2018. jan 27.

Újratervezés, vagy válás? Ki segíthet benne?

írta: Éva28
Újratervezés, vagy válás? Ki segíthet benne?

Párkapcsolataink a mediátor szemével

psychology-1580252_960_720.jpg

Miért foglalkozunk sokkal többet azzal, hogy megtaláljuk a párunkat, mint azzal, hogy ha megvan, akkor meg is tartsuk őt? Értékeljük eléggé ha megtaláltuk? Na és meddig megyünk el ebben?

Egy korábbi, a családi élet viszontagságairól szóló blogbejegyzés írása közben jött az ötlet, hogy kellene beszélni erről szakemberekkel, nekik milyen tapasztalataik vannak, mit tudnának tanácsolni azoknak, akik szeretnék jól művelni ezt az együttélést, akár házasság, akár párkapcsolat legyen is az. Gondolkodtam, hogy párterapeuta, vagy válóperes ügyvéd, netán pap legyen a kérdezett, aztán rájöttem, a megoldás itt van karnyújtásnyira. Olga barátnőm a témát több szempontból is jól ismeri, ügyvéd, mediátor, látott sok felbomló házasságot, sokat tud a párkapcsolati válságokról, arról, milyen módon menthetőek ezek meg, illetve általában meddig érdemes a megmentésükön dolgozni.

Olgával (dr. Fekete Olga) együtt jártunk kismama tornára 16 évvel ezelőtt, ami aztán nem is egy, de két csodás barátság kezdete lett. Egy hónap különbséggel született fiaink utána együtt járták végig (jó barátságban) az ovit és általános iskolát, mi pedig azóta is jókat beszélgetünk a saját ügyeinkről és a világ dolgairól egyaránt. Szeretünk együtt a hegyre menni, könyvet megbeszélni, olvasnivalót cserélni, sütit sütni, sírni-nevetni, mikor melyik aktuális… Annyit beszélgettünk már ez alatt a 16 év alatt különböző dolgokról (munka-magánélet, párkapcsolati, gyereknevelési, női, vezetői, sőt néha jogi, közéleti témák is), hogy sokszor már kitaláljuk egymás gondolatát. Időnként vitatkozunk is nagyokat, amikor aztán tényleg össze kell kapnom magam, hiszen egy ügyvéddel vitatkozni nem egyszerű...

Szóval rájöttem, ha szakértőt keresek, akkor most könnyű dolgom van, és hamar sikerült is őt szóra bírnom.

Így a beszélgetésünk után örülök, hogy feltettem neki a kérdéseimet a témához kapcsolódóan, mert a tapasztalatai számomra nagyon elgondolkodtatóak. Olvassátok:

  • Olga! Emlékszem még, amikor válóperes ügyvédként, kiskosztümben jöttél reggel az oviba, hoztad a gyereket, és valahogy mindig látszottak rajtad a tárgyalásos, nehéz napok. Egyszer mondtad is, hogy szörnyű, hogy Te, aki alapvetően házasságpárti vagy, egyfolytában emberek válásán dolgozol és ez téged mennyire frusztrál. Aztán arra a pillanatra is emlékszem, amikor azt mondtad, ebből elég, nem tudsz azonosulni tovább ezzel a munkával, muszáj váltani, valami más formában dolgozni azon, hogy segíts embereknek megmenteni a kapcsolataikat, felismerni, hogy – sok esetben - még nem késő megmenteni a házasságukat. Ha pedig már nem menthető, akkor segíteni nekik normális formában bonyolítani a válásukat. Az első kérdésem az lenne, hogyan alakult az életedben az, hogy erre a területre  és módszerre specializálódtál?

Nem szeretem ezt a kifejezést, hogy ’válóperes ügyvéd’. Nevezzük ezt inkább családjognak, hiszen több témát is felölel: a válás mellett, a gyerekjogoktól az örökösödési kérdésekig. Azért is választottam ezt, mert korábban is voltak illúzióim ezzel a dologgal kapcsolatban, már egyetemista koromban. Emlékszem, megkérdezték egyszer egy kérdőíves felmérés kapcsán, van-e olyan jogterület szerintünk, ami kifejezetten nőknek való. Én már akkor ezt jelöltem meg. Mert beletartozik minden, ami érinti a családi viszonyokat. Azt gondoltam, ehhez a nők nagyobb empátiával, türelemmel, talán tapasztalattal is rendelkeznek, már csak abból kifolyólag is, hogy a hagyományos szerepekből kiindulva nálunk inkább a nők foglalkoznak a családi dolgok szervezésével, a háttér biztosításával, az ünnepektől a hétköznapokig.

Aztán véletlenül hozta az élet, szerencsém volt, hogy odakerültem egy profi ügyvédnő mellé, aki nagy név a szakmában, aki mellett sokat tanulhattam, bedolgozhattam magam és a saját praxisomat is építhettem. Ráadásul, mivel ő már régi, jó nevű szakember volt, ezért vele szemben is hasonló kalibereket bíztak meg, így sok nagy profit láttam megküzdeni egymással ügyfeleik érdekeit védve.

Emlékszem aztán, az első éles tárgyaláson már az volt az érzésem, hogy ez a „bérelt kakasok viadala”. Azt éreztem, hogy olyanokon megy a harc, amiket nem mernek a felek maguk elintézni, helyette tolják maguk előtt az ügyvédeket, mondják meg ők, harcolják ki ők. Ugyanakkor ez sokkal kevésbé egyértelműen eldönthető téma, nem is lehet mindent egzakt módon szabályozni, de rengeteg érzelmi, szubjektív töltet is van benne. Az a fajta elképzelés, hogy kizárólag a jogszabályok alapján dől el egy per, arra kell támaszkodni, ez a tiszta rendszer itt még sokkal bonyolultabb, még több benne az emberi, szubjektív tényező.

divorce-619195_960_720.jpg

Eleinte nehezen tudtam ezt kezelni, mert korábban azt láttam, abban nőttem fel, hogy édesapám kaposvári ügyvédi irodájában a kályha a jogszabályok és a tények voltak…

Aztán egyszer olvastam valami jogszociológiai felmérést arra vonatkozóan, mennyiben befolyásolja a bíró döntését az ő aznapi hangulata, aktuális életeseménye. Ezen akkor előbb zsigerből felháborodtam, nem hittem, hogy valóban érdekes lehet. Aztán, ahogy gyűltek a saját tapasztalataim, láttam, hogy nagyrészt nők ülnek a bírói pulpituson, akik közül sokan maguk is elváltak vagy egyedülállók, tele rossz tapasztalatokkal, egyre többször éreztem azt, hogy rossz kezekbe kerülnek a döntések!

Végül arra jutottam, hogy ez az eszköztár maga - a jogszabályok, plusz az eljárások rendszere, menete - alkalmatlanok arra, hogy ennyire érzékeny, érzelmekkel átszőtt viszonyokat, konfliktusokat szabályozzanak. Ráadásul láttam a békítési folyamatok esetlegességét is.

  • A békéltető tárgyalások mennyire komolyak egyáltalán? Szokott ez működni a valóságban?

Amikor azt mondják, békéltető tárgyalás, az egyértelműen a bírón múlik. Van, aki komolyan veszi, van, aki 2-3 formális kérdéssel elintézi. A jobb érzésű bírók megpróbálják. Olyat is láttam már, hogy a bíró ráérezhetett valamire és csupán pár mondat után azt mondta, most inkább menjenek haza, próbáljanak meg beszélgetni, hisz számára úgy tűnik, valójában nincs semmi bajuk. Aztán tényleg ez hozott áttörést, meggondolták magukat.

  • Én azt gondolnám, aki már a bíróságon jár, azok korábban megpróbáltak mindent… tényleg létezhet olyan, hogy egy jó bírói mondat akkora hatást ér el, hogy netán meggondolják magukat?

Igen! Én állítom, hogy a párok nagy százaléka megmenthető lehetne, ha a környezet támogató lenne, (ma inkább azt kapjuk, hogy egyszerűbb valamit eldobni, mint megjavítani). Sokszor túl hamar merül fel ez az elintézési eszköz, nincs elhatározás a felekben arra, hogy dolgozzanak azon, legyen jobb, javítsák ki, ami rossz a kapcsolatban. Pedig ha lenne valaki, aki ezt erősítené bennük, aki fogná a kezüket, beszélgetne velük erről, segítene más perspektívából ránézni a helyzetükre, belehelyezkedni egymás álláspontjába, megkeresni a régi fogódzókat, akkor sokszor lehetne segíteni rajtuk.

A legvadabb és legellenségesebb eljárás során is volt alkalmam elkapni olyan pillanatot, amikor az ellenséges felek a kisgyerek kapcsán egy kicsit megfeledkeztek magukról és egymásra mosolyogtak. Akkor az ott olyan volt egy pillanatra, mint amikor besüt a nap az ablakon. Szinte érezhető volt, hogy valaha mi hozhatta őket össze és hol lehet az a szál, amit meg lehetne ragadni. Én mindig kerestem ezeket a halvány reménysugarakat, és amikor éreztem, hogy ott van, hogy van ilyen, akkor nem bírtam elengedni és eleinte minden párt meg akartam menteni.

Aztán eljutottam oda, hogy el kell fogadni a döntéseket, de ha látunk egy kicsi esélyt is rá, akkor kötelessége az embernek egy másik utat is felmutatni.

Elfogadtam, hogy létezik olyan, amikor tényleg válni kell: egyszerűen lejárt a kapcsolat szavatossága,  nagyok az ellenerők, vagy vannak azok a tragikus helyzetek, amikor az ember (és gyerekei) élete, testi épsége veszélyben van. A lelki–szellemi teherről nem is beszélek, az manapság szinte folyamatosan veszélyben van, az ellen egy jó család legfeljebb, mint egy burok védhet meg. De tényleg van az a helyzet, amikor a nő az életét menti, vagy a férfi az ép eszét egy romboló helyzetből és ezt is meg kell érteni. Ez viszont már nem a meditáció területe! Ehhez sem erőm, tapasztalatom, sem zsigeri elszántságom nincsen. Ezekhez az ügyekhez a harcosok kellenek, de valódi megoldást ezekre az ügyekre valódi kiutat, kézzel fogható megoldást én a legtöbb esetben nem látok, olyat, ami mögé oda tudnék állni.  A mediáció határa ott van, ahol más szakterületekre van szükség: pszichiáter, rendőrség, gyámhatóság. Itt kötelességünk hátralépni és figyelmeztetni a feleket erre.

  • Akkor ha valaki – feltételezhetően a szenvedő fél – ilyen háttérrel fordul hozzád, semmit nem tudsz neki segíteni?

Az a módszer, amit a mediáció is alkalmaz, hogy a tények alapján ítéljük meg a helyzetét és abban segít, hogy próbálja meg a másiké mellett a saját felelősségét is látni, itt is segíthet valamelyest. Még itt is történhetnek pozitív dolgok, ha csak az egyik fél kezd el dolgozni rajta, elfogadja, hogy ő is tehet egymagában a dolog érdekében, kaphat kapaszkodókat, magyarázatokat, megtanulhatja megvédeni magát bizonyos dolgoktól, sérülésektől. Például, hallottam már azt a megfogalmazást egy párterapeutától, hogy fontos megtanulni levenni magáról az „Ide üss!” – táblát.

  • Ez akkor nem csak technika, ez önismeret, önreflexió, éntudatosság és még sok egyéb más is. Ha jól értem.

Igen, pontosan.

  • Hogy képzeljük el, mikor kivel beszélsz, hogy működik egyáltalán a klasszikus párkapcsolati mediáció?

A mediáció csak egyfajta eszköz. Rengeteg más is van, hogy az ilyen konfliktusokat - nem csak a házasságok esetén – kezelni tudjuk. Akkor és úgy érdemes elkezdeni ebben a formában megoldást keresni, ha tenni akarok ÉN érte, felvállalom, hogy fontos nekem és nem adom egy hatóság, intézményrendszer kezébe, hanem vállalom, hogy teszek érte. Ne engedjem át másnak az életem irányítását, a megoldáskeresés lehetőségét.

  • Ez a felnőttektől elvárható viselkedés.

Így igaz! Ha másoktól várom a megoldást, az olyan, mintha befeküdne az ember a műtőasztalra, de nem gondolná át, miért is lett beteg, nem akar változtatni az életmódján: altassanak el, aztán vágjanak, varrjanak, utána pedig ébresszenek fel és működjek, legyek egészséges. Csak ne kelljen áldozatot hoznom érte, dolgozni rajta.

  • És hogy látod, tényleg a statisztikák szerinti időszakok, a gyerekszületés, a kamaszgyerekek, az üres fészek szindróma, ezek a leggyakoribb időszakok, amikor feladják?

Édesapám negyvenéves saját statisztikájában még az építkezés szerepel.

  • Jogos!

Igen. Megszületik a várva-várt gyerek, anya beszippantódik, apa perifériára kerül (holott valójában sokszor már esetleg korábban is ott volt...). De nehéz megélni a férfiaknak manapság azt is, ha a nő újra szárnyra kap, keresi a saját vállalkozásának útját, vagy bármiben kiteljesedik.

Az ’üres fészek’ is gyakori, főleg akkor, ha korábban valaki túlságosan a gyerekekre fókuszált, nem volt saját élete. Olyan esetet is sokat láttam, amikor összeraktak egy nagyobb vagyont, amibe aztán belefáradtak, majd azon vitáznak, ki tett érte többet, ki hozott több áldozatot.

  • És mi van annak a bizonyos harmadiknak a megjelenésével?

Az sosem jön csak úgy váratlanul. Annak általában van előzménye: vagy a férj sokáig elhanyagolja a nőt, akinek aztán egyszer csak ebből elege lesz (a férfiak szeretik ezt elbagatellizálni, ha szóvá teszik a párjaik). Általában mindig könnyebb kapcsolatot teremteni, ha a feleség/férj háttérbe szorul, ilyenkor  a pár egyike kvázi kaput nyit másnak. Sokszor a feleség a gyerekeire, idős szüleire, betegségére stb. fókuszál és nem ad annyi figyelmet, mint korábban.  

Általános probléma az is, hogy felborultak a szerepek abból a szempontból, hogy legbelül ugyan még mindig ősemberek vagyunk, ösztönösen viselkedünk, a mai világ viszont ezekhez az ösztönökhöz képest mást sugall. Aztán hol a férfiak, hol a nők vesznek el ebben, esnek áldozatul.

De én úgy érzékelem, hogy inkább a nőknek áll a zászló, ők – ha irdatlan munkával is, de - mindent el tudnak érni, csak még gyerekeket is tudunk szülni (volt már ügyfelem, aki ezt úgy fogalmazta meg, ő csak spermadonorként funkcionált…). Sokszor a férfiak vergődnek ebben a helyzetben egy darabig, sokáig, aztán valami elszakad, bekattan és egyszer csak egészen extrém módon viselkednek, a nők meg ezen kiakadnak, nem értik.

A nők számára az másik tipikus nehézség még, hogy az élet egyéb területein férfiként kell helytállniuk, otthon pedig más szerepet kellene betölteniük. Ez a fajta rugalmasság, ellentét nehezen kezelhető a mindennapi életben.

Talán a nők azért vannak kicsit könnyebb helyzetben, mert magasabb érzelmi intelligencia jellemzi őket, megértőbbek, könnyebben tudnak beszélni a problémáikról, meg merik osztani őket barátnőkkel, előbb fordulnak segítségért, foglalkoznak a témával, magukkal. A férfiak hajlamosabbak nem észrevenni, vagy úgy csinálni, mintha…

De a többfelé figyelés képessége is segíti a nőket. Ebben jobbak vagyunk. A nők látnak egyéb feladatokat is, nyitottabbak, hamarabb találnak különféle kisközösségeket maguknak, sokszor képesek olyan egyszerű dolgokba kapaszkodni, mint maga a háztartás, vagy az egyéb hétköznapi tennivalók, apróságok. Meggyőződésem, hogy végső soron a helyzet kulcsa a nők kezében van!!!

  • Mi a legjellemzőbb, ki keres meg téged?

Általában a nők, de néha a férfiak tartják fontosnak, hogy megmentsék a kapcsolatot. Azt is mondhatnám, hogy az keres meg, aki fontosabbnak tartja annak látszatát, hogy megtartsa a kapcsolatot.

Az egyik legfontosabb feladat úgy megnyerni a bizalmát a megkereső félnek, hogy tudjuk, általában az egyik akar válni, a másik nem, az egyik sürget,a másik ráér.

  • Párterápia, pszichológus - sőt, hogy hazabeszéljek, a coaching során is sokszor felmerül ez a téma is - , tehát vannak egyéb lehetőségek, szakemberek. De ahogy így mesélsz erről, a mediátor is tudna sokkal korábban is segíteni, nem csak akkor, ha már a válásnál tartunk.

Sajnos tényleg főleg már a válás előtt állók jönnek hozzánk. Tudni kell, hogy ez egy módszer, egy szabályozott folyamat. Van párkapcsolati, válási (amikor már nem kérdés a válás, de a módja még nagyon is), de van üzleti, munkahelyi, büntetőjogi stb. mediáció is, minden területen van létjogosultsága, ahol szemben álló felek között vita alakulhat ki. Mi most a családjogi témához közel állóról beszélünk (de ezen belül is van sok egyéb, például kamasz, anyós-meny stb. mediáció is).

Ez az én területem, mivel válásokkal foglalkoztam. Hasznos, hogy jól ismerem a jogi hátterét is.

  • És van sok sikerélményed? Van, amikor meg tudod menteni őket egymásnak? A gyerekeiknek?

Igen, van, amikor visszafordítható. Sokszor maga a kapcsolat ugyan nem marad meg abban a formában, de a nyitottság, egyfajta bizalom, egy jó légkör és a kommunikáció működőképessége megmarad, és ez is nagy eredmény, különösen a gyerekek szempontjából.

Amikor egy válás során végig kell menni a különböző témákon - közös gyermek felügyelete, gyermekkel való kapcsolattartás, gyermektartás, közös lakás használata, közös vagyon megosztása -ezeken vitatkozunk, aztán mire a végén sikerül jól lerendezni, megállapodni mindenben, még olyan békés is a hangulat, mindig dolgozik bennem a kisördög, hogy bedobjam: annyira jól megoldottunk mindent, akár együtt is maradhatnának… Sok múlik azon, milyen az a régi történet, az érzelmi szál, ami az induláskor jellemezte őket.

A törvényekben is van egy mély bölcsesség, amiből ki lehet indulni. Az életközösség, a házasság, az egy érzelmi, szexuális, gazdasági érdekközösség, mondhatni, egy három lábú szék (egyes jogászok szerint az 'intellektuális' a 4. székláb). Ez így nagyon stabil, de lássuk be, két lábon már nem állna meg az a szék.

Ezeket végig szoktuk venni: ebből mi él még és milyen erősen. Sok időt töltök mindig ezekkel.

Első kérdés: mind a ketten akarják a válást? Ha kimondja mindkettő, hogy vége, akkor oké. De amíg megértik egymást, kötődnek, mesélnek, vannak közös felvillanó pillanatok, akkor az érzelmileg megvan. Vagy ha többé-kevésbé rendben van a szex, csak nincs rá idejük… az sem reménytelen.

A harmadik esete, az egy külön történet. Az mindig betölt egy olyan hiányt, ami hiányzik abból a kapcsolatból. Ott van az a pont, amitől az nem 100 %-os. Betölti azt a – sokszor csak nagyon pici - hiányt (ami már esetleg régen fennáll), azt megkapja tőle, és akkor úgy érzi, az a világ maga, az az igazi boldogság.

De számtalan példát láttam, amikor a felek túl lettek rajta és tanulni tudtak belőle. Ehhez tényleg sokszor kell a külső segítség, aki objektív, nincs bevonódva érzelmileg, rá tud világítani, mi lehetett az a hiány, ami kiváltotta a dolgot. Segíti a megértést.

Viszont – én azt látom - kevés olyan van, hogy egy hosszú házasság után sokkal jobb lenne a következő. Egy ideig jobb, aztán sokszor megbánják.

  • És azt visszaigazolva látod, hogy a férfiak kevésbé monogámok? Legyen ennek evolúciós, vagy bármilyen más oka?

Inkább úgy fogalmaznék, azt látom visszaigazolva, hogy több, amit a nő vállal fel azzal, ha ő kezd egy külső kapcsolatot. Biológiailag és társadalmilag is mélyen bele van égve a nők többségébe (még abból a kockázatból eredően, hogy ha abból netán gyerek fogan, egy életre elköteleződik), hogy ő nagyobb felelősséget vállal fel egy új kapcsolattal. Kis túlzással élve: a férfi óránként léphet félre, nem vállal akkora kockázatot, mint a nő egy egyszeri esettel. Azzal együtt, hogy ma már a fogamzásgátlás kezelhető probléma.

De az érzelmi oldalt nézve is, ha egy nő szánja rá magát, annak ott már az esetek többségében nagy hiánynak, hosszú várakozásnak kell lennie, míg a férfiak könnyebben jutnak el arra a pontra. Persze vannak kivételek, én a gyakorlati tapasztalataimról, az általam ismert esetekről beszélek.

  • És szerinted mennyire fakad ez a régi hagyományokból, abból, hogy a férfiak részéről ez a viselkedés elfogadottabb társadalmilag is?

Ha most megnézzük, hogy mit sugall a világ (filmek, reklámok) borzasztóan felszabadultak a nők is a nyomások alól, egyre kevesebb nő veszi magára a hagyományos szerepeket, lázadnak ellenük és megtehetik gond nélkül.

  • Igen, tényleg ne általánosítsunk. Én is azt tapasztalom, nagyon sokfélék vagyunk. Keverednek a hagyományos értékek, értékválság, bizonytalanság, meg van a fogyasztási attitűd, a türelmetlenség, az élmény-hajszolás. Azt hiszem, erről a témáról sokat lehetne még beszélni, de most inkább légy szíves, foglald össze nekünk, hogyan zajlik a teljes mediációs folyamat?

Lényege az, hogy a felek között létesítsünk egy kommunikációs csatornát, a megromlott kommunikációnak biztosítsunk egy medert. A megfelelő forma mellett legyen konstruktív, az eredményre fókuszáljon, nyertes-nyertes céllal. Mindenképpen el kell mondjam, hogy az általam alkalmazott módszert Nagy Zsókától tanultam.

Részletesen ez a következő lépésekből áll:

  • Külön-külön beszélgetünk először a felekkel (úgy szoktam mondani, hogy megtisztítjuk a ragasztandó felületeket).
  • Utána - ha van rá mód - mindkettőjükkel beszélünk, de úgy, hogy miközben egy egyikük beszél, a másik is hallja, de nem szólhat bele.
  • Majd a végén van egy - általában maratoni hosszúságú - ülésünk, amikor közösen beszélgetünk és a végén összerakjuk a mediációs megállapodást.

A mediátor fenntartja a rendet, tartja a kereteket, segíti a folyamatot, hogy megszülessen a megállapodás.

Ha a bíróságra hagyatkozó válást és a mediációval kísért válást hasonlítjuk össze, akkor ez a konfekciókabát és a szabó által testre szabott egyedi kabát esete. A bírósági ítélet ilyen: kicsit itt szorít, ott bő, nem olyan színű stb., de ha rád szabottat akarsz, akkor azt végig kell dolgozni: kiválasztod az anyagot, meg kell beszélni, próbálni kell több körben, de ez rád lesz szabva, olyan lesz, amit te tettél oda, jobban fel tudod vállalni, komfortosabb és harmonikusabb a végeredmény. De sok munkával jár.

  • És bonyolultabb ügyeknél, amikor mindkét féllel dolgozol, akkor mennyi idő?

Általában két-két alkalom külön-külön, aztán a közös, általában időigényes zárás. De ez nagyon változó.

Az én célom, egyben a folyamat lényege az, hogy emelt fővel és az egymás iránti tisztelet és szeretet megőrzésével vagy megtalálásával távozzanak. Akkor is, ha nem folytatható.

family-3090056_960_720.jpg

 

A mediációs szolgáltatás, amit én is és más kollégák is nyújtunk, reményeim szerint segíti a klienseket felvállalni a felelősséget a kialakult helyzetért, egyúttal meghúzni a felelősségük határait. A felismerések mentén lehetséges új, közösen elfogadott szabályokat hozni. Ezáltal új alapokra helyeződik a kapcsolat. Ha ez nem megy, akkor marad a válás, de annak békés útja.

  • Azt gondolom, ez egyfajta viselkedésmintát is ad annak, aki valaha részt vesz egy ilyen folyamatban. (Vagy olvas róla.)

 

Nagyon köszönöm az interjút!

Ugye tanulságos volt?!

 

Koskovics Éva

coach

www.kokart.hu

 

Szólj hozzá

boldogság mediáció párkapcsolat coaching coach co