„Tanulj hát nyelveket! Hidd el, megéri! Te megértesz és megért az egész világ!”

Régi, jó reklámszöveg. Azt nem mondhatom, hogy semmit nem segít rajtam most a valamikor (a múlt évezredben) megszerzett középfokú angol nyelvvizsga, és az arra lassan rárétegződött konyha és ponyva angollal rendszeresen karbantartott passzív nyelvtudás, bár ez mégis olyan messze van a szabatos és szakmailag korrekt angol beszédtől, mint Makó Jeruzsálemtől.

Mondjuk arra jó, hogy tán nem adnának el egy zsák paszulyért angol nyelvterületen, de azért pont úgy van ez velem, ahogy a nagyon ritkán beszélőkkel lenni szokott. Mikorra a szép kövérre duzzasztott passzív szókincsemből kiemelnék végre pár odaillő kifejezést, eldönteném, hogy akkor ezt most, hogy a csudába is kéne kiejteni és érkezésem lenne pár rag mellé csapkodásával összeeszkábálni egy értelmesnek tűnő és megfelelő sorba rendezett mondatot, kb. lemegy a nap. A megértés, az értés viszonylag jól (a beszédnél biztos, hogy kaliberekkel jobban) megy.

Ettől független tény: ha valaki nem annyira szerencsés csillagzat alatt született és kevésbé pallérozott elméjű mintsem, hogy több nyelven is elég magas, ha nem is anyanyelvi szinten beszéljen, akkor a külföldi örökbe fogadni szándékozókkal való érintkezéshez mindenképpen külső segítségre lesz szüksége.

A külföldi örökbefogadást elősegítő szervezetek magyarországi képviselői ilyenkor tolmácsként lépnek be a képbe és gyakran további, előre kevéssé kalkulálható színeket hoznak magukkal, a gyámok, a nevelőszülők, a nevelőszülői tanácsadók részvételét is feltételező, a szokásosnál egyébként is tömegesebb jelenetekbe: a kérelmezők megérkezése idején tartott tájékoztatón, a gondozási helyen zajló barátkozás során, a kötelező gondozási időt szabdaló visszalátogatásokon, az engedélyezést megelőző utolsó találkozások idején.

Milyen színekre számítsunk tehát? Örülhetnék, hogy ismét van egy kérdés, amire nagyon gyorsan és magabiztosan tudok felelni, csakhogy a válaszom: Fogalmam sincs, sok mindenfélére.

Az idei már a nyolcadik év volt, amikor az összes, megyénken belül lezajlott, külföldi személy általi örökbefogadás engedélyezési folyamatában vastagon részem volt, a gyakorlati tapasztalatok hiányáról így nem beszélhetünk. Ha őszintén akarok válaszolni, csak azt mondhatom, hogy minden egyes örökbefogadás más, ahogy minden gyermek és minden felnőtt,  pláne minden család különbözik egy kicsit (vagy nagyon) a többitől. Ha már itt járunk minden nemzetközi együttműködés, amire a külföldi örökbefogadás ráépül, elég alaposan különbözik az összes többitől.

A külföldi örökbefogadásoknál egyébként is eltérő lehet az a terület, amit megtudunk a megérkező kérelmezőkről. Sokféle, gyakran országonként is eltérő környezettanulmány sablont használnak, a hazájukban velük másfajta interjúkat készítenek, amihez vagy csatolnak külön (teszteket és értékelés részleteket a legritkábban emlegető) összefoglaló pszichológiai vélemény részt vagy nem. Esetleg egy jelentésbe belefoglalnak a szociális munkásaik által a családdal, barátokkal, „kezesekkel”, sőt néhol egy a kérelmezőkkel bekövetkező szerencsétlenség esetére számítva, az önmaguk helyett jelölt gyámmal készített interjúkból részleteket. Szóval a nemzetközi gyakorlat a kérelmükhöz mellékelt információkkal szintén teljesen tarka.

Általánosságban elmondható, hogy az alapvetően két nyelvű diskurzus miatt, a szakmai célokért folyó kommunikáció verbális része legtöbbször jóval szűkebb. A ráfordítható idő mennyiségét ritkán tudjuk annyira befolyásolni, hogy ne érződjön időveszteségnek, amint egy szövegrész a fordítással legalább kétszer hangzik el. A hozzáfűzésekhez, az értékelésekhez gyakran eleve egyszerűbb szavakat választunk, óvatosabban, egyértelműségre törekedve és általánosabban fogalmazunk, még így is sokszor kell utólag jobb szinonimákat keresgélni. 

Az érintkezés és a kommunikáció a két (vagy több) kultúra eltérése miatt persze eleve is lehet nagyon színes. Külön izgalmakat ígért (és valóra is váltotta) az amerikai-román, a brazil-indiai vegyes származású házaspárunk megérkezése és a velük lezajló eszmecsere, de a szintén angolul (is) folyó társalgásban az egymásnak, és aztán maguknak tovább oda-vissza fordító svédek, hollandok és norvégok is egészen érdekes élményekkel gazdagítottak.

A külföldi szervezetek, akikkel együtt dolgozunk az utóbbi években alig változtak, a közvetítő tolmácsok nagy részével előzőleg már többször találkoztam, köztük talán csak egy-kettő akadt, akivel nehezebben értettem szót személyesen, és mégis. A tolmács jelenléte a helyzetben egyáltalán nem csak azt jelenti, hogy egy emberrel több ült le az asztal körül vagy a kanapén.

A szervezet összekötőjeként ő egyértelmű "bizalmi" pozícióba kerül a családdal. Közeli és elérhető marad számukra a következő hetekben, egészen az engedélyezésig kíséri őket. Rajta tartja a kezét a család együttélésének pulzusán, dajkálva és katalizálva a kötődések, az érzelmi szálak szorosabbra szövődését.

A felnőttek a beutazáskor elsőként hozzá fordulhatnak a kérdéslistájukkal, a bizonytalanságukkal, vagy az előzetes félelmeikkel, majd a kihelyezés során keletkező napi problémáikkal, esetleg azokkal az aprónak látszó megfigyeléseikkel, tapasztalatukkal is, amik mögött néha a gyermek még nem egészen körvonalazódott, de már felismerhető érzelmi elutasítása áll.

Egyáltalán nem mindegy, hogy a közvetítő mit sugall, hogyan lép, milyen elveket képvisel, mennyire tartja szem előtt a gyermek mindenek felett álló érdekeit, vagy feltűnik-e számára, ha a család döntése szembemegy azzal (például itt).

Egy szakmailag korrekt partneri viszonyban a család és a gyermek egymáshoz való viszonyulásairól, gondjairól már azok csírájában tudomást szerezhetünk tőle, akár közösen kereshetünk a problémájukra megoldási javaslatokat.

Jó esetben az emberi „paletta” sokszínűsége a tolmáccsal kifejezetten gazdagodik. A fordításhoz választott szavain mindenképpen átüt a szaktudása, a gyermekvédelmi és a saját gyermeknevelési gyakorlata, a meggyőződései, az alapossága, a kedvessége, a megértése, a tapintata és persze a bevonódása az aktuális ügybe.

Jóval gyengébb helyzet, ha a tolmácsolt szavak mögül mindezek hiánya tűnik szembe, amikor nem úgy és nem azt fordítja, amit a házaspárnak mondani szándékoztunk. Ha szavainkat nincs is kedve fordítani, csak lapos általánosságokat pufogtat saját kútfőből, ha lazán lehurrog, ha nem titkon megkérdőjelez vagy simán legyintve "jobban tudja". Még ennél is gyengébb a szituáció, ha az így elcsúszó információt a saját nyelvi korlátaink miatt nem is észleljük, vagy nem sikerül jobban az utólag kért helyesbítő fordítás sem.

Miközben egy külföldi házaspár általi örökbefogadást készítünk elő, természetesen számítunk előre is a nyelvi nehézségekre. Ez a várakozásunk legtöbbször sikeresen „kiélezi” a helyzetben mozgósítható figyelmünket, többek között a kommunikációt kísérő nonverbális jelekre. Ilyenkor gyakran koncentráltabbak vagyunk és a szokásosnál is jobban észleljük, látjuk a közelség, és a családtagok egyes közlését kísérő érzelmek jelzéseit. Jobban rajta tartjuk a „szemünket és a fülünket is” a résztvevőkön és a rezdüléseken. Ebben az érzékeny felügyeletben számunkra extra segítséget is jelenthet a plusz egy szempár és plusz két fül, a tolmács.

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven.