Heti vendégposztunk Szabóné Erdős Gyöngyi írása.

Eldöntöttem, hogy történjen bármi, ma légies és csupa fény tavaszi cikket írok, sőt arra is gondoltam, hogy most talán sikerül majd nagyívben kikerülni minden sötét és nehéz témát, elég volt a poros, borús gondokkal teli ügyekből ezen a télen. Nemcsak azért hangzott ez belül nagyon jól, mert olyan szépen és szinte melegen sütött a nap a délutáni sétánál, hiszen már nem süt.

Könnyen összeszaladtak azok a sötét felhők és délutánra langyos eső mosogatta szemben a tetőket. Nem is csak azért tűnt olyan vonzónak a gondolat, mert ilyenkor tél végén egyszerűen ki vagyunk éhezve a korai napsugarakra, még tán virtuálisan is. Kicsalogatnak bennünket meleg kuckóinkból, akár itt van az a tavasz végre, akár nem. Talán ettől is ugrott meg újra a felső légúti bajok száma. A szélnek még foga van, de rólunk, pláne az ifjabbakról déltájt valahogy leugrik a kabát. Néztem a téren, ahogy az iskolából kirajzanak a fiatalok, egyesek pólóban, mások rövidnadrágban mintha csak ezzel siettethetnék a jó időt.

Azt terveztem, arról írok majd milyen az, az átszellemült komoly öröm a kiskertekben elmélyülten tevékenykedő emberek arcán, ahogy a további melegedésben bízva kitakarják a rózsák tövét, és megigazítják a frissen elszórt magok fölött a szépen meglazított levegős földpaplant. Óvatosan és könnyű kezekkel, mintha csak szeretettel szép álmokat és a jövőbe vetett bizalommal friss ébredést kívánnának nekik. A térdre ereszkedett földművelő emberek munkába öltöztetett gyönyörű, ismétlődő kikeleti imádsága ez, tavaszi munka és verejték áldozat természet anyánk csipketerítőktől mentes hatalmas oltárán.

A szőlővesszők apró, még alig duzzadó rügyeit mustráló gazda tekintetéről írok majd, ahogy figyelmesen számításba veszi a metszésben a kárt, amit az idei ritka erős fagyok okoztak, ahogy kimért és takarékos mozdulatokkal kiigazítja a tőke kívánt formáját. Aztán nekilát, hogy a gyümölcsösben is felmérje a veszteségeket, megkezdje a metszést, előkészítve a lemosó permetet, amivel az idei jó termés reményében felébreszti a fákat.

A pásztorok naptól, széltől cserzett arcának rezdüléseiről gondoltam írni, ahogy a kihajtás idejének közeledtével a tavaly begyűjtött téli takarmánymaradék állapotát és megőrzött tápértékét saccolgatják, hogyan tart ki, elég lesz-e amíg a legelőkön újra sarjad és megerősödik a fű. Figyelik, és ha kell, a világra segítik, a még téli szállásokon elrekesztett állományok most érkező legkisebbjeit, a gidákat, a csikókat és a borjakat.

A napsütötte ösvényekről írok majd a még szinte csupasz fák alatt, és az északi völgyek hideg zugaiban megmaradt hóról. A fűzfák hegyének apró leheletnyi zöldjéről, ami a horgászok számára jelzi, hogy hamarosan véget ér a téli kényszerű tétlenség, a régi bugák tövében sarjadó friss nádról és a vadvizek acélkék tükrét fodrozó böjti szelekről.

A hóvirágról, ami az idén a hidegek és a szokatlanul vastag hótól fagyos föld miatt megkésve, de már szinte mindenhol áttörte a tavalyi avart. A vastag és csípős hajnali ködökről, ami nedves cseppeket hagy a védett leánykökörcsin selymesen lila szirmain és a pirosló hunyor sárga porzóin. A virágról írok majd, ami a növény ajándéka a világnak, az egyed számára esetleg soha meg térülő luxus, a jó körülmények között megszerzett energia befektetése a jövőbe, a faj fennmaradásába.

Az egyre hangosabban felhangzó madárdalról írok majd, ami szinte önkéntelen mosolyt csal az arcunkra. A madárdalról, ami a párkeresés és a fészekrakás elején szól a legtöbb szólamban és a leghangosabban, odavonzva a lehetséges párt és meggyőzve őt, hogy érdemes közeledni, hiszen lám milyen erős és egészséges a másik, olyan pár lesz ő, aki pont megfelelő, győztes géneket ad majd örökül az eljövendő nemzedéknek. A trillák pedig kijelölik a terület határát, amit a madár a magáénak tekint, ahol elegendő élelmet remél a jövendő fiókái számára is.

A négy fal nyomasztó közelségéből most újra kiszabadult túrázó, új csodákra vadászó és élményeket gyűjtögető társaim nekilendülő bakancsairól írok majd. A természetjáró közösségekről, akik továbbviszik és éltetik hagyományaikat, toboroznak, kedvet ébresztenek és kirándulásokat kínálnak forrásvíz tisztaságú helyekre, oktatnak és felvilágosítanak, amivel maguk is tevőlegesen részt vesznek a környezetünk védelmében. A hosszú téli estéken apró részletekig megálmodott túrákról, a tervezgetésről, ami a legsötétebb napokban is életben tartotta az érdeklődés fényét, és őrizgette a lelkesedés szikráját. És az emberekről írok majd, akik az erdő csendjében, fényében megtett kilométerek alatt lassan elfeledik otthoni és munkahelyi gondjaikat, a természet szépségében és békés összhangzatában megmerülve kisimulnak, feltöltődnek és hazatérve új lendülettel tudják folytatni a munkájukat.

Nos, úgy tűnik a szavamnak állottam, ez az írás tényleg habkönnyű lett. Összesen néhány kép, azok is, inkább mintha ajtók lennének, készek beengedni azokat, akik elszánták magukat az élménybe merülésre. Hiszen nem is lehet másként: „Merülj el benne és élvezd a jelent, ahol a múlt szüretje zajlik, és a jövő megfogan.” – Szepes Mária.

A jelen az egyetlen hely, ahol feltöltődni, változni, gyógyulni lehet.

Néhányan már bizonnyal húzogatják a szájukat, ez aztán itt tuti nem trendi, sehol egy kis márkajelzés, nem kell méregdrága felszerelés, nem kell az elvonulás, sehol a wellness részleg vagy a divatos Spa, de legalább egy felkent guru lenne, vagy egy speciális oktatóközpont, semmi előzőleg elsajátítandó filozófia, nincsen hitelt érdemlő tan követőkkel, se kísérő, se terapeuta, se személyi edző. Ezúton kérek elnézést a fitymálóktól, igazán nagyon sajnálom.

A változás már ott rezeg a levegőben, az új kezdet, a visszatérő remény, gyermeki szép, tiszta és egyszerű érzések, az ébredő energiák, az új alkotások kezdetének ígéretével.

A tavasz áradó – lüktető energiája itt van, adott, elérhető, körülvesz bennünket. Csak rajtunk áll, hogy mihez kezdünk vele. Azt persze nem tudhatom, hogy másnak mit duruzsol a fülébe. A nekem szóló buzdítást viszont hallom: itt az új lehetőség, kapd össze magad, gyerünk, ragadd meg, és amíg a lendületből futja, menj vele, élj vele!

Szabóné Erdős Gyöngyi

pszichológus