Nem hiszem, hogy ezt a vágyat bárkinek is külön be kéne mutatni. Sóvárgásunk az otthon csendje, melege, békéje, megnyugtató körbeölelése után általános és alapvető vágy. Sokszor olyankor is erősen él és munkál bennünk a hazamenekülés vágya, amikor az az otthon, amivel éppen rendelkezünk, ahová aktuálisan esetleg elrejtőzhetnénk a világ támadásai vagy saját gondjaink elől, a felsorolt, oltalmat ígérő tulajdonságok közül egyetlen egyet sem bír magáénak mondani.

Különösen gyakran tapasztaljuk ezt a menekülési, hazafutási szándékot gyenge, és sérült pillanatainkban. Amikor egy friss, vagy nem is annyira friss sebtől szenvedünk (legyen bár alig látható, felszínes, elvakart, mély, betokosodott, folyamatosan vérző, szivárgó, elgennyedő, csontig hatoló). Úgy érezzük, azonnal találni kellene legalább egy mindentől távoli, félreeső barlangot, ahol nyugodtan nyalogathatnánk, pihentethetnénk azt a sebet, csendben gyógyulhatnánk, erőre kaphatnánk, újra felvértezhetnénk magunkat a világ következő támadásai ellen.

Pár hete az idős asszonyt szélütés érte, közben eszméletét vesztve elesett és eltörött a lába, már a rehabilitációs osztályon fekszik. És ez a szánt szándékkal választott ige, most mélyen meghatározza a helyzetet, mert leginkább tényleg csak fekszik, bár ezt a tétlenséget nála fizikai nehézségek, mozgásszervi maradványtünetek nem indokolják. Tudna akár járni is, sétálni is, de csak fekszik. A stroke a sok apró régebbi, általa észre sem vett és sosem diagnosztizált, foltos sejtelhalással eddig, mondhatni kegyes volt hozzá. Főleg ha azt nézzük, hogy a mozgás területén a legnagyobb fizikai nehézségét a fél lábszárig érő gipszcsizmája okozza, és a hosszabb fekvésnél alig elkerülhető izomtömeg vesztés, amit viszont tiszta hiába emlegetünk neki. Nehogy már mi mondjuk meg, hogy ő ne feküdjön folyton, mert ezzel rohamosan nő a hosszú fekvéshez társuló betegségek, szövődmények megjelenésének a kockázata.

Nem. Ma sincs kedve egy rövid sétához sem. Panaszkodik, hogy nem hagyjuk békén. Jött a gyógytornász, elvitte a folyosó másik végén lévő tornaterembe, csoportos tornára, kerekesszékkel. Aztán meg a konduktor érkezett, hogy egy kis egyéni járásgyakorlatot vezényeljen le. Járt az ágyánál az ergoterapeuta, hozta a kézügyesség fejlesztő összerakó elemeit, és most meg még a pszichológust is a nyakára küldték. Nem hagyjuk őt pihenni!

Maga sem ért meg!– mondja szinte kiabálva. - Haza akarok menni, csak haza akarok menni! Nem érdekel, ha egy hónap múlva meghalok is, csak haza akarok menni! – mondja és már sír. Nem hinném, hogy nem értem. Neki is elismerem, ez egy nagyon általános és könnyen megérthető vágy. Éppen csak nála, a vágy megvalósíthatóságának józan, reális mérlegelése hiányzik a képletből. Pár évvel nála idősebb, hetvenes éveinek végét taposó férje, szintén eltörte a lábát néhány nappal az ő kórházba kerülése után. A közelben élő fia és annak családja gondoskodnak róla, de sajnos nála sem a lábtörés, hanem a prosztata rosszindulatú daganata a nagyobbik baj, kemoterápiára hordják. A papa gyenge, így aztán elég ritkán szánják rá magukat, hogy látogatóba, még ide is beszállítsák. A mama persze ezt is erősen sérelmezi. Ő csak haza akar menni, és ennyi. Ehhez ragaszkodik. Ezt a fejébe vette. Most már úgy néz ki, mondhatunk bármit, ő ebből nem enged. Ha valahogy sikerül kiszedni az ágyból, akkor is szabotálja, elblicceli a kezelést, ellenáll és szembefeszül.

Gondolom még pár nap és részünkről hivatalosan is befejezzük az erőlködést. A gyógykezelés nálunk önkéntes alapon működik, eddig sem volt, és ezután sem lesz kötelező, ez nem zárt osztály, nem börtön és pláne nem koncentrációs tábor. Nem tudunk számottevő eredményt elérni a beteg ellenében és erővel megjavítani az ő mozgásszervi, vagy akármilyen más problémáját, mi itt csak a beteg beleegyezésével és az aktív közreműködésével gyógyítunk.

Nem találkoztam a hozzátartozókkal, de azt hiszem, előre el tudom képzelni, mit mutat majd az arcuk, ha rövidesen szembesülnek a tényekkel. Azzal, hogy hiába volt az intézkedés, az utánjárás, a várakozás a hely üresedésére és az osztályra való bejutásra, mert bár a mama aláírta a befekvéshez kötelező, beleegyezési nyilatkozatot az osztályon végzett kezelésekbe, valójában semmibe nem egyezik jó szívvel bele, és a napok azzal telnek, hogy dacol velünk. Magunk sem értjük, ez miért bánt minket. Talán, mert mi erő felett is mindent megteszünk érte, és a befektetett munkánk semmit sem ér, pocsékba megy, lendületünk megtörik az akaratán.

Az osztálynak egyébként nem feladata a beteg helyett mérlegelni, a beteg saját jól felfogott érdekeit. Jelen esetben azt, hogy amíg nem tud pár lépést önállóan megtenni, nálunk gyakorolhatott volna, edzenie kellett volna a remélhetőleg visszaálló záróizom funkcióit, amíg annyira meg nem erősödik, hogy egyedül eljuthat a vécéig. Sokkal jobban járt volna ő és a család is az osztályos ápolással.

Ilyen mérlegelgetés és erőfeszítés a beteg meggyőzésére, ahogy halljuk más osztályokon, már fel nem merül. Nem együttműködő? Lejárt a kezelésre szánt, előre bemondott idő? A mentő az általa megadott címre leszállítja. Egyedül él? Nincs, aki ápolná? Oldja meg, ez az ő dolga.

Nekünk sem feladatunk, mégis próbálunk gondolkozni az ő fejével, ahogy ez kinéz helyette, amíg ő, pont kigolyózza magát az egyetlen járható útnak tűnő lehetőségből. Mindezt csak azért, hogy megmutassa, igenis van még hatalma. Van. Nem sok. Ahogy látjuk, ha eddig tudta volna is elfelejtette, hogy körültekintetően, más jogait nem csorbítva kell élni a saját hatalmunkkal. Más kérdés, hogy az, akinek a kontójára döntött, mit lép majd. Nem tudja ellátni önmagát se, nemhogy a beteg férjét, akivel a fia szaladozik egyik orvostól a másikig.

Az „én csak haza akarok menni” sajna elég jól mutatja, hogy is állunk. Itt szó nincs felelősségteljes felnőtt mérlegelésről – otthon nincs senki, aki őt gondozná 24 órában, holott most rászorul, mivel csak fekszik. A mozgás képesség az önellátás lehetőségeinek mérlegelése során persze csak egy dolog, a vizelet és széklet tartására való képtelenség meg egy egészen másik. A beszédzavar maradványtünetében nála még időnként visszaköszön a szenzoros érintettség is, sokszor fogalma sincs, mit mondott az előbb válaszként. Nagyon meggyőzően néz ugyan, jelezve, hogy ő lám túl van ezen a válaszadáson, de a figyelme alig irányítható rá arra, hogy az imént (nagy megelégedettséggel) kimondott hangsort maga is újra hallgassa meg, értelmezve ellenőrizze, javítsa ki.

Mit is tehet a hozzátartozó a nyilvánvaló bosszankodáson túl, ha észleli, hogy idős, beteg szerette a józan mérlegeléssel szemben döntve élt az alapvető önrendelkezési jogával? Fogalmam sincs. Gondolom, megpróbálhat otthon egész napos egészségügyi felügyeletet biztosítani neki. Nem tudom, hogy ez az ő lakóhelyükön lehetséges-e és ha igen, mennyiért. Az idős asszony nyugdíja aligha lesz erre megfelelő fedezet. Nem gondolunk miniszteri színvonalú jövedelemre, mert úgy tudjuk, a nyolc osztályra ráépített tanfolyamokkal, nagyrészt betanított munkákat végzett egy közeli gyárban. Alacsony nyugdíjból ápolásban jártas szakszemélyzetet bérelni itthon, szerintem álom. Lehet, hogy rémálom.

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus 

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven.