Szülőknek is jár a felnőtt üzemmód
Hát persze, hogy felnőtt vagyok. Felnőttebb már nem is lehetnék a három gyerekemmel. Mindemellett szülőként erősen korlátozódik az ember felnőtt autonómiája, ami természetesen teljesen helyénvaló - egy bizonyos fokig. Mert van az a láthatatlan, megfoghatatlan, de nagyon is érezhető társadalmi elvárás, hogy tégy meg mindent a gyerekedért, biztosítsd számára a tökéletes gyerekkort (tökéletes bioétellel, tökéletes kötődve neveléssel, tökéletes válaszkész attitűddel, tökéletes fejlesztő játékokkal meg tökéletes ovi- és iskolaválasztással). Tökéletes szülőként. Akár a saját magad árán is. De hol vagy te? Te mint felnőtt?
Felnőttség alatt nem a dolog prózai oldalát, a választójogot és a csekkbefizetési kötelezettséget értem; hanem azt a mentális, testi-érzelmi és nagyon is gyakorlati életmódbeli lehetőséget, hogy felnőttnek érezhetem magam. Hogy van saját szabadidőm (nem amikor a boltba ugrok le kenyérért). Hogy van lehetőségem dönteni a nekem fontos kérdésekben (nem arról, hogy a kék vagy a piros macinacit vegyem fel reggel). Hogy csinálhatok olyasmit, ami feltölt és inspirál (nem az, hogy babaruhákat turkálok, ha már kinőtte a gyerek a cuccait). Hogy lehetnek magamra vonatkozó vágyaim és megvalósítandó álmaim (nem az, hogy megdöntöm a mosogatási szintidőmet). Hogy tehetek konkrét lépéseket a vágyaim megvalósítására (nem arra, hogy eljussak félévente egyszer a fodrászhoz).
Gyermekével otthon levő, kisgyermekes anyaként ezt általában mindenki megtapasztalja. Nem állítom, hogy a férfiak nem küzdenek több hasonló problémával, de nekik a munka és annak felnőtt terepe mégiscsak nyújt felnőtt üzemmódra lehetőséget. Abban különbözőek vagyunk, hogy kinek mekkora mértékű igénye van a felnőtt üzemmódra, ez összefügg azzal is, hogy ki mennyire élt a lehetőségeivel tudatosan a gyermekvállalást megelőzően, a szabadidejét, a karrierjét és az álmait illetően. Különbözőek vagyunk ebben is, és ez így van jól. Nekem nagy igényem van az efféle felnőtt működésre és jelentem, én most egész jól állok az ilyen "családos" felnőttséggel. Sokkal jobban, mint az első gyerek születését követően. Kellett hozzá az első két gyerekkel való tapasztalatom és annak tanulságai.
Mert egy jó anya...
Az első gyerek születése utáni időkben úgy éreztem, nem jár nekem a saját szórakozás, csak akkor, ha a gyerekemmel együtt csinálok valamit (mert egy jó anya mindig a gyerekével van...) Jártam vele babakoncertre, babamoziba, ringatóra, kerekítőre meg egyéb baba-mama programokra. Az volt a kimondatlan és átgondolatlan, de erősen meghatározó belső késztetésem, hogy anyaként már nincs jogom a saját szórakozásomra, csak arra, hogy a gyerekem jól érezze magát... és ebben én kísérjem őt. Egyébként nem élvezte, mert átlagon felülien mozgékony volt, és már a babás foglalkozásokon is az az elvárás, hogy tudjon ülni egy helyben és maradjon csendben - ezt ő meg nagyon nem tudta, ezért egy rémálom volt minden ilyen kiruccanás, ahol szétszedte a dekorációt és nem rendeltetésszerűen használta a hangszereket... Ha saját programot szerveztem, előfordult, hogy lelkiismeret-furdalásom volt, mert apára/nagymamára hagytam a gyereket néhány órára. Mert ugye, egy jó anya nem hagyja másra a gyerekét... Most már nagyon másképp gondolom ezt: a gyereknek és nekem is jót tett egy kis különtöltött idő. Aztán a második gyerekkel már eszem ágában sem volt kötött, foglalkozásszerű babamamás programokra járni, mert 1. nekem nincs szükségem rá, számomra nem feltöltődés; 2. a kisfiam pedig tudom, hogy otthon a családban is megkapta az egészséges fejlődéséhez szükséges ingereket, nem kell másokkal együtt "tornáznia" egy szűk, levegőtlen teremben vagy mondókákat "tanulnia" babaként. A harmadik gyerekkel pedig már kidolgozott belső terveim és rutinjaim voltak arra, hogy én is kapjak szusszanásnyi időt a 0-24 órás gyereknevelés mellett - amik persze rengetegszer borultak egy betegség, szervezési problémák vagy az én hullafáradtságom miatt. De mégis, világosan tudtam és tudom, hogy nekem mire van (lenne) szükségem.
A belső engedély
Ami engem feltölt, az más felnőttekkel felnőtt programokon (például a férjemmel...) való részvétel, és rendszeresen csinálok ilyet - lelkiismeret-furdalás nélkül. Miért tudom ezt megtenni? Mert már megvan rá a belső engedélyem. De ez nekem sem ment pikkpakk, többéves tanulási folyamat eredménye. És igen, dolgozom is a most 7 hónapos legkisebb mellett. Na, nem nyolcórás munkát és nem minden nap, hanem az ő és a saját igényeimet szem előtt tartva olyasmit, ami pár órát jelent, ami pici korában két szoptatás között is kivitelezhető volt, és most sem jelent 3-4 óránál hosszabb távollétet. Engem inspirál és jófajta energiákkal tölt fel az értelmes munka. Ez szintén nem ment volna évekkel ezelőtt: emlékszem, másfél éves is elmúlt a nagyobbik, amikor először nem is dolgozni, de egy továbbképzésre elmentem fél napra. Iszonyatosan izgultam előtte, nem aludtam előző éjjel, és másnap alig mertem megszólalni - annyira el voltam szokva attól, hogy szakmai dolgokról (nem a kakis pelusról és hozzátáplálásról a játszótéren) beszélgessek felnőttekkel, a végén viszont teljesen feldobódva mentem haza. Most tudatosan keresem a lehetőséget a szellemi tevékenységre, a munkára. A szabadidőmet is igyekszem sokrétűen kitölteni, képzésekkel, élményekkel, új dolgok kipróbálásával - és ez egyáltalán nem csak pénz kérdése. Tapasztalatom szerint két olyan program van, amit mindenki elfogad, ajánl és javasol az anyáknak "kimozdulás" címén: az alakformáló torna/edzés a felszaladt kilók leadására + a babás programok a kicsi fejlesztésére. Kösz, nekem így, ebben a formában egyik se jön be. Merek más döntéseket hozni kisgyerekes anyaként, mint amit a kimondatlan vagy kimondott kánon a szabadidő anyának szánt eltöltésére előír és jó érzéssel teszem ezt, mert magamnak teszek jót vele.
Arra biztatok mindenkit, hogy gondolja végig, mire fordítja a rendelkezésre álló, sokszor nagy szervezést és előkészítést igénylő néhány órányi időt, amit magára szánhat, és bátran használja a számára legoptimálisabban.
Hogyan valósítsuk meg?
Azt gondolom, a dolog kulcsa az önismeret (mi jó nekem igazán), aztán a belső engedély megadása (ami fura dolog, mert nem biztos, hogy csak elhatározás kérdése, valahogy egyszercsak megszületik - de dolgozni mindenesetre lehet rajta). Aztán jöhet a tervezés (ami jó nekem, azt hogyan tudom beilleszteni a mindennapjaimba és a család közös életébe). A megvalósításhoz a rendelkezésemre álló erőforrások igénybevétele - ez általában jóval bővebb eszköztár, mint elsőre gondolnánk (az én esetemben elsősorban a családtagok segítségét jelenti, nélkülük nem menne a dolog, hálás is vagyok nekik nagyon - ehhez persze tudnom kell igényt megfogalmazni, kérni; és kompromisszumot kötni, ha szükséges).
A szülőként magunkra fordított minőségi idő, amiről mi dönthetünk szabadon - aranyat ér. Bőségesen megjutalmazza nemcsak az anyát, hanem az egész családot. Hiszek benne: ha anya jól van, mindenki jól van!
Ur Anita, coach
A szerző további írásait az Örömterv blogon olvashatod. Ha szeretnél még több Lelkizóna-cikket olvasni a pozitív pszichológia témakörében szubjektíven - mindennap más szerző tollából, akkor csatlakozz a facebookon!
