2015. okt 05.

Értelmiségi nyavalygás (?!) egy afrikai út kapcsán

írta: Éva28
Értelmiségi nyavalygás (?!) egy afrikai út kapcsán

kongo1.jpg

Milyen jó is, ha az ember meg tudja valósítani egy nagy álmát! Kedves barátunk régóta dédelgette már magában egy kongói utazás tervét, ami egy réges-régi könyvélményéhez, illetve David Livingstone-hoz volt köthető

(XIX. századi misszionárius orvos, aki első európai emberként tekintette meg a Viktória vízesést). Idén nyáron aztán úgy alakult, hogy minden összejött és sikerült is nyélbe ütnie a dolgot. Volt már távoli tájakon, utazott sokat idegen csoportokkal, az esetek többségében nemzetközi társaságban. Szerencsére jól beszél angolul és németül, úgyhogy általában nyelvi problémái sem voltak. Mi is nagyon örülünk ezeknek az utaknak, mert visszatérve mindig tart egy szubjektív élménybeszámolót, levetíti a kiválogatott képeit és elmeséli élményeit. Most is ez történt.

Bevallom, nem sok információm volt korábban Kongóról. Tudtam, hogy Afrika melyik részén van, hogy nagyon szegény ország és nem a legfelkapottabb turisztikai célpont. Csak jelzés értékkel a kapott információk közül egy: a fél-Európányi országban a teljes aszfaltozott úthálózat 2 ezer kilométer körül van, a 10 milliós fővárosban (Kinshasa) is csak egyetlen aszfaltozott út van a központban, az azon kívül eső rész gyakorlatilag masszív nyomornegyed (legalábbis a mi fogalmaink szerint).

kongo3.jpg

Úgy alakult, hogy barátunknak egy magyar csoporttal sikerült kiutaznia Kongóba. Egy magyar hölgy élt és dolgozott kinn pár évet és kiváló kapcsolatainak, helyismeretének és nyelvtudásának köszönhetően időnként szervez ilyen csoportokat. Most viszont az történt, hogy lebetegedett és nem tudott a csoporttal tartani, ezért egy ismerősét, egy belga férfit kért meg, vegye át a társaságot. Nem volt baj az ő helyismeretével sem, csupán az okozott némi fennakadást, hogy magyar tudása a nullával volt egyenlő, franciául pedig a csoport nem beszélt. Angolul tudtak (néhányan) kommunikálni vele. De nem is ez a lényeg, csak hogy érezzétek, a (nemzetközi) helyzet fokozódik...

Tátott szájjal néztük és hallgattuk végig a kéthetes kirándulás részleteit: az úttalan utakon elszenvedett kalandokat (dupla defekt, csomagok elhagyása, szálloda nem működése, ehetetlen vagy semmilyen ennivalók stb.), azokat az életfeltételeket, környezetet, amiben ott élnek (por, piszok, vízhiány), a vasárnapi félnapos istentisztelet leírását (három nyelven, hihetetlen ruhákban, szerelésekben, tánccal-zenével, extázissal, isteni kinyilatkoztatásokkal, személyes égi üzenetekkel, karneváli betétekkel tűzdelt bulit képzeljetek el egy bádogokból épült ipari csarnokhoz hasonló helyen megrendezve). Voltak egy nagy fesztiválon is, ahol olyan táncosokat és folklór műsorokat láttak, amilyeneket esetleg a tévében szoktunk látni a National Geographic műsoraiban. Szóval, a végén mindannyian megállapítottuk, hogy csodás volt, rettentően érdekes, tanulságos, de biztos, hogy mi magunk nem vállalkoznánk egy hasonló útra. Oké, hogy néha ki kell lépni a komfort zónából, na de ennyire?!

kongo7.jpg

Aztán, ahogy lecsengett a beszámoló adta élmény és elkezdtünk beszélgetni, hamar átterelődött a téma aktuális életünkre, világunkra, problémáinkra. Persze előjött a menekült-helyzet is, az, hogy mi lesz ennek a vége, ki hogy viszonyul hozzá, miért tartunk tőle, tudnak-e valóban integrálódni, vagy erre semmi esély, miért nem tud megoldódni a roma integráció sem, miért fogy az európai népesség, stb. Szóval belecsaptunk rendesen a lecsóba. Meg kell mondjam, a végkifejlet nem volt egyáltalán optimista. Egyszer csak körülnéztem és csupa aggódó, szomorú arcot láttam magam körül. Persze én magam is átéreztem az aggódást és a jövőnket átszövő reménytelenséget (miközben ültünk a tágas, hangulatos nappaliban, az ételtől-italtól roskadozó asztal és az óriás képernyő szomszédságában, a ház előtt álltak a szép, nagy, kényelmes autók, amikkel háztól-házig közlekedtünk).

És akkor – mint akit fejbe csaptak – felidéződtek a korábbi afrikai képek. Az az óriási kontraszt, ami ebben a mi mai világunkban van. Emberek milliárdja nem lakik jól minden nap, százmilliók élnek egészségtelen körülmények között (bár a fene tudja, biztos az az egészséges, amit mi annak nevezünk?), bizonytalanságban, máról holnapra. Ugyanakkor sokszor azt látjuk, hogy vidámak, mosolyognak, őrzik a hagyományaikat, tudnak örülni az életnek, nem szednek altatót, nem híznak el, fel sem merülnek számukra olyan kérdések, amelyektől mi a Dunának megyünk.

elefantcsontpart.jpg

Persze tudjuk, mondta a barátunk is, hogy azért ott sem felhőtlenül boldogok az emberek, nem mindig örültek a fényképezkedő, ’puccos’ fehéreknek. Viszont az feltűnő, hogy rengeteg a gyerek, a lakosság kb. 2/3-a kiskorú, vagy fiatal. Ők pedig még korukból kifolyólag is inkább vidámak, még nem tudják, mi miatt kell szomorkodni, szorongani, nem tudják még, hogy máshol másféle élet is létezik. (Kongó lakosságának 70 százaléka analfabéta!!)

kongo4.jpg

Annyian leírták már, hogy meg kellene becsülni azt amink van, örülni a kis dolgoknak, értékelni az apró örömöket. Hát igen. Valóban ez a legokosabb, amit tehetünk és talán az, hogy olyan értékrendszer szerint éljünk, ami vállalható, ami továbbadható a következő generációnak is (legalábbis ha nyugodtan szeretnénk aludni és nem politikusi pályára készülünk…).

Nem a vagyon és a pénz boldogít, hanem az emberi értékek, a kapcsolatok, a szeretet és a közös élmények. Ha csak annyit teszünk, hogy például elhatározzuk: ’a mai nap megpróbálok egy picivel kedvesebb lenni mindenkivel, akivel valamilyen kontaktusom lesz a nap folyamán’. Biztos, hogy kapunk belőle vissza is és jobban fogjuk érezni magunkat mi is tőle.

kongo8.jpg

Azt még hozzátenném az úti beszámolóhoz, hogy a magyar csapat úgy ’összebarátkozott’ a végére, hogy a repülőről leszállva még csak nem is köszöntek el egymástól… Kíváncsi lennék, kinek mennyi idő volt visszazökkenni a komfortzónájába és milyen tapasztalatokkal lett gazdagabb az út végére. Az is igaz - ahogy Zoli barátunk is megjegyezte -, minden összehasonlítás igazságtalan: a saját lehetőségeinkhez kell mérni azt amit elértünk, ami persze eléggé szubjektív.

De nem árt kicsit megpróbálni legalább objektíven, reálisan látni a világot (és benne magunkat).

kongo6.jpg

Hogy szólt a Kft dala? „De szóba se jöhet Skandinávia-a, csak a jó meleg Afrika…”? Nem biztos, hogy jól gondolták. Jut eszembe: az is egy jó módszer, ha a humorhoz nyúlunk segítségül. Gondolnátok, hogy 45 éves a Monty Python? A Hülye Lépések Minisztériuma? Vagy (ha már a Kft-nél tartunk) netán Laár Andrásék és a Laár pour Laár? „Találkoztunk egy emberrel, akinek nem volt agya: -  Mondja kérem, mióta nincs agya? – Mióta az eszemet tudom… „ Iszonyú nagy hülyeség és blődség, de nekem nagyon bejön, én bírom ezt a fajta humort. Néha fel kellene, hogy írja az orvos.

Vagy megnézni időnként az Indul a bakterházat, vagy egy régi cseh filmet a sok kedvenc közül, stb. Kinek-kinek mi jön be.

Ne hagyjátok magatokat lehangolódni, attól nem lesz jobb!! Igenis, ki tudjuk húzni magunkat a hajunknál fogva minden csávából! Vagy szervezzünk afrikai utakat?

Köszönet a sztoriért és a fantasztikus képekért Somlai Zoltánnak!!

Még egy régi 'komfortzónás' történet jutott eszembe erről, amit a tavalyi jegesedéskor éltünk meg. Ha valakit érdekel és bírja még, itt olvashatja: 

http://coachco.blog.hu/2014/12/03/a_termeszet_ereje_604#more6953639

Szólj hozzá

boldogság coach co