Nemrég egy közeli ismerősöm úgy döntött, hogy külföldre költözik. Merthogy „ott minden jobb” - ahogy ő mondta -  tehát bizonyára boldogságból is több jut mindenkinek. Néhány héttel a kiutazása után beszélgettünk skype-on, s én megkérdeztem, hogy mi a helyzet vele, hogy érzi magát. „Nincs semmi” – hangzott a lehangoló válasz – „ma is csak egész nap feküdtem. Meg az eső is esik.” Egy hétre rá már itthon volt, összesen másfél hónapot töltött odakint.

De vajon a hőn áhított külföld miért nem hozta meg a várt áttörést? Miért nem lett egy fikarcnyit sem boldogabb? A választ saját kiköltözésem második napján tudtam meg. Az ágyban feküdtem és éppen teljesen magával ragadott a magány érzése. Egyedül vagyok, nem ismerek senkit, az egyetem csak 1 hónap múlva kezdődik. Aztán, ahogy a plafont bámultam, egyszer csak rám tört az érzés, hogy ennyi erővel otthon is feküdhetnék. És rájöttem, hogy bár az ember jó pár kilométerrel eltávolodhat addigi környezetétől, de önmaga elől nem menekülhet el.

Vagyis teljesen mindegy, hogy éppen melyik országban, városban, szobában vagyunk, mert pusztán a külsőségek nem változtatnak a bennünk lévő érzéseken, vagy a dolgokhoz való hozzáállásunkon. A változásnak bennünk kell történnie, a „kinti” dolgok legfeljebb segíthetnek ebben, azáltal, hogy új lehetőségeket nyitnak. De mivel mindenki magát hozza, pusztán a helyváltoztatás nem fogja megakadályozni, hogy újabb (neadjisten ugyanaz) a probléma merüljön fel, mert valójában nem lett megoldva, csak átmenetileg a hátunk mögé került.

Fent említett ismerősöm már itthon is mély depresszióval küzdött – nehéz a munka, kevés a fizetés, lehangoló az élet- s mindezt az országra fogta. S ha még valóban nincs is minden a legnagyobb rendben kis hazánkban, az ő boldogtalanságáért messze nem csak az alacsony minimálbér volt okolható. Beállt egy negatív pályára, semmiben sem akarta észrevenni a jót, legyen az bármilyen kicsi vagy nagy, mindent leértékelt, eltiport maga körül. „Bezzeg külföldön” – lett a szava járása és hogy – "csak ott lehet „normálisan” élni".

S aztán kint mit tapasztalt? – ugyanolyan nehéz a munka, nem keres sokkal többet és annyival nem jobb az élet sem. A kint töltött idő alatt nem nézett meg egyetlen látványosságot sem, nem kóstolta meg a helyi specialitásokat, nem szerzett barátokat. Helyette szabadidejét a szobájában fekve illuminált állapotban töltötte, és utálta az életet. És a konklúzió? Mindenhol rossz, de otthon legalább jobb idő van.

Ezért azoknak, akik az egyedüli kiköltözést fontolgatják, azt tanácsolom, előbb győződjenek meg róla, hogy biztosan a környezetükben keresendő-e a hiba, vagy esetleg az ő hozzáállásukkal/szőnyeg alá söpört problémáikkal/kapcsolataikkal van-e baj. Ha egy alapos önvizsgálat után mégis arra jutnának, hogy talán önmaguk elől szeretnének elmenekülni (ezáltal egy huszárvágással megszabadulni a vélt rossztól), akkor inkább maradjanak és nézzenek szembe önmagukkal. Akik azonban valóban azért mennének, hogy fejlesszék magukat, szélesítsék a látókörüket, ne féljenek, még ha eleinte nehéz is lesz, biztos rengeteg élményben, tapasztalatban lesz részük.

Mogyorósy Anett

A Lelkizóna írásait kövesse a facebookon, hogy ne maradjon le a legújabb bejegyzésekről!