Mai vendégposztunkban egy gyermekvédelmi eset kapcsán szó esik a szülő-gyermek kapcsolatról, a kötődés kialakulásáról és a "kötelező" szeretetről is.

Legszívesebben megráznám magam. Hátha ezek csak szokványos, sötét, téli gondolatok az időjárási anomáliákkal tarkított februári zimankóban. Reggel hatalmas pelyhekben szakadt a hó a tegnapi jégbordás utakra, délben már dara kopogott az ablakokon, most ónos eső esik. A járdán a térdig érő hókupacok mellett simán bokáig lehet merülni a sáros latyakban. Az eszemmel tudom és nagyon igyekszem érezni is, hogy semmi baj, és ez is el fog múlni, de kérhetném esetleg mihamarabbra? Borongásom a gyermekvédelmi törvény szülői kapcsolattartásra vonatkozó passzusai fölött viszont sokkal régebbtől tart, nagyon nem akar elmúlni és sehogy se tudnám elhinni, hogy nincsen semmi baj. A gyermekvédelmi szakellátás otthont nyújtó gondozásában élő gyermekek látogatása krónikusan rontja a kedélyeket, és egyáltalán nem csak az enyémet. A szabályozás elég egyszerű, talán reálisabb lenne durván sablonosat írni. Csak azért, mert egyébként a kapcsolattartás mikéntjének a megszabása lehetne rugalmas is, mikor, ki, hol, meddig, kinek a jelenlétében, de jót ebből a műfajból tényleg csak elvétve látni. Amit viszont itt sohasem látunk, az a hivatalosan valóban szemmel tartott és a szabályozásban ténylegesen figyelembe vett gyermeki jog mellett az előremutató jelleg.

Szokványosan havonta egyszer, jobb esetben kétszer megjelenik a szülő(pár), esetleg a népesebb família más tagjaitól kísérve. Ha a szülő veszélyeztette a gyermekét korábban, akkor a kijelölt felügyelők jelenlétében. Az egészen kicsi gyermekeik sokszor nem is értik, kik ezek az emberek és mit is akarnak tőlük. A kicsit kötelességből odaszállító nevelőszülő pedig végignézheti, ahogy a gyermeket (tisztelet a kivételnek) jól teletömik édességgel, chipsszel, kólával. Elszórnak esetleg fél marék könnyet és egy szekérderéknyi üres ígéretet, majd, mint ki jól végezte dolgát, hazamennek, és ez így mehet hosszú éveken át. Nem, még véletlenül sem azért ágálok, hogy ne jöjjön a szülő, sőt! Jöjjön az a szülő, ragaszkodjon a gyermekéhez, bátorítsa és vigasztalja! Tegyen meg mindent, hogy a beutalást kiváltó okok gyorsan megszűnjenek, és akkor ügyesen vigye haza a gyermekét!

Konkrét szívfájdalmam apropója egy örökbefogadás engedélyezés előtti látogatás és a benne érintett gyönyörű, tejfehér bőrű, szív alakú arcú, hatalmas baba-kék szemű, törékeny, kétéves leányka, aki négy naposan került a szakellátásba, és akit a szüleinek, a törvénnyel a hátuk mögött szinte sikerült tönkretenni. Ezek a hangos, indulatos, fenyegetőző, egymásra és másokra is acsarkodó idegenek, akik csecsemőkorától kéthetente körbekapták egy órára, egyre erősödő és egyre negatívabb reakciókat váltottak ki belőle. A kapcsolattartás náluk nemcsak, hogy nem haladt a célja felé, hogy a szülő és gyermeke között megépüljön, erősödjön, vagy megmaradjon a terhelhető, bizalmi-érzelmi kapcsolat, de a folyamat pontosan ellenkező irányt vett. A kicsi előbb nem engedte ki a látóteréből, majd a karjaiból sem a nevelőanyát, később hangos sírással reagált a vér szerinti szülők közeledésére, azután a szülők jelenlétében, végül bárki idegen jelenlétében sem volt hajlandó megszólalni. A szülők innentől már ellene és a nevelőszülő ellen is fordultak, követelve „jogos jussukat” a feltétlen gyermeki szeretetet, amit, mint azt a mellékelt ábra is mutatja, mégiscsak ki kell valahogy érdemelni, mert egyébként nem feltétlen. A jó érzésű emberek számára alapvető és helyből nyilvánvaló igazság, mégis sorolnunk kellene rendületlenül, vég nélkül, akárfogyatkozó türelemmel - ha valaki nincs jelen a gyermeke életében, úgy a gyermek nem tud őhozzá kötődni. És alapesetben nem azért, mert bárki ellene nevelte, a gyermek szeretetét és ragaszkodását direkt másfelé fordította vagy hangolta volna, hanem mert a biztos kötődést a gyermek későbbi életében is megalapozó szülő-gyermek kapcsolat a személyes jelenlétből, az érintésből, az ölelésből, a törődésből és a közös élményekből épül. Az állítás igazsága józan paraszti ésszel könnyen felérhető, és nem újdonság. Igen, máris nyugodtan aggódni kezdhet bárki, aki tán a Gyvt. alkotóhoz hasonlóan, eddig azt hitte, hogy havi 4, 3, 2, pláne egy órában kiépíthet vagy fenntarthat egy terhelhető érzelmi kapcsolatot a családból kiemelt gyermekével.

A kislány már elmúlt egy éves, mikorra a láthatások heti egy alkalomra sűrítését sikerült a szülőknek kiharcolni. A kiharcolás, meg a fellebbezés, az egyébként nekik is nagyon megy. Bár a viszonyaik és a körülményeik jobbításába tudtak volna annyi energiát fektetni, mint a jogaik védelmébe! Friss elrettentő példám ez ügyben, amikor a börtönös apuka (nem elírás, a nevelőszülőinktől tudom, hogy ezt így kell „szépen” mondani) megfellebbezte az első fokú gyámhatóság önhibát is felvető döntését. Egy éve nem látta már a gyermekét, mert a börtönben sem volt hajlandó beállni a sorba, alkalmazkodni és valamennyi munkát végezni, hogy aztán egy kicsit közelebb kérhesse magát és így a gyermek odalátogatását meg lehessen szervezni. Van igazság, mondhatnánk, mivel a másodfok is úgy gondolta, hogy az egészen mélyen tisztelt apuka igen is felelős, a saját döntéseinek az egyébként előrelátható következményeiért.

A kislány történetének további szépséghibája, a szülőknek a jelenlévő, felügyeletet biztosító gyermekvédelmi szakemberekre irányuló támadása volt, amiért egy ponton (esetükben konkrétan kettőn) karhatalmi segítséget kellett igénybe venni a megfékezésükre. Itt bekövetkezett három hónap szünet a láthatásban. A nevelőcsalád éjszakáit ekkorra már a gyermek keserves sírása, visszatérő felriadásai, rémálmai uralták. Végül már nem is aludt többé a saját ágyában, és egyedül sem, csak szorosan a nevelőanyához bújva. Egészen csendben azt azért még hozzáfűzném, hogy a rendőrségi beavatkozás szükségessége miatt kiszabott kapcsolattartás szüneteltetés közben, a kicsi valahogyan jobban lett. Érdekes, nem? Ami semmit sem változott ügyükben a gyermek beutalásától kezdve, az a szülők egzisztenciális helyzete, amiben tévedésből sem találhattunk stabil, megbízható alapot sehol, a vándorlásuk az aktuális albérletekből, a szét és összeköltözéseik, az egymáshoz való, hol pozitív, hol negatív, de mindig harsányan szenvedélyes viszonyulásuk, és a ragaszkodásuk a kapcsolattartáshoz. Az irreális elvárásaik, és a durva megnyilvánulásaik a saját gyermekük irányában az is ugyanaz maradt. A kapcsolattartás tovább szikrázott a magas feszültségtől és közeledésnek, összesimulásnak híre hamva nem volt. Ekkor a gyermek apró teste egy szokatlan, de hatékony kiutat talált ebből az egész fölülről rákényszerített kutyaszorítóból, hetente egyszer, pont a láthatás előtt belázasodott (a láz mögött természetesen semmilyen szervi, testi okot nem talált az aprólékos kivizsgálás). A kislány szinte két éves lett, mire elcsitultak körülötte a harcok. A szülők hónapokkal ezelőtt aláírták, természetesen nem együtt és nem egyszerre, önmagukkal, egymással is megküzdve előbb, de még a perindítást megelőzően, a róla lemondó nyilatkozatot. A teljes kivizsgálást követően megtörtént a gyermek kiajánlása. A kérelmező házaspár, aki az iratbetekintés után rábólintott, csak a fényképét látva helyből beleszeretett. Az örökbefogadás előtti harminc napos gondozás kellős közepén a kislány még dermedten és ijedtségtől tágra nyílt szemekkel, a neki már ismerős felnőttek nyakába csimpaszkodva, fürkészi számára idegen arcunkat, egyetlen szót sem szólva. Míg a leendő szülők boldogan újságolják, hogy harmadik napja végigalussza már az éjszakát. „Csak” nyugtalan álmában vergődik és nyöszörög, de nem ébred fel. Egyszer tényleg minden rémálom véget ér, talán még a törvénnyel szentesített is.

Szabóné Erdős Gyöngyi

pszichológus