Tudom, nagyon érdekes az első szó.

Ráadásul teljesen friss, az új betegtől tanultam és ő pont most alkotta[i].

Nem éppen egy Kazinczy díjra felterjeszthető új nyelvi lelemény, de számomra abban a pillanatban egészen jól kifejezte azt, amit mondani szeretett volna vele.

Jó, tényleg nem egy kiköpött József Attila…

„Elpazaroltam mindenem,

amiről számot kéne adnom.”[ii]

Három éve megállapították, hogy a középkorú férfinek változékony, de időnként nagyon magas vérnyomása van.

Elfoglalt vállalkozóként a házi orvosával is inkább csak telefonon tárgyalták meg a közös dolgaikat.

Tudta magáról és az életéről, hogy sok ez a stressz, aminek egy része a több lábon állásból fakad, de ezzel együtt sem hitte el, hogy valóban baj lehet abból, ha nem szed vérnyomáscsökkentőt.

Mint mondta, nem voltak „tünetei”– itt már belekotyogok. A magas vérnyomás az egy betegség és egyébként egy tünet, annak a tünete, hogy a keringési és érrendszerrel valami nagyon nincs rendben.

Neki bizonyára panaszai nem voltak.

Bólogat. Igen, nem okoztak érzékelhető gondot számára a 200 Hgmm körüli értékek sem, egészen addig a délutánig.

Az egyik percben még ült a tévé előtt és elmélyülten nézte a közvetítést, a következőben valami hatalmas rezgéshez hasonlót érzékelt, valahol mélyen a saját fejében, mintha onnan egy „hangtalan”, de erős hang kifelé sugározna.

Semmilyen fájdalmat nem érzett, de belső bizonyosságként tudta, hogy neki most agyvérzése van és azonnal intézkedni kezdett.

Lehet, hogy nem tudja magáról és nekem sem nagyon hiszi el, de ebben a vonatkozásban, Ő tényleg kifejezetten szerencsés ember. Az agyi történés ébren, napközben, jó testi állapotban, megfelelő fizikai kondícióban érte. Nemcsak, hogy nem vesztette el az eszméletét, de rácsodálkozott a furcsa jelenségre, és valahogy belül tudta, bár nem emlékszik hasonló betegségre a családjában, hogy most olyasmi történik, amivel nem maradhat egyedül és haladéktalanul lépnie kell. 

Ja, és nem csak tudta, de lépett is. Telefonált a hozzá legközelebb álló, azonnal riasztható embernek és a mentőknek.

A nagyon furcsa érzés a fejében még kétszer visszajött, de akkorra már a kórházban volt, jó kezekben, gyors diagnózissal és azonnali terápiás lépésekkel, belefért az „időablakba”.

Miért foglalkozom vele én, mint pszichológus, és mit akarok tőle?

Csak a szokásos, szeretném kideríteni, mit hisz és mit tud a saját betegségéről. Hogyan szemléli a jövőjét, és ha sikerül, megkönnyíteném számára a betegség elfogadásáig vezető utat.

Nem titkolt szándékom, hogy eközben valahogy megszerzem tőle azt a korbácsot, amit belül most fonogat a vele történtek miatti felelősségérzetből és bűntudatból.

Nem is tagadta, hogy ezzel foglalatoskodik, sőt azt is megsúgta, hogy a készülő darabot az avatatlan szemek elől ott dugdossa a párnája alatt.

Nos, valószínűleg addig járok majd a nyakára, ameddig nem sikerül titkos kínzó eszközétől legalább időlegesen megszabadítanom.

Hogy miért fontos nekem ez? Miért jó, ha leáll ezzel és nem gyárt még több, még nagyobb gombócot a bűntudattal teli, önvádló gondolataiból?

Hiszen mondhatnánk, hogy nyilvánvalóan „bűnös”.

Bibliai értelemben persze mind bűnösök vagyunk, igen, még a patyolat fehér lelkületűek is, legalább az eredendő bűnben. Nem tudom, ki szeret erre gondolni, én speciel most is kihagynám.

Bűnös, mint a „tékozló” fiú? Abban a példázatban nekem éppen az a szép, hogy őt örömmel visszafogadták, tehát ezt is kihagyhatnánk.

Az aktuális, racionális „vádpont”, hogy tudatosan, szánt szándékkal, vagy nem törődöm kényelemből, vagy mindannyiunk számára belülről ismerős Pató Pálos halogatásból nem kezelte, elhanyagolta, semmibe vette a betegségének a jelét, amiről pedig jó ideje tudott.

Én mégis, ennek ellenére szeretném és megpróbálom ledumálni a bűntudatról? Igen, de nem azért, mert jól tette, hogy nem foglalkozott a saját egészségével és hagyta idáig fajulni a dolgokat. Hanem azért, mert ha büntetést érdemelt az önmagát elhanyagoló bánásmódért, már megkapta.

„Az, ami vagy, már jutalom és büntetés is azért, ami vagy.”

Franz Werfel

Lebeszélném az önkínzó, „mi lett volna, ha” jellegű gondolatairól azért is, mert azt, hogy mi lett  volna (ha csak nem lépnek nagyon gyorsan gyakorlati stádiumba a párhuzamos univerzum kísérletek) már sosem fogjuk megtudni.

Lebeszélném azért is, mert az már a múlt, és egyszerűen nincs vele, mit tenni.

Túl vagyunk rajta.

És ha nem lennénk túl?

Ha ő pont ilyen marad és semmit sem fog változni?

Ha továbbra sem fordít majd kellő figyelmet az egészségére, és önmagára?

Akkor is lebeszélném „felsőbb utasításra”.

Alfred Adler háború előtti osztrák pszichológus tanácsa szerint:

„Vagy csináld a rosszat, vagy érezz bűntudatot – de ne tedd egyszerre mind a kettőt: túl sok energiát igényel!”

Neki pedig momentán egyáltalán nincs is pocsékolható energiája.

Tovább kellene lépnie és arra kéne sokkal jobban figyelnie, mi legyen most.

Arra kellene koncentrálnia, hogyan tudná kihozni a legjobbat abból, ami most adott, ami éppen van.

Ki kellene derítenie, hogyan tudná átalakítani az életét gyorsan.

Sokkal egészségesebbre és ráadásul kímélő üzemmódban - ha szeretne nyerni magának még néhány évet.

Utat kell találnia.

Egészen pontosan utat kell törnie magának.

Egy pillanatig sem hiszem, hogy a régi, jól bejáratott szokásai ellenében ez könnyebb lehetne, mint az erőltetett hegymenet, mély hóban.

Bár rohamos, még az ő számára is jól érzékelhetően intenzív a javulása, napról napra jobban van, beteg.

Nem mondhatom, hogy már meg is gyógyult, de mozgásszervi maradványtünete, a saját lélekjelenlétének, a gyors és hatékony beavatkozásnak (valamint a véletlennek, a szerencsének, az öreg természetnek...) hála, alig van.

Időnként, menet közbeni, enyhe egyensúlyzavart észlelünk, de a kis bizonytalanságok mellett mindenféle segédeszköz nélkül jár. A szájzuga picikét lejjebb áll és mellette épp csak észrevehetően gyengébb a száj körüli mimikai izmok mozgása, szinte csak „apró szépséghibák” mondhatnánk.

Amikor viszont éppen ez akad be, nagy hangon ismételgeti a számára kis táblácskákon másolásra készült egyik mondatot: „nekem motoros apháziám van”.

Igen, az van. Szerencsére az sem az egészen durva változat (arról itt).

A szótalálási nehézség ilyenkor egészen nagy gyakorisággal van jelen, csakúgy, mint a pont hallott szövegre vonatkozó ismétlési hajlam.

Elsőre gyakran megismétli, amit én éppen mondtam, vagy kérdeztem, de legtöbbször érzékeli ennek az átvett szövegnek a nem helyénvaló részeit, és az újra ismétlésben már átragozza, magára vonatkoztatva.

Sőt, néha az ismételgetés eredendő humorát is érzékeli, és együtt nevetünk. El sem tudnék képzelni ennél jobb és kézenfekvőbb feszültségoldást. Külön mosolyog a kiosztott szóbeli piros pontokon.

A figyelme kicsit szórtabb, gyorsabban lanyhul és valószínűleg a dupla-tripla ellenőrzések következtében, a válaszadási idők eléggé megnyúltak. Ezekkel együtt nagyon jó látni, hogy mennyire igyekszik.

Újra és újra nekifut, hogy mondatba foglalja a kért információkat és a velük kapcsolatos saját gondolatait.

Ha lenne dicsőségtáblánk (ami mondjuk sohasem volt, mert ez nem az a cég, és nem is az általános iskola alsó tagozata) most lendületből kiraknám, hogy ezen a héten ő a legjobban gyógyuló beteg az osztályon.

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven.

[i]Most tanultam az előadásból, hogy az összes szó jelentése önkényes, akkor meg?

Dr. Sándor Klára: Pletykálásra születtünk? – Mit mond a mai nyelvhasználat a nyelv kialakulásáról?

Szabadegyetem - Szeged XVIII. szemeszter

https://www.youtube.com/watch?v=jo2CCRwpDhU

[ii]József Attila: Talán eltünök hirtelen...

Talán eltünök hirtelen,
akár az erdőben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amiről számot kéne adnom.

Már bimbós gyermek-testemet
szem-maró füstön száritottam.
Bánat szedi szét eszemet,
ha megtudom, mire jutottam.

Korán vájta belém fogát
a vágy, mely idegenbe tévedt.
Most rezge megbánás fog át:
várhattam volna még tiz évet.

Dacból se fogtam föl soha
értelmét az anyai szónak.
Majd árva lettem, mostoha
s kiröhögtem az oktatómat.

Ifjuságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek.

1937. november