Pár perce még forgószélként söpört végig a szobán, időről időre magával rántva a látszólagos jól viselkedéshez kitartóan ragaszkodó, két évvel idősebb bátyját. Most a kanapé sarkán ül, fejét lehorgasztva, mintha a világ összes bánata egyszerre rászakadt volna, magába roskadt. Tudom, hogy ez az érzés sem tart majd túl sokáig („gyermekkönny hamar felszárad”), de azért valljuk be, hogy az öt éveseknél nem igazán gyakori ez a látványos összezuhanás.

Nem sír. A mieink nem nagyon szoktak. Az történt, hogy megint megmondták neki, bele az arcába, hogy a nevelőszülője nem fogja őt örökbe fogadni. Nem először mondják már meg neki, de nincs az, az észérv, amivel az állítás igazságáról őt meg tudtuk volna győzni. A nevelőszülei ugyanis tavaly örökbe fogadták az egyik társát, az egyik gyermeket, akit ők gondoztak.

Innentől pedig igen nehéz hitelesen elmesélni a többieknek, hogy ez az otthon, ez a család csak átmeneti, nem maradhat végleg itt senki és neki, a nevelőszülőnek a munkája az, hogy egy átmeneti időre vegye magához, gondozza, nevelje a gyermekeket, akik azután elmennek tőle, haza a vérszinti családjukba, vagy örökbe, vagy nagykorúként, ahová csak nekik tetszik. Hogyan érthetné meg egy ötéves azt, hogy az ő helyzete most már más, hogy örökbe adhatóvá vált és ezzel minden gyorsan, alapvetően megváltozott.

Ebben a nevelőcsaládban őt mindig kényeztették, szeretgették és nagy vonalakban folyamatosan kivételeztek vele – sokszor pont a saját bátyja ellenében. Ő pedig olyan kicsi volt, amikor hozzájuk került, hogy nem is emlékszik másik anyára. Nos, ez így nem egészen igaz. Arra nem emlékszik, hogy azon a házon kívül máshol is élt volna, hogy azon a családon kívül más családdal is élt volna. Ha nagyon firtatnánk, biztosan emlékezne tavalyról egy csúnyaszájú, kötekedő, kiabálós, fiatal cigányasszonyra, aki a múlt évben többször is eljött a láthatásokra, akkortájt, amikor a gyámhivatal végre bíróságra vitte az ügyet a szülői felügyeleti jogának a megvonásáért, azelőtt viszont egy évig színét se látták. Az, az asszony semmivel nem lopta be magát a gyermek szívébe. Pár hónap elteltével sikeredett annyi haladás, hogy a kisfiú már ott maradt velük a szobában akkor is, amikor a nevelőanyja esetleg kiment. Az, az asszony nem volt vele kedves, nem akarta először lassan, óvatosan megkedveltetni magát, sem dolgozni egy kicsit azon, hogy hátha közelebb kerülhetnének, ha teszem azt, picit jobban megismernék egymást. Nem és nem. A vér szerinti anyja ragaszkodást és úgy tűnt, feltétel nélküli szeretetet várt el, pontosabban követelt, az őt nem is igazán ismerő gyermekétől, ki tudja milyen alapon.

Masszív, minden külső megváltoztatási szándéknak, segítő „súgásnak” ellenálló szemléletével sajnos egyáltalán nincsen ő egyedül. (Ebben a vonatkozásban nagyon hasonló helyzetet vázol egy korábbi cikk az akadozó, és nemhogy előre nem vivő, de sehová sem tartó kapcsolattartásról és annak későbbi vonzatairól ITT.

A kicsi csak ül, és maga elé motyog, nem érti, hogy őt miért nem akarják ott örökbe fogadni. Mi sem vagyunk egyszerű helyzetben, hiszen körülötte, vele és érte folyik a külföldi örökbefogadás. Egy héttel a kihelyezés után járunk, a kötelező gondozás 30 napjából, eddig nagyobb gubanc nélkül haladtunk. Az idegen házaspár végtelennek ható türelemmel, lassan és kedvesen közelít a testvérek felé. Nem értik, amit a kicsi beszél, és most kivételesen tényleg örülünk ennek. Azt viszont egészen jól érzik, hogy a kisfiú akármilyen bájos, okos, élénk, érzelmileg jóval nehezebben megközelíthető, kevésbé fogadja el a testi közelséget, a gyengédséget. Nem simul bele az ölelésekbe és sokkal ritkábban kezdeményez érintést, mint a bátyja. A felnőttek így is elfogadják, így is szeretettel veszik körül. A testvérek most nagyon egymásra utaltak, ami önmagában is igen nehéz helyzet. Nem beszélve a kettőjük nem egészen közös múltja miatti korábbi sérelmek, belül tovább munkáló erejéről.

A területi gyermekvédelmi szakszolgálatoknál az örökbefogadással foglalkozó megyei szakembereket tömörítő, és számunkra folyamatos továbbképzést és körkörös konzultációs lehetőséget biztosító Szakmai műhely megbeszélésein sem született még valódi megegyezés arról, hogyan is kellene tekintenünk arra a helyzetre, amikor egy nálunk, a gyermekvédelmi szakellátásban hivatalos munkaviszonyban álló munkatársunk, a saját gondozottjaiból fogadna egyet örökbe. Az országos gyakorlat egymással homlokegyenest ellentétes megoldásokat vonultat fel. Néhol a nevelőszülő örökbefogadási szándékát szinte természetesnek veszik. A gyermek státuszának változásakor őt kérdezik meg először, „előválasztási” jogot biztosítva neki. Máshol ezt a döntést egyértelműen szankcionálják és csak abban az esetben engedik lefolytatni az eljárást, ha a nevelőszülő tudomásul veszi, hogy az ő családjához többé nem helyeznek ki újabb, nevelésbe vett gyermeket, és a nála még elhelyezett gondozottak rendszerből kifutása után felbontják vele a munkaszerződést.

Egy tavalyi ügyünk kapcsán megjelent cikkben összefoglaltam pár pontban mely területeken, és hogyan sértheti a gyermek érdekeit az, ha a nevelőszülője fogadja őt örökbe és nem az örökbefogadásra bejelentkezett várakozók közül választjuk ki a legjobban hozzá és az ő valós igényeihez illeszkedő házaspárt. Ez az írás később, egy közösségi oldal nyilvános csoportjában, posztként megjelenve nagyobb port kavart. Többek között rám sértődött nevelőszülők fújták a magukét, mondjuk a cikk szövegétől nagyjából függetlenül. Ezt onnan gondolom, hogy a szöveg olvasása kapcsán különben talán feltűnhetett volna, a sorok igazsága.

Nem hiszem, hogy lehetne érdemben vitatkozni például azzal, hogy a gyermek érdekeit igenis vadul sérti, ha a leendő szülője így 10-15 évvel lesz idősebb, mint az örökbefogadásra várakozó sorban állók, pláne, ha emellett a nevelőszülőnek komoly egészségproblémái, az idősödéshez köthető rendszer-betegségei is vannak már. Miközben az egyetlen valóban nyomos érv, amely a nevelőszülők mellett szól az örökbefogadás mérlegelésénél, hogy ők valóban korábban találkoztak a gyermekkel, és amíg hivatalból, szakmai szabályok szerint, ellenőrzött feltételek között és bérezés ellenében gondozták őt, közel kerültek, jobban megismerték egymást és kialakult egy kölcsönös ragaszkodás. Mondhatnám persze, hogy szeretet az, ami kialakult közöttük, csakhogy momentán pont erről nem vagyok meggyőződve: „Mert a szeretet egyik alapvetése az, hogy tudnálak bántani, de nem foglak. Ez a minimum ahhoz, hogy én azt mondhassam, hogy szeretlek. Mert ha azt mondanám, hogy nem tudnálak bántani, az hazugság. Vagy én akkor egy hatalom nélküli senki vagyok. Tehát hogyha én, azért nem bántalak, mert nem tudnálak bántani, az nem jelenti azt, hogy szeretlek. De ha tudnálak bántani, és elhatároztam, hogy nem foglak soha, akkor szeretlek. Ha én ismételgetem, hogy szeretlek, szeretlek, szeretlek, és közben bántalak, akkor mégsem szeretlek. És hogyha megszégyenítelek, akkor sem. Akkor bántalak.” Feldmár András

Kétségbe vonná valaki, hogy ez a kisfiú most a visszautasítás okozta veszteség fájdalmától szenved, mert a nevelőcsalád, amit eddig egyetlen ismertként szeretett, akikhez ő ragaszkodott, előbb felcsillantotta egy másik jövő lehetőségét, majd őt elutasította, vagy ez nem bántás?

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkekről!