A boldogságra mindenki vágyik, az egészséghez kell némi idő és tapasztalat. Annyit biztosan tudhatunk erről az útról, hogy nem egy magányos műfaj, másokkal együtt érdemes járni.

Nem ’csak’ a boldogságunk, de bizonyítottan az egészségünk is függ attól, milyenek az emberi kapcsolataink.

A magányos emberek gyakrabban keserűek, negatívak és még könnyebben betegszenek is meg. Magányban még az agytevékenység, a memória is gyorsabban, könnyebben sorvad.

Ez így lehet, hogy elsőre durván hangzik. Nem is merném így direktben, ráadásul lerövidített, leegyszerűsített formában leírni, ha nem tehetném hozzá, hogy ezeket egy hosszú, évtizedek óta folytatott vizsgálat támasztja alá. A vizsgálat eredményeiről beszámoló előadás itt látható:

http://www.ted.com/talks/robert_waldinger_what_makes_a_good_life_lessons_from_the_longest_study_on_happiness?language=hu#t-183651

Aki végighallgatja, érdemes belegondolnia, számára mik a tanulságai az elhangzottaknak, őt melyik tétel, melyik gondolat fogta meg leginkább. Biztos vagyok benne, hogy kinek-kinek más üzenet jön át, máson van a hangsúly, azzal együtt, hogy szinte minden mondatára érdemes odafigyelni. (Egyébként ezekre a ted-es előadásokra jó figyelni, sok izgalmas előadó, téma található köztük.)

Ha valakinek nincs türelme végignézni és átgondolni, miket is állapítottak még meg a vizsgálatok eredményei alapján, két dologra mindenképpen felhívnám a figyelmet:

• Nem egyszerűen a kapcsolatok megléte és jellege (családi, baráti, közösségi) a döntő, sokkal inkább azok minősége. /Tévedés azt hinni például, hogy egy romboló házasság is jobb a magánynál; van az a szint, amikor tényleg ki kell lépni. Vagy örök téma a válás utáni, gyerekkel tartott kapcsolat, amikor a szülő anyagiakkal próbálja kompenzálni azt, amit jelenlétével nem tud megadni./ Fontos, hogy az adott kapcsolat valódi legyen, jellegétől függően bensőséges, tartalmas, ne csak a látszat, vagy a megszokás legyen mögötte.
• A mai ember türelmetlen, mindent akar azonnal, megszokta, hogy bármit megvehet és birtokolhat, majd ha megunta, lecserélhet. Ez az emberi kapcsolatokra nagyon nem igaz. Ezeket folyamatosan ápolni kell, dolgozni kell rajtuk, a fontos kapcsolataink egyúttal egész életen át tartó ’munkát’ is jelentenek. Nem lesz csak úgy magától jó a házasságunk, a párkapcsolatunk, a szüleinkkel, gyerekeinkkel való kapcsolatunk, de a munkahelyi, baráti, közösségi kapcsolatok is akkor fognak jól működni, ha teszünk értük, odafigyelünk egymásra és törekszünk erre.

Erről nem szól az előadás, de hozzátenném, hogy saját személyiségünk, viselkedésünk is meghatározza életünknek ezt a fajta minőségét. A kapott minták, hiedelmeink, rossz tapasztalataink gyakran bekorlátozzák vélt, vagy valós lehetőségeinket.

De sokszor látunk arra is példát, hogy valaki teljesen mást közvetít a munkahelyén mint otthon, vagy a barátai felé, de ha a kettő között alapvető ellentét van, kvázi hamisság, szerepjátszás, akkor előbb-utóbb ebből gondok lehetnek. Persze más viselkedésmintát vár el a munka és mást a közvetlen család, de egyfajta kongruencia, következetesség (HITELESSÉG!) jó, ha mindezekben együtt tetten érhető. Különösen igaz ez a gyereknevelés tekintetében, ahol egész lényünkkel hatunk és mintát jelentünk a gyerekeink szemében.

Az a jó hír, hogy mindig dolgozhatunk magunkon: törekedhetünk arra, hogy jobban megismerjük önmagunkat, lássuk be a hibáinkat és tanuljunk belőlük, jobban kommunikáljunk, nyissunk mások felé és több időt töltsünk tartalmasabban a szeretteinkkel.

Koskovics Éva