A felnőtté válás, a szülői ház elhagyása az emberi életút egyik fontos, minden kultúrában megtalálható átalakulása: átmenet a gyerekkorból az autonómia, a felelősségvállalás, az alkotó tevékenység, a tartós párkapcsolat felé. Míg száz évvel ezelőtt is szertartással, ünneppel ülte meg a közösség a felnőttkorba lépést (ez a rítus kapcsolódhatott például a párválasztáshoz), addig napjainkra eltűntek ezek a hagyományok. Egyúttal a gyerek- és felnőttkor között egyre halványul az átmenet, és számos esetben részleges vagy elmarad a szülőkről való leválás – nem ritka, hogy egy harmincéves felnőtt a szüleivel él, akár anyagilag függő helyzetben. Éppen ezért fontos, hogy a modern korban is kialakítsuk a felnövést és a szülőkről való érzelmi leválást elősegítő „hagyományokat”.

Heinz-Peter Röhr német biblioterapeuta egy különleges könyvben járja körül a problémás leválás témáját: a Grimm testvérek A libapásztorlány című meséjén keresztül mutatja be, milyen családi konstellációban válhat a gyerekből kapaszkodó és bizonytalan felnőtt. A Kiút a függőségből könyv felfejti a több száz éves mese bölcsességgel átitatott rétegeit, egyúttal reflektál modern korunkra is.

Beavatási rítusok helyett mamahotel

A hagyományos társadalmakban olyan beavatási rítusokat találunk, melyek forgatókönyve, hogy a felnőttkor küszöbén álló fiatalok csoportja néhány felnőtt kíséretében néhány napra a közösség lakhelyétől távol vonul, és különböző feladatokat, próbákat kell teljesíteniük, amelyeknek lényege, hogy leküzdjék félelmeiket, próbára tegyék bátorságukat, tanúságot tegyenek (belső és külső) erejükről. Ezek az elsősorban a fiatal fiúk férfivá érését katalizáló rítusok olyan határhelyzetbe hozzák a fiatalokat, amelynek során végbemegy a pszichés átalakulás, miszerint „a játék ideje lejárt, erőm birtokába jutottam, nem megyek vissza anyám szoknyája alá, hanem a férfiközösség tagjává váltam”. A hagyományos társadalmakban a lányok számára a férjhez menés és a szüzesség elvesztése, a szexualitásba való beavatás jelentette a felnőtté válást.

Ezzel szemben manapság sokszor találkozunk egy egészen más megoldással: az elnyújtott gyerekkorral. A fiatalok akkor is a szülői házban és/vagy a szülői támogatást élvezve élnek, amikor már ideje lenne, hogy a saját fészküket és egzisztenciájukat építsék. A mamahotelben élők és maguk a szülők is többféle okot felhoznak ezen életforma mellett: „az albérlet pénzkidobás”, „kezdő fizetésből nem lehet önállóan fenntartani rendes életszínvonalat”, „nem jó egyedül lakni, idegenekkel meg minek költözzön össze albérletben”, „nem lehet rendes állást találni, akárhova pedig nem megyek el gályázni”, „minek költözne el a gyerek, amikor itt mindene megvan”, stb.

Ám a pszichológusok egyetértenek abban, hogy az albérlettel, az „elég jó” munkalehetőségekkel kapcsolatos ellenvetések csupán kifogások. Racionalizálás egy olyan helyzetben, amelyben bizony szép számmal találhatunk érzelmi mozgatórugókat.

A szülői és a gyermeki oldal

Heinz-Peter Röhr bemutatja mind a szülői, mind a gyermeki oldalt. Azokban a családokban, ahol a szülő fő hivatásának tekinti a gyereknevelést, a gyerek útjának egyengetését, valószínűbben alakul ki függőségi dinamika. A csonka családok ebből a szempontból veszélyeztetettebbek, de már a szülők közti elhidegült viszony, rosszul működő párkapcsolat is táptalaja lehet annak, hogy – elsősorban – az anya a gyermeke felé fordítsa minden figyelmét és törődését. Ha a szülő azt a nézetet vallja, hogy felnőttként a családalapítás és a családi élet működtetése a fő feladata, és emellett nem kap helyet az életében a hivatása, a baráti kapcsolatok ápolása vagy az, hogy részt vegyen a családon kívüli más (például lakóhelyi, civil, egyházi stb.) közösségekben, akkor a gyerek kirepülésével értelmét veszti az élete – és, úgy érzi, ezt meg kell akadályoznia.

Sok esetben a gyerek – ha ő szülei életének értelme – úgy érzi, hálával tartozik a gondoskodásért, és ezért marad a szülői háznál. Gyakran megesik, hogy a túlirányító szülők gyermeke, aki serdülőként nem tanult meg döntéseket hozni, kipróbálni magát új tevékenységekben és közösségekben, egyszóval akinél elmaradt a szárnypróbálgatás, túl bizonytalannak érzi magát az önálló felelősségvállaláshoz, és felnőttként is mindenben kikéri szülei tanácsát (és automatikusan hallgat is rájuk).

Ám létezik a bizonytalan és kapaszkodó felnőtt ellentéte is – a Kiút a függőségből könyv szerzője felhívja a figyelmet, hogy a mamahotelek lakói sokszor épp ellenkezőleg: a végletekig önző személyiségek, akik egyszerre követelik maguknak a gyerekkor kényelmét a felnőttkor minden szabadságával. Tehát élvezik a felnőttkor autonómiáját, ám a felelősségvállalás kellemetlen oldalát („az edények nem mossák el magukat, a szennyes ruha nem mászik be a mosógépbe, és a megkeresett pénz határt szab a költésnek”) eltolják maguktól. Ők is függnek szüleiktől, csak függésük alapja nem a szorongás és bizonytalanság, hanem – ahogy Heinz-Peter Röhr fogalmaz – egyfajta „gátlástalanság”: „parazitaéletet élnek, és elvárják a kiszolgálást”. Ezekben az esetekben nem függő, hanem nárcisztikus típusú személyiségről beszélhetünk.

Lehetséges felnőtté válási rítusok a modern korban

Ahol zavart szenved a leválási folyamat, ott mind a szülői, mind a gyermeki oldallal fontos foglalkozni. A szülők esetében meg kell találni életüknek azokat a részeit, amelyek új értelmet adnak a napjaiknak – ez lehet hobbi, közösségekhez csatlakozás, civil vagy jótékonysági tevékenységben való részvétel stb. Lelki szinten pedig el kell jutniuk ahhoz a felismeréshez, hogy a gyermekük nem a részük, hanem különálló lény, aki önállóan cselekszik, és sokszor nem azt választja, amit ők, a felmenők a legjobb megoldásnak tartanak.

A gyermekek esetében pedig egyszerű a képlet: félre kell tenni a kifogásokat, a félelmet az élettől, és el kell hagyni a szülői házat. Egyrészt hogy a fiatal kipróbálja magát a nagybetűs Életben, átlépje a komfortzónáját és tisztába jöjjön azzal, mi mindenre képes, másrészt hogy ne burokban éljen és könnyített pályán mozogjon, hanem megismerje a való életet, ahol a szülei nem óvhatják meg a tettei következményeitől.

3 dolog, ami a modern korban segítheti a felnőtté válást:

• Választhat a gyerek olyan felsőoktatási intézményt, amely nem a szülővárosában található. Ha pedig a felsőoktatási intézmény a szülővárosában található – és adott rá a lehetőség, akár részben diákmunkából finanszírozva – együtt lakhat a diáktársaival (vagyis kiköltözhet a szülői házból). A főiskolás és egyetemi évek a legjobb időszakot jelentik a szárnypróbálgatáshoz: a fiatal önállóan szervezi az életét, de a legtöbb esetben ez nem párosul még a teljes anyagi függetlenség próbatételével.

• A fiatal a tanulmányai befejezése után minél hamarabb vállaljon munkát (és semmiképp se fogjon bele újabb egyetemi szakba alibiből – ahogy arra manapság több példa akad –, hogy „az majd javítja az esélyeit az álláspiacon”). Mi több, próbáljon megélni a fizetéséből. Sőt: ha addig otthon lakott, és nincs kilátásban saját tulajdonú lakás, ne hagyja ki az albérlet, társalbérlet szépségeit – itt egyrészt megtanulhatja, milyen együtt élni másokkal egy sokszínű társaságban, másrészt hogy az életnek vannak bizonyos törvényei, például bizonyos költségeket hónapról hónapra elő kell teremteni, és ez nem mindig egyszerű.

• Töltsön néhány hónapot, évet külföldön, ahol nemcsak egy másik kultúrával és életszemlélettel találkozik, hanem tiszta lappal indul, új kapcsolatokat kell kialakítania és a nulláról kell felépítenie az életét (például az Erasmus ösztöndíj bevált és biztonságos lehetőség ehhez). Kevés lépés visz olyan távol a komfortzónától és katalizálja annyira a felnőtté válást, mint a külföldre költözés – hiszen ebben a helyzetben az ember tényleg csak magára számíthat.

A cikk eredeti, teljes változata a Gyökerek és Szárnyak blogon jelent meg, a befejezés itt olvasható...

Szabó Elvira

A cikkhez felhasznált forrásmunka:
Heinz-Peter Röhr: Kiút a függőségből. Ursus Libris, Budapest, 2014.