Kellemes, jól szituált megjelenésű, konvencionális viselkedésű, fiatal házaspár érkezett örökbefogadás előtti pszichológiai tanácsadásra és alkalmassági vizsgálatra. Rendezett anyagi körülmények között élnek, viszonylag régi, stabil házastársi kapcsolat áll mögöttük, a gyermekért vállalt közös megpróbáltatások, és a környezet eleinte nem túl lelkes támogatása ellenére, eddig nagyobb mélypontoktól mentesen. Magas szakirányú végzettséget szereztek, elég jól fizető állással és nagy vonalakban ők maguk is elégedettek az elért eredményeikkel. Egy viszonylag kiterjedt, aktív és összetartó család veszi körül őket, több oldalirányú rokoni kötődéssel, közeli ismerősökkel és barátokkal. Hagyományos nevelési elképzeléseik vannak. Nagyon szeretnének gyermeket, évek óta küzdenek ezért egyre reménytelenebbül, de a nehézségek ellenére semmiképpen nem hajlandók lemondani legalább egy gyermek közös felnevelésének vágyáról.

Külső szemlélőként el nem tudom képzelni, mit kívánhatnánk még, amikor egy örökbe adhatóvá vált kicsi gyermeknek megfelelő családot keresünk.

Ettől persze még látható az egyéni vizsgálatban rajtuk a szorongás és néhány olyan meglassult percet is átéltünk, amikor ez tipikusan az arcukra volt írva, ami önmagában még nem probléma.

Az örökbefogadás előtti tanácsadás egybevonva a közös beszélgetéssel és az egyéni pszichológiai vizsgálatokkal ritkán tud négy óránál rövidebb lenni. Ennek a vége felé már mindenképpen és egyértelműen mutatkozni szoktak rajtunk az elfáradás jelei. Itt ott félrecsúszik egy instrukció, vagy egy válasz húz el félmagasan az asztal fölött, pont semmihez sem kapcsolódva.

Nekem ez teljesen belefér, jó esetben nagyot nevetünk (pompásan csökkentve ezzel a feszültséget), vagy fékezett habzású módon, csak visszafogottan somolygunk a bajszunk alatt és természetesen nekiugrunk, nekiveselkedünk újra. Néha kissé belevörösödve (szégyenkezve?) és feszültebben a folytatjuk.

Ki merné vitatni, hogy egy feladathelyzetben, főleg ahol van (és elég nagynak tűnik a) tét, mindannyian szívesen megmutatnánk a legjobb formánkat, hogy az mennyire penge. Egy versengő hajlamú, fiatal férfi, megkockáztatom, még tán azt is örömmel demonstrálná, hogy egyenesen "ő a legélesebb kés a fiókban".

Most ez nem pont így sikerült. A hibás, nem megfelelő válasz után az aggódásuk nyilvánvaló, süt róluk a félsz, hogy: "Na, most mi lesz?"

Ugyan mi lenne? Mi lehetne?

A feleség sem könnyen lendült át a feladatsorban az első kudarccal, kis tévedéssel való szembesülésen, de a reakció ugyanabban a helyzetben a férjénél különösen erőteljes lett.

Most aztán kiderült, hogy ő is megakadhat, hibázhat. Még tán a glóriája is félrecsúszott...

Bizony, lelepleződött, hogy nem tökéletes. Juj! Ki gondolta volna róla?

Szerintem bárki, aki csak rászán egy cseppnyi időt erre a gondolatra, de úgy tűnt, ő nem osztja a véleményem.

Az egyéni vizsgálat perceire nála innentől, ez már végig rányomta a bélyegét.

A „pillanatnyi” blokkja nagyon lassan oldódott és ezen aztán szemernyit sem segített, hogy még jó ideig elszörnyülködve ismételgette félhangosan, vele ilyen még soha nem történt.

Akkor keressünk gyorsan és rakjunk rá egy címkét, hátha az majd jól eltakarja a bibit? Erőteljes megfelelési vágy és teljesítményszorongás?

Mivel nem látom be, hogy ez most kin és mit is segíthetne, ezért ezt inkább kihagyom.

Nem tudom, pontosan mire is gondolhat (főleg mert később se derült ki), de a dermedtsége engem legjobban az autónk fényszórójának éjjeli csóvájába került mezei nyúlra emlékeztet.

Megrettent. Mintha arra számítana, hogy ez itt nem is egy általános, tájékozódó alkalmassági vizsgálat (erről más szemszögből még itt), hanem mondjuk egy nemzetközi versenyvizsga, és ha hibázik, akkor őt itt azonnal diszkvalifikálják.

Esetleg súlyos büntetéseket vizionált előre? Fejvesztés? Főbelövés térdig érő szélben?

Azt magától ismerte fel később, hogy valószínűleg túl görcsösen akart abban a feladatban megfelelni, de ettől még nem igazán tudtunk továbblépni.

Nagy nehezen átvergődtünk ugyan az összes maradék feladaton – pompás, hogy már nem sok volt hátra, de a megrökönyödés ereje szinte gúzsba kötötte. Neki így már esélye nem volt a vége címszót követő, megkönnyebbült örömre.

Az utolsó utáni percekben ismét, most már a párjának kihangosítva sorolta, továbbra is azon morfondírozva, hogy ő most itt ebbe „belebukott”.

Ebből viszont már sokkal inkább úgy látszott, hogy a férfiúi büszkeségén (esetleg a veretlen nimbuszán?) esett csorba. Miért is? Azért mert immár nyíltan bebizonyosodott, hogy nem makulátlan, nem hibátlan és így nem egészen tökéletes?

Vajon ki mondta neki, hogy annak kéne lennie?

Én biztos nem, mert nem hiszem, hogy létezik tökéletes ember (erről írtam itt is) és úgy vélem, hogy az örökbefogadási tanácsadónk is ezt a nézetet osztja.

Semmi nem jutott eszembe, amivel olyan alaposan meglegyezgethettük volna a hiúságát, hogy végre magához térjen a beájultságból.

Mintha nem is számított volna, sőt mintha át sem jutott volna hozzá a vizsgálati nap lezárásaként megfogalmazott üzenet:

Mi itt nem a tökéletes férfi és a tökéletes nő idealizált (tudtunkkal nem is létező) párosát keressük. „Csak” egy gyermeknevelésre vágyó, elfogadható helyzetben lévő, átlagosan működőképes házasságot, két normális emberrel, akikből idővel, a gyermek megismerésével és gyakorlattal majd elég jó szülő lehet.

Mi a különbség?

Mármint feltéve, hogy létezik a tökéletes, sőt díjnyertes egyedekből álló ideális, „álom” pár?

Valószínűleg ég és föld. De mégis mikor véssük már eszünkbe, hogy:

„egyetlen gyermeknek sincs szüksége tökéletes szülőre. Sőt, isten őrizzen meg minden gyereket az olyan szülőktől, akik ezt célozzák meg. A Bruno Bettelheim által „elég jó” szülőnek nevezett anya vagy apa „csak” alapvetően, általában, többnyire, fontos helyzetekben nyújtja gyermekének, amire szüksége van. Emellett vannak időnként rossz napjai, vannak helyzetek, ahol nem tud együttérzést elővarázsolni magából, vannak érzelmi vakfoltjai, egyszóval nem hibátlan. Mégis: gyereke alapvető tapasztalata az, hogy anyja - apja rá tud hangolódni az ő hullámhosszára. És ezek a visszatérő tapasztalatok érlelik meg azokat az idegrendszeri képleteket, amelyek segítségével hamarosan egyedül is elboldogul, akár a szülői együttérzés időnkénti hézagaival is.”^[1]

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven.

^[1] F. Várkonyi Zsuzsa: Tanulom magam, Magyar Könyvklub, Budapest, 2001, 141. o.