Anyu szereti az őszt. Nem a hideg, zuhogó esőt és a ködös reggeleket látja benne, hanem a gyönyörű színeket az erdőben és a mézédes gyümölcsöket a piacon. 
Volt egy ősz, amire már márciusban elkezdett készülni. Az óvodai nyílt napon és beiratkozáson. Annyira messzinek, de mégis közelinek tűnt, hogy a kisfia egyszer átlépi az ovi kapuját - és nem csak látogatóba megy. Hanem három évre. 
Anyu lelkesedett, mert nagyon tetszett neki az épület, a tágas termek, a szép udvar. Szimpatikusak voltak az óvónők, ki is választott magában néhány csoportot, ahova szívesen íratná Ádámot.

Hamarosan megérkezett a levél, hogy összejött az első helyen megjelölt csoport. Anyu itt úgy érezte, mintha minimum a gimnáziumi, de inkább az egyetemi sorrendről lenne szó. Az óvónők változtak a nyílt naphoz képest (még jó, hogy ez volt a szempont a csoport választásnál), de nem baj, így is szuper lesz - győzködte magát. 

Anyu nagyon hálás volt, hogy a LUFI jelet kapták az oviban, mert nem egy rajztehetség. És akkor finoman fogalmaztunk. Sőt, azért még hálásabb volt, hogy nem kell belehímezni mindenbe a jelet, csak filccel berajzolni. Ez talán még neki is menni fog. 

Anyu beszokásának következő lépcsője az volt, mikor rájött, hogy a Név mezőbe már nem a saját nevét kell írni, hanem Ádámét. Miután ezt ilyen ügyesen megfejtette, be is írta rögtön öt-tíz adatlapra, gyümölcsnaptárba, és egyéb fontos helyekre.  

Az Anya foglalkozása részhez érve félve körmölte be, hogy pszichológus. Mert van az a mondás, hogy "Cipésznek rossz cipője"... Mit szólnak, ha a pszichológus gyereke fog dühöngeni, ellenkezni, vagy éppen szorongani? Mert ezeket valószínűleg mind fogja. Hiszen 3 év szoros együttlét után elválnak egymástól, új helyre kerül. Kell majd egy kis idő, hogy feloldódjon, megbarátkozzon az új emberekkel és magával a helyzettel is. 
De Anyu - mivel pszichológus, ugye - figyelmeztette magát, hogy térjen vissza a jelenbe, ne tegyen jóslatokat a jövőre vonatkozóan, és ne aggódjon olyan dolgok miatt, amik még meg sem történtek. 

Megnyugodott, mikor azon kapta magát, hogy várja az óvodát. Vannak benne kérdőjelek, de tudta, hogy ezek hamar ponttá, vagy felkiáltójellé fognak változni. 
Örült, hogy ezt a bizsergető várakozást teljesen őszintén tudja majd Ádám felé sugározni. Nem kell megjátszania, hogy "Utyu putyu, jaj, de jó lesz ez az ovi!", mert valóban úgy gondolja, hogy jó lesz. 
Jót fog tenni a gyereknek és a szüleinek is, hogy a nap egy részében más vigyáz rá. Mástól és mást tanul, más közegben mozog, máshoz kell igazodnia. Nem jut rá annyi figyelem és idő, mint otthon az elmúlt 1000 napban. 
Ezalatt igyekeztek neki megadni a lehető legstabilabb gyökereket, a lehető legnagyobb biztonságot, melegséget és szeretetet. Anyu bízik benne, hogy ezek a gyökerek az óvónők és a csoporttársak segítségével szárnyakká (vagy inkább szárnykezdeményekké) nőnek majd. 

Mert ez is Anyu beszokásának sarkalatos pontja: új szereplők lépnek a képbe, akik (szinte) mindent tudni fognak a gyerekéről. Ha ügyes, ha nem ügyes, ha beteg, ha örül, ha bepisil, ha durcás, ha vidám, ha szomorú. Új emberekben fog megbízni, új embereknek adja át a felelősséget, hogy vigyázzanak a legféltettebb kincsére.

Aztán egykettőre eljött a szeptember 1-2. 
Az iskolába ünneplőruhás gyerekek hada rohan, Anyuéknak nem gond, hogy 8-kor még nyugalmasan baktatnak az utcán. Ádám kipróbálja az összes járdaszegélyt és nagy követ, hogy melyikre a legjobb felmászni. Itt nincs szorító ünneplőcipő, unalmas igazgatói beszéd és egyebek. 

Van más gond. Például hogy be kell menni a terembe. Meg hogy egyszer le kell szállni Anyu öléből. Aztán a kezdeti akadályok menedzselése után Anyu hozzálát, hogy golyópályát építsen a szőnyegen. Ádám is csatlakozik, sőt, más kisfiúkat is sikerül elcsábítani játszani. Szerencsére egyiküket sem zavarja, hogy Anyu nem oly' ügyes, ha térbeli gondolkodásról van szó...

A szőnyegen való játék után Anyu arrébb merészkedik, és felül a padra. A gyerekek autóznak, a szülők, mint a verebek, ülnek egymás mellett és moziznak. Van, akinek nem tetszik a szabad játék, és több szabályra vágyik, Anyu viszont nagyon örül, hogy hagyják a gyerekeket ötletelni, együtt dolgozni, kreatívkodni. 

Egy óra felmelegedés után Ádám magától odaül a reggelizőasztalhoz, és kakaót kér. Anyu nagyon csodálkozik ezen, mert a kisfia otthon hallani sem akar a kakaóról. De szeme se rebben, már önti is az italt. A gyerek megissza, sőt, kér még. És a kiflit is elmajszolja. Hiába, az éhség nagy úr... 

Egy kis idő után Anyu újra a szőnyegen találja magát. Kezdődik a "beszélgető kör", és Ádám nehezményezi, hogy ha neki a földön kell ülnie, a felnőttek miért a kis padon gubbasztanak. Jogos, jogos. 
Anyu ámul-bámul, hogy néhány gyerek milyen ügyesen bemutatkozik (ex-bölcsis versenyzők előnyben!), és kíváncsian várja, hogy a saját kisfia mit tesz hozzá a beszélgető körhöz. Azt, hogy "lufi". Merthogy ez a jele. Szuper, első alkalommal ez is bőven elég.  

Mondóka, éneklés, takaró alá futás következik, ezekből Ádám még nem veszi ki a részét. Illetve dehogynem. Megfigyel, elraktároz mindent, csak tisztes távolságból. Szuper, első alkalommal ez is bőven elég. 

Következik az udvari játék. Anyu ehhez nagy reményeket fűz, mert tudja, hogy a kisfia imád kint lenni, homokban turkálni, motorozni, csúszdázni. Bepróbálkozik egy kérdéssel: "Amíg itt homokozol, elmegyek a pékségbe, jó?" Határozott nemet kap válaszul, úgyhogy marad. Inkább felfedezik együtt a kertet. Aztán a gyermek fáradni kezd és megéhezik - elég rossz kombináció. Anyu tartja benne a lelket, hogy nemsokára (khm, egy óra múlva) ebéd, addig bírja ki. Jön néhány megmentő gyümölcsfalat, szerencsére senki nem fog éhen halni. 

Aztán vééégre elérkezik az ebédidő, Anyu megnézi a menüt: zellerkrémleves. Aham. Reménykedik benne, hogy Ádám van annyira éhes, hogy megeszi, mert otthon csak a ropogós levesgyöngyöket kapirgálja ki belőle. 

A megeszi-nem eszi kérdés nyitva marad, mert a csoportszoba ajtaja bezárul. A HACCP szabályok ugyanis Anyu útjába állnak, nem mehet be, ha meleg ételt kínálnak a gyerekeknek. A megoldás egyszerű: Ádám tiltakozva kijön, inkább nem eszik. Ezek szerint az éhség mégsem akkora úr?

Hazabattyognak, a csomagok mellett még van hely Anyu ölében Ádámnak is. 

Délután sorra telefonálnak a drukkerek: "Na, mi volt, mi volt?" Anyu csak annyit mond: "Ádámhoz és az első naphoz képest nagyon jól sikerült minden. És máshoz úgysem érdemes viszonyítani."

Másnap Ádám és Anyu már hatalmas rutinnal keresik (és találják) meg a csoportot. Cipőcsere, és uzsgyi játszani!
Golyópálya, második felvonás. Anyu térlátása az elmúlt 24 órában nem sokat javult, sebaj. Ádám nemsokára autózásra vált. Vincével sorra veszik ki egymás kezéből a járgányokat, de a cél ugyanaz: beparkolni mindegyikkel. Anyu már a padon ül, többször összemosolyognak az óvónőkkel és a "sorstárs" szülőkkel. 

Szól Ádámnak, hogy kicsit kimegy a teremből, megkeresi a mosdót és beszélget néhány anyukával, de itt lesz a közelben. A második napját taposó kiscsoportos simán beleegyezik, és tovább játszik. Anyu villámtempóban pisil, kezet mos. "Jaj, csak gyorsan érjek vissza, hátha kellek!"

A terembe kukucskálva megnyugodva látja, hogy Ádám már Marika, a tündéri dadus térbeli gondolkodását teszteli. Kint marad hát a folyosón. 
9-kor egészen vakmerő ötlete támad. Szól a gyereknek, hogy elmegy vásárolni - korábban együtt beszélték meg, hogy mi mindent kell venni. Például Túró Rudit és kalácsot, ez nagyon fontos. Egy kis építőelem bepattintása és egy cuppanós puszi után tehát Anyu lelép. Még maga sem érti pontosan, mit csinál. 

Hazafutás az autóért, rohanás a boltokba, kalács, Rudi és ovis zsák beszerezve. Repülés vissza, hátha már üvöltve sír a gyerek. De Ádám nem sír. Játszik, figyeli a többieket. Aztán leül a "beszélgető körbe". Nem valószínű, hogy beszél, inkább szemlélődik. Anyu csak a gyerek hátát látja, de egészen biztos benne, hogy melyik pillanatban milyen arcot vág. Istenem, mi járhat a kis fejében, miközben a szőnyeg szálait babrálja? 
Anyu észrevétlenül elsimítja a kóbor könnycseppet az arcán, és kukucskál tovább az ötcentis résen. 

Egy óra téblábolás után nyugtázza, hogy a terem még mindig sírásmentes övezet. Egy másik anyukával megszavazzák, hogy hazamennek, majd ebédkor visszajönnek.
Jaaaj, az ovis zsák! Anyu a téblábolás alatt már büszkén beakasztotta az új szerzeményt a szekrénybe, de gyorsan vissza is cseréli. Nehogy összezavarja a kis Sherlock-ot: itt a zsák, de Anyu sehol. 

Az óvodai gyümölcsevés és udvari játék ideje alatt Anyu hazaszalad, bepakolja a mosogatógépet, beprogramozza a mosógépet, porszívóz és felmos a "legdurvább" helyeken. Közben pedig röhög magán, hogy biztos "nincs szíve" nyugodtan henyélni otthon, amíg a gyerek az oviban van. Nem nagyon tud mit kezdeni a hirtelen rászakadt szabadsággal. Nem érti, hogyhogy nincs senki a lakásban. Mi ez a csönd? Hogyhogy nem kell senkire figyelni, csak magára (meg az edényekre)? Mi van??? 

Közeleg a dél. Anyu az előző napból okulva szinte biztos benne, hogy Ádám nem fog ebédelni, de bármi benne van a pakliban. Egyébként is, az egész nap egy hatalmas meglepetés.

Jutalom Túró Rudi a kézben, Anyu száguld az ovi felé. Már éppen elkezdi ecsetelni egy másik anyukának, hogy jól haladnak a beszoktatással, mikor gyanúsan ismerős sírást hall. Ez Ádám. 

"Minden rendben volt, hatalmasakat nevettek Marikával, sokat játszott. Csak most tört el a mécses" - számolnak be az óvónők. 

Ádám pár perc alatt megnyugszik, otthon pedig eszik és pisil - az oviban ezek még nem nagyon mennek... De Anyu gondolatban megveregeti az egész családja vállát, amiért ilyen jó "munkát" végeztek az előző három évben. Álmában sem gondolta volna, hogy szeptemberben ilyen cikket fog írni a gyerekéről.

Az első két alkalom után Anyu felbátorodik, és a harmadik napon már néhány puszi után otthagyja Ádámot a csoportszobában. Persze nem bírja ki, hogy ne kukucskáljon vissza azon a bizonyos ötcentis résen, de megnyugodva látja, hogy a gyereke az autós kosarat pakolássza. Ha autó van, minden van. 

Hazafelé bevásárol, és a kocsiban hangosra állítja a zenét. Az egyik kedvenc száma megy - ez jó jel. Még kettőt teker a hangerőn, hogy nyomatékosítsa: EGYEDÜL ül az autóban, és van HÁROM szabad órája. Otthon már nem mérgezett egérként rohangál, hanem szép csendben dolgozik. Például ezen a cikken. 

Kóstolgatja az új ritmus édes ízét, azért közben lesi az órát is: vajon most mit csinál Ádám? Talált új játszótársakat? Tetszenek neki a dalocskák? Evett a gyümölcsből, amit vittünk? Aztán a szükségesnél fél órával hamarabb érkezik az oviba, és a kis padon gubbasztva gondolkozik. Megbeszéli magával, hogy az új ritmust viszonylag hamar meg fogja tudni szokni. De a "Vajon most mit csinál a gyerek?" kérdés örökké elkíséri majd... 

Czecz Fruzsina

Ha szívesen olvasnál még gyerekekről szóló cikkeket, vár a gyerekkelvagyok.net oldal és a facebook!