátrányos helyzetű emberek zűrzavaros körülményeiről és esetenként átláthatatlanul összevissza viszonyairól beszélünk.

Tény, hogy az örökbe adható gyermekek döntő többsége a családjából kiemelt, szakellátásba beutalt gyermekek közül kerül ki. Miután a kapcsolattartás nem megfelelően működött, és/vagy a szülők továbbra sem változtattak a magatartásukon és a körülményeiken, esetleg a szülő önként lemondott gyermekéről, vagy a bíróság megvonta a szülők szülői felügyeleti jogát. Igen, ahogy ez ebből elég jól kivehető, a szakellátásban lévő gyermekek között a közkeletű vélekedéssel ellentétben igen kevés az árva.

Talán ezért is kezdenek a szakembereink érdekes szemforgatásba, ha valaki, jellemzően nem a szociális szférában dolgozó, árvaházakat és menhelyeket emleget most, mintha valami időalagúton át visszatévelyedtünk volna Dickens sötét és kegyetlen világába, korába.

Nem, kérem szépen, ez itt a XXI. század Magyarországa. Nálunk a gyermekotthonainkban, a kis létszámúvá alakított lakásotthoni csoportjainkban, és a nevelőszülői családokban az egyre szűkösebb normatívákból, folyamatos alulfinanszírozással és emellett felülről még megnyirbált és gondosan lefölözött keretszámokkal, egyre kevesebb szakemberrel és hatalmas elvándorlással, az egyre rosszabb állapotban bekerülő gyermekek részére igyekszünk megvalósítani azt a családias gondozást-nevelést, amit a törvényalkotó az állam saját feladataként a gyermekvédelmi törvénybe foglalt.

 

Szabóné Erdős Gyöngyi

pszichológus

 

Szólj hozzá

gyermek gyermekvédelem örökbefogadás etnikum