2016. feb 21.

Sosem tudod mire számíthatsz….

írta: M. Révész Zsuzsa
Sosem tudod mire számíthatsz….

Az ambivalens kötődés útvesztőjében

„Játszom. Színes papírdarabokból készítek egy képet, a mintát megrajzoltam, a darabokat kivágtam, már csak rá kell ragasztani a kartonra. Büszke vagyok magamra, tetszik a művem…Az ajtóban megjelenik anyám, s mint egy fúria rám rivall, hogy micsoda haszontalanságokra pazarlom az időmet…Az arca eltorzult a dühtől, a szemei szikrát szórnak, s én nem értem, mit követtem el. Szégyellem magam, félek, legszívesebben a föld alá süllyednék. Fáj. Egyedül vagyok…”

„Beszélgetünk. Anya és én, kettesben. Olyan jó beszélgetni vele, okos, megértő, figyel rám. Megdicséri a rajzomat.” (részletek egy pszichológiai tanácsadás szövegéből, középkorú nő emlékei a gyerekkoráról)

s1easter-bunny-644418_1920.jpg

„Amikor még gyermek volt a gyermek…"

Az ambivalens kötődésben élő, vagy inkább függő gyermek sosem tudhatja, hogy az anyjával való következő érintkezéskor mi vár rá: elfogadás vagy elutasítás. S mindennek az okát sem érti, hisz valójában nincs, vagy minimális az összefüggés saját viselkedése, s az anya erre adott reakciója között, mert ez sokkal inkább függ a az anya aktuális érzelmi állapotától, semmint a gyerek cselekedeteitől. De hogy „túléljen”, azaz a kapcsolatban maradhasson, magára vonatkoztatja az okot, hisz ez az egyetlen esély, - valójában az esély illúziója - hogy befolyása legyen a kimenetelre. „Nem vagyok elég jó, hibáztam” – gondolja, s el is hiszi, amikor az anyja rideg, elutasító, bántó vele. Megtanulja, hogy ne a saját késztetéseire, érzéseire figyeljen, hanem az anyja (s később az aktuális partner) hangulatára, elvárásaira. Nagyon igyekszik megfelelni. Pillanatok alatt képes felmérni, hogy épp milyen állapotban van a másik, mit kell tennie, hogy a kedvébe járjon, s hogyan kerülhető el vele a konfliktus.

Az ilyen gyerekek (s később felnőttek) képesek egy domináns másikhoz látszólag könnyen alkalmazkodni, szolgálatkészek, alárendelődők. Jó intellektus mellett remek percepciós készségekre, intuícióra és memóriára tehetnek szert. Mindezeknek azonban óriási ára van: instabil énkép, önbizalomhiány, a saját érzelmekkel és késztetésekkel való kapcsolat elvesztése, a negatív érzelmek – különösen a harag – megélésének, kifejezésének elvesztése. Mivel „biztonságuk” feltétele az állandó helyzetfelmérés és értékelés, szorongással tölti el őket, ha az anya nincs szem előtt, ha nem követhetők a hangulatában bekövetkező változások. S szorong azért is, mert nincs esélye megtanulni az önindította, autonóm cselekvést, hisz saját motivációs bázisa, emóciói „zárolva” vannak. Egyedül önállótlan, bizonytalan, félénk. Félember.

s2question-940528_1280.jpg

Felnőttként - kapcsolatfüggésben 

Nem csoda, ha ilyen előzmények után az ambivalens kötődésben felnövő gyermek hajlamos később anyjához hasonló, „kiegészítő” partnert találni, aki mellett az érzelmi biztonság nem tapasztalható meg. Akivel vannak nagyszerű, s borzalmas pillanatok. Aki mellett egy idő után áldozatnak érezheti magát, s mégsem képes kilépni a kapcsolatból.

S valóban áldozat az ilyen ember? Bizonyos szempontból igen, hisz nem tud kiállni magáért, nem képes meghatározni a saját céljait, mert „önmaga”, az autonóm szelf-érzés nem tudott kialakulni, megszilárdulni benne. Hányódik, mint viharos tengeren a kapitányát vesztett hajó. Átmenetileg nagy könnyebbség és öröm, ha talál egy „kapitányt”, valakit, aki elkormányozza az életét. De épp ez lesz az ilyen függő-típusú kapcsolat veszte: ami jó volt az elején, terhessé, sőt bántóvá válik, egyre inkább érzi a vezetettség, a kiszolgáltatottság hátrányait, fájdalmát. Egy függőségre épülő párkapcsolatban nem lehet éretté válni, nem lehet felnőni. Legkésőbb a negyvenes életévekre a folyamatos, kényszerű alkalmazkodás kimeríti a szervezetet, pszichés vagy testi tüneteket okozva. Gyakori, hogy ilyenkor depresszív állapotok, kiégés, krónikus megbetegedések jelentkeznek.

s3756489_1280.jpg

Mit lehet tenni?

Egyszerű azt mondani, hogy „fel kell nőni”, de ezen az úton nem könnyű végigmenni. Már csak azért sem, mert az ambivalens kötődésű emberben valahol, legbelül él a remény, hogy egyszer csak megváltozik a másik, egyszer csak eljön az az állapot, amikor minden baj megszűnik, a másik (anya, partner) belátja, hogy én milyen jó és értékes vagyok, s innentől minden úgy lesz, mint a mesében. Ezt igazolják számára a ritka jó pillanatok, nagy kibékülések. Ez a folyamatos frusztrált reménykedés azonban akadálya a továbblépésnek. Nem várhatunk arra, hogy a külvilág (anya, partner) bizonyítsa nekünk, hogy valóban jók vagyunk, méltók a szeretetre. Ez zsákutca. Helyette fel kell ismernünk saját fájdalmunkat, el kell gyászolnunk az elveszett éveket, reményeket, a sosem működő kapcsolatokat, s újra megtanulni befelé (is) figyelni. Fel kell fedeznünk önmagunkat! S nemcsak felfedezni, hanem megvédeni, óvni, szeretettel körülvenni, folyamatosan táplálni az érzést, hogy „van helyünk a Nap alatt”, értékes részei vagyunk a világnak úgy, ahogy vagyunk. Saját magunk számára legyünk mi magunk az érzelmi biztonság, a jó anya!

Lehet, hogy ehhez az átalakuláshoz szükség lesz segítségre, talán egy jó terapeutára, aki a nehéz időkben megfelelően képes támogatni, hogy úton maradjunk. Úton önmagunkhoz, a világmindenség csodálatos, egyedi, megismételhetetlen teremtményéhez.

s4key-951783_1280.jpg

Dr. Mogyorósy-Révész Zsuzsanna

pszichológus

A Lelkizóna írásait kövesse a facebookon, hogy ne maradjon le a legújabb bejegyzésekről!

saját blog: Pszichológus a galériában

 

Szólj hozzá

biztonság függőség érzelem énkép anya szorongás kapcsolat párkapcsolat önbizalom kötődés ambivalencia lelekmorzsak