2017. dec 25.

Áldott a gyermek

írta: SzEGy

Nagyon nem kell megrémülni, nem szentbeszéd következik, csak néhány összeterelt gondolat az ünnep kapcsán. Egy ünnepen, ahol megszületik a fény, vele a remény és a szeretet. A keresztény karácsony ünnepe a téli napforduló idején jóval korábban is ünnepelt fény-születés[i] ünnepére épült rá.

Pusztai nomád őseink, akik számára a természet pontos megfigyelése nem szimpla tudományos igényű érdeklődést, hanem annál jóval többet jelentett, és az évszakok változásához való megfelelő idomulás, magát a túlélést, az év leghosszabb éjjelét nagy tüzek gyújtásával, sámándobolás mellett közösen virrasztva, a napot és a fényt jelképező kerecsensólymok röptetésével együtt ünnepelték.

A Sötétség Elmúlásának[i] ünnepét a belső-ázsiai türk népcsoportoktól vették át a körülöttünk élő szlávok és az ünnep elnevezése az alapvetően elég sok eltérést mutató (belorusz, bolgár, ruszin, szlovák, román, stb.) nyelveikben jól felismerhetően hasonló a mi Karácsony szavunkhoz.

A Fény (Istenének)[i] születése, amit ehhez az időszakhoz kötünk is jóval messzebb nyúlik vissza a történelmi és történelem előtti idők homályába, mint a kereszténység története, ahogyan jóval több korábbi hit egymásra rétegződött jelentésrétegét foglalta magába az ünnepelt, a megszülető gyermek alakja is.

Huszadik éve a gyermekvédelmi szakellátásban dolgozom, itt boldog himnuszt énekelni a gyermek születése kapcsán egészen érdekes gondolat. Hiszen hát hogyan is kerülök kapcsolatba itt egy éppen megszületett gyermekkel? A gyermekek hozzánk az alapellátásból, leggyakrabban a saját családjukból kiemelve jutnak. A mi megyénk kicsi, szegény, mindenféle gazdasági mutatókban leghátul kullogó.

Az egészen kicsi gyermekekkel leginkább nagyobb testvérsorok hirtelen (súlyos veszélyeztetés, elhanyagolás, szülői felügyelet és lakóhely nélkül maradás, stb. miatti) beutalása kapcsán találkozunk. Általában akkor, amikor a legtöbbször halmozottan hátrányos helyzetű (nélkülöző, megoldatlan lakhatás miatt vándorló, a környezet mozgósítható segítségét és forrásait már kimerítő és felélő, stb.) családban, rendszerint a negyedik vagy ötödik gyermek születése környékén végképp, és már titkolhatatlanul rosszra, helyben tarthatatlanra fordulnak a dolgok. Ezen kívül időnként a már korábban nevelésbe vett, otthonainkban gondozott lányok terhességénél, és néha, nagy ritkán nyílt örökbefogadás keretében találkozhatunk itt pici gyermekkel.

Egyetértünk, ha most azt gondolják, hogy a felsorolt helyzetek egyike sem az, ahol az éppen megszülető gyermeket a közvetlen család áldásként fogadná, sőt. Az egy újszülött, vagy csecsemő örökbefogadására gyakran 3-4 évet várakozó (betegség vagy más tényezők miatt, bővebben erről itt és itt) gyermektelen házaspárok számára viszont egészen biztosan áldás az életükbe végre megérkező gyermek.

Az ő közös történetük viszont legtöbbször nem ott kezdődik, ahol egy babát kiemelnek a családjából. És nem is ott, ahol az orvos és/vagy a védőnő a véleményében - a család korábbi gondozásának, a gyermekek védelembe vételének eredménytelenségére, az eltitkolt, de problémás terhességre, a család lehetetlen, élhetetlen, embertelen körülményeire, a kicsi súlyos állapotára, az otthonában nem kezelhető betegségére, vagy a szülők, eléggé el nem marasztalható, csecsemővel szembeni agresszivitására hivatkozva - inkább ideiglenes beutalást javasol, és nem azt, hogy a gyermeket a kórházból a szülőknek kiadják.

A gyermekvédelem gépezete működésbe lendül. Jó esetben a kinevezett gyám, mint a folyamatok motorja, kifejezetten a gyermek érdekeire és jólétére koncentrált figyelmétől kísérve, halad a történet tempósan egy kívánatosabb végkifejlet felé.

Folyamatosan szem előtt tartva, hogy sem a gyám, sem a csecsemőotthon, de a nevelőszülő sem képes és nem is lehet hivatott valóban helyettesíteni egy 0-24 órában rendelkezésre álló és csak a babával törődő, szerető anyát. Holott a csecsemő számára egy ilyen, az ő irányába mélyen elkötelezett és az ő egyéni szükségleteire folyamatosan figyelő felnőtt lenne az egyetlen hathatós megoldás. És ha még várni kell - pláne, ha nem is keveset - míg odáig el nem érkezik az ügye, akkor nagyon jó lenne, ha addig minden vele foglalkozó felnőtt olyan alaposan, olyan körültekintően és olyan gyorsan tenné a dolgát, amennyire az csak lehetséges.

Csak hát a gyermekvédelmi gyámok, a mieink is, gyakorta belepisszennek, belebókolnak az őket körülölelő feladattengerbe. Nyugodtan elmondhatjuk azt is, hogy egyesek gyorsan beleunnak a milliónyi apró, gürcös teendő okozta folyamatos nyomásba és sebesen vitorlát bontva, más vizekre eveznek. Míg másokban lassan kiszárad a lelkesedés és az együttérzés forrása, esetenként szinte teljesen érzéketlenné válnak a családból kiemelt gyermekek történeteiből látható és sokszor tapintható fájdalomra, szenvedésre. Gyorsan kiégve átmennek fél nyolctól négyig üzemelő adminisztrációs robotba. Netán megpróbálnak azon a módon szelektálni, hogy csak a feltétlen tűzoltásra szoruló eseteikre koncentrálnak, ezzel kiszórva a rostán minden szép csendben szenvedőt.

Azt is bizton állíthatjuk, hogy a csecsemő nem fog (de sajnos legtöbbször még az őt gondozó felnőtt sem) hangos protestálásba kezdeni, ha párnál többször kimarad a vér szerinti szülőkkel való kapcsolattartás, pláne, ha az a szokásosnál is lehetetlenebbnek, nehezen kivitelezhetőnek és reménytelennek tűnik. Akkor sem, ha az így eltelő hetek közben hosszú hónapokká állnak össze, és gyakran akkor sem, amikor a kicsi fejlődésének lendülete érezhetően megtörik.

"Amikor anno beléptem a klinikára, egy orvosnő végigvezetett a patológiás újszülött osztályon, és azt kérdezte: Tudja maga, mi baja ennek a sok csecsemőnek? A legtöbbnek egyszerűen cirókahiánya van. Abba ugyanis belebetegszik egy gyerek.
De egy felnőtt is, teszem hozzá sok év múltán én. Több évtizedes praxisom alatt nyolcvan százalékban olyan gyerekekkel találkoztam, akiknek az egyetlen bajuk az volt, hogy nem szerették őket, de azt hazudták, hogy szeretik. Mert ugye 'egy anya mindig szereti a gyerekét'. Tényleg? 'Egy anya mindig a legjobbat akarja a gyerekének'. Valóban? Ezek konvenciók. Rengeteg szülő nem szereti a gyerekét, csak elviseli, hogy van. A társadalmi nyomásra viszont azt kell mondaniuk, hogy szeretik, a gyerek pedig megérzi ezt a hamisságot, és belebetegszik. De nagyon sok házasság is azon megy tönkre, hogy igazi gyengédség és intimitás helyett csak hosszú dumák, monológok, végszavak vannak. Mindenki tudja, hogy a másik mit fog mondani, és közben egészen mást éreznek." Popper Péter: Lélekrágcsálók

Jó lenne újra és újra felidézni a magunk számára, hogy soha ne felejthessük el, mennyire nem véletlen az, hogy a jogalkotó ragaszkodik a gyámnevezéshez, mivel a gyermekvédelmi gyámra egyértelműen a gyermek jogainak érvényesítőjeként és letéteményeseként tekint.

Szívünkbe véshetnénk, hogy a legkisebbek érdekérvényesítő képessége kifejezetten gyenge.

A csecsemő nem fog szót emelni, ha hozzánk, a szakellátás otthont nyújtó részébe jutva is csak cseberből vederbe került. Akkor sem, ha a régen kiégett gondozója felhígítva kétszer annyi időre beosztja a tápszerét. Akkor sem, ha a "gondviselő" felnőtt nem zavartatja magát a kicsi koszmós fejbőrét, ápolatlanságát, pelenkakiütéseit, betegségét, kínlódását, vergődését látva.

Ahogy az alapellátásban sem a kisgyermek fogja figyelmeztetni a védőnőt arra, hogy egy hosszú vajúdást követő komplikációktól sem mentes születés után, neki egyértelműen nagyobb figyelemmel kellene követnie a gyermek mozgás-, értelmi-, és érzelmi fejlődésének ütemét és megakadásait. Persze csak ha azt feltételezzük, hogy ebben a szakmai kapcsolatban ő az irányító, a nagy gyakorlattal és rálátással rendelkező, egészség és gyermeknevelés témakörében jól képzett szakember, és nem az először szült fiatalasszony.

A gyakorló gyermekorvos pedig igazán meghallgatná, és megfontolhatná az ifjú anya által megfogalmazott aggodalmakat, persze az sem volna nagy baj, ha legalább utólag felrémlene számára, hogy hol hallott ő már a korai fejlesztésről hegedülni.

Áldott a gyermek, ráadásul előre nem is tudhatjuk mennyire.

Ahhoz viszont, hogy a vele megszületett reményekből és ígéretekből bármit valóra válthasson, nekünk kell megszüntetni az áldatlan körülményeket, amik közé szándékolatlanul és ártatlanul került.

Jó lenne persze, ha ennél a mostaninál sokkal nagyobb figyelem jutna a gyermekek szélsőségesen kiszolgáltatott helyzetének megszüntetésére, ha lehetne, széleskörű társadalmi összefogással, hiszen:

Nem elég a fuldokló gyermekeket kimenteni a folyóból. Valakinek el kell indulni felfelé a folyó mentén, és megakadályozni, hogy a gyerekeket bedobálják.

Barbara C. Harris

Ám addig, amíg a jövőbeli nagyszerű és hatékony összefogásig el nem érkezünk, addig legalább a saját munkánk lehető legjobb elvégzésével, a saját portánkon való alapos és tisztességes elsöprögetéssel mindannyian nyugodtan próbálkozhatnánk.