2018. ápr 28.

Együtt(-)működés

írta: Éva28
Együtt(-)működés

human-567566_1280.jpg

Gondoltatok már rá, hogy a működésünk, az életünk legfőbb alapja (na jó, az oxigénen és hasonló létfeltételeken túl) az együttműködés? Hogy tartósan nem működhetünk, nem élhetünk elszigetelten? Ez így egyszerűnek hangzik, de vannak fokozatok, átmeneti állapotok. Azt meddig bírjuk? Ki meddig bírja?

Ha kapsz egy olyan feladatot, amit nem tudsz megoldani és nincs meg rá a válasz az interneten sem (ha létezik ilyen még egyáltalán…), akkor mihez kezdesz? Azonnal visszautasítod, még ha ezzel egy nagy jutalomtól is fosztod meg magad, vagy elindulsz és keresel hozzá társakat?

 friendship-2366955_1280.jpg

Ha valami nagyon foglalkoztat és szeretnél előrejutni benne, akkor kikkel beszélsz róla, hány olyan ember van körülötted, akikkel megoszthatod a kérdéseidet, akikre számíthatsz? És téged vajon hányan keresnének meg fordított esetben?

 

Tudod magadról, mennyire vagy együttműködő, kooperatív alkat? Mondjuk 1-10-es skálán? Oké, mondjuk adtál magadnak egy hatost. Az jó szerinted? Vagy jobb lenne, ha fel tudnád magad turbózni mondjuk egy nyolcasra? Ki venné észre először? Kinek lenne az jobb? Neked mitől lenne jobb, miben jutnál előrébb akkor?

 love-1808676_1280.jpg 

Milyen furcsán, ellentmondásosan tudunk mi emberek működni és milyen nehéz sokszor megérteni, mit miért teszünk!

 

Van, aki a saját gyerekével sem törődik, sőt, látszólag semmiségért kitagadja, megtagadja, miközben az életét kockáztatja egy bajba jutott állat megmentéséért, vagy éppenséggel aggódik a társadalom előtt álló problémákon. Még az is lehet, hogy magáról azt vallja, családcentrikus, lelkiismeretes, felelős ember.

 

Van, aki bezárkózik, nem vesz tudomást a közvetlen környezetében zajló életekről, sorsokról, de ha a tévében látja, hogy természeti katasztrófa sújtott egy távoli vidéket, vagy egy afrikai ország szerencsétlenül járt lakóinak gyűjtenek pénzt, akkor elsők között adakozik.

 

Magunk is hajlamosak vagyunk rá, tetten érhetjük saját magunkat, hogy a tetteink és az elveink időnként ellentmondanak egymásnak. Nem könnyű következetesnek és elvhűnek maradni, főleg, ha ez egy kis kellemetlenséggel, áldozattal is jár. Lehet, hogy épp azért adnak könnyebben azok, akiknek maguknak is kevés van, mert nem kell lemondaniuk különösebb dolgokról, hisz úgysem szokták meg, hogy elkényeztette volna őket az élet. Akik sokfelé jártak a világon, arról szoktak beszámolni, hogy a legszegényebb helyeken a legvendégszeretőbbek az emberek: szívesen látják vendégül az idegeneket, adnak szállást, látják vendégül a vándort.

 

Gondolkodtatok már azon, hogy ha mi kerülnénk valamilyen nagy bajba, ha történne körülöttünk valami rettenetes katasztrófa, akkor kikre számíthatnánk és mennyire tudnánk összefogni? Ha nem jönne víz a csapból, elmenne az áram, kifogynának a boltokból az élelmiszer készletek, akkor meddig lennénk képesek kezelni a dolgot? Lennének-e még természetes ösztöneink, tudásunk, össze tudnánk-e fogni a környezetünkben élő többi emberrel a közös megoldásért, vagy egymás torkának esnénk?

 

Valószínűleg lenne példa jóra és rosszra egyaránt.

 

Az elmúlt, választások előtti időszak és annak eredménye egyaránt jól megmutatta, hogy a biztonság utáni vágy mennyire erős az emberekben, milyen ősi, mély félelmek vannak bennünk attól, hogy felborulhat életünk törékeny kis egyensúlya. Erre sokan épp ebből a történetből okulva ébredtek rá.

 

Miken múlik az, hogy valakivel szívesen működünk együtt, szívesen adunk neki a magunkéból, a másiktól pedig tartunk, tőle elzárkózunk? A legkézenfekvőbb okok – ha a saját társadalmi közegünkből indulunk ki, magunkra gondolunk, akkor - a következők lehetnek:

  • saját tudásunk korlátai, kevés információ, félelem az újtól, a mástól
  • másoktól kapott, belénk ívódott hitrendszerek (ezt tanították a szüleink, ezt nyomja nekünk a média, az egyház, akárki)
  • egyéniségünk (van, aki nyitottnak, együttműködőnek születik, könnyen kommunikál, könnyen szavaz bizalmat másoknak, míg van, aki eleve zárkózott, bizalmatlan) – ez részben születéskori adottság, részben saját tapasztalataink, saját környezetünk hatására alakul ki, így kis mértékben változtatható, fejleszthető

 

A híres történész, Yuval Noah Harari Sapiens című könyve is foglalkozik ezekkel a kérdésekkel az emberiség történetén végigvezetve az olvasót. Jó példaként a hozzánk legközelebb álló állatokhoz viszonyítva mutatja meg, mi tesz minket a Föld vezető élőlényeivé.

Elmereng azon a példán, hogy gondoljunk bele, ha egy embert és egy csimpánzt kiteszünk egy lakatlan szigetre, akkor a csimpánznak nagyobb esélye van az életben maradásra. Ugyanakkor, ha mondjuk ezer embert és ezer csimpánzt teszünk ki egy szigetre, az emberek szinte biztosan jobb eséllyel indulnak, mint a majmok. Egyszerűen azért, mert a csimpánzok közössége képtelen hatékonyan kommunikálni és kooperálni egymással. És pontosan ez a homo sapiens evolúciós előnye minden más állattal szemben, hogy képes nagy számban is hatékonyan kooperálni. Persze nem mindig és nem mindenkivel.

 giraffes-627033_1280.jpg

Vannak más állatok is a természetben - a méhek es a hangyák -, amelyek képesek nagy számban kooperálni, sőt, nálunk sokkal fegyelmezettebben, kiszámíthatóbb módon. Náluk az a gond, hogy ők viszont nem képesek a megváltozott körülményekhez való alkalmazkodásra. Nem tudják megváltoztatni az együttműködésük mikéntjét, ha nem várt problémák, vagy új lehetőségek merülnek fel. Más állatok - pl. az elefántok vagy a delfinek - képesek a rugalmas alkalmazkodásra, de ezt csak kis csapatokban tudjak megtenni, ahol mindenki ismer mindenkit.

 

Csak az ember képes mindkettőre: nagy számban és rugalmasan kooperálni egymással, akár idegenekkel is.

Mi teszi lehetővé, hogy képesek vagyunk erre a fajta kooperációra?

A válasz – Harari szerint - a képzeletünk. (Ezt "cognitive revolution"-nak nevezi a könyvben.) Az emberek képesek a valós érzékeléseiken túl, elvontan, történetekben gondolkodni. Például arról, hogy mi az élet értelme. Ha ezt a kérdést felvetjük, erre a legtöbb ember válaszként egy történetet lát maga előtt, illetve azt vár a másiktól is. Ami túlmutat rajta, de amiben neki is jut egy szerep, amit eljátszhat.

 

Vagy a másik ilyen kérdés lehet, hogy mi történik éppen a világban? A válasz lehet pl. hogy a gazdaság globalizációja és a politika liberalizálása folyik, aminek eredményeképpen létrejön egy jobb (vagy egy rosszabb) világ. Ha visszatérünk a csimpánzunkhoz, egyértelmű, hogy őt sose tudnánk rávenni arra, hogy adja oda a banánját nekünk, mert majd a halála után temérdek banánt fog kapni cserébe a jó cselekedetéért. Ilyen történeteket egyetlen állat se hisz el, ezt csak az emberek hiszik el.

 

A vallás mellett sok olyan történet van, amiben az emberek hisznek. Ilyen az egész jogrendszer (eleve az emberi jogok témája), vagy a legnagyobb és legsikeresebb fikció, a PÉNZ. Nem minden ember hisz a vallásban, vagy az emberi jogokban, de a pénzben mindenki hisz. Ugye egy csimpánz se adná oda a banánját egy darab értéktelen papirosért cserébe. Mi viszont ha bemegyünk a szupermarketbe, akkor egy egész banánfürtöt kaphatunk cserébe egy papírért es ezt mindenki teljesen rendjen valónak tekintjük. Míg az állatok csak a fizikai valóságban élnek, addig az emberek ezen kívül még egy második, maguk által kreált virtuálisban is. Ebben a másodikban léteznek csak a jogok, ez Európai Unió, az ENSZ, az Isten, a forint és az amerikai dollár. Ugyan az állatok is kommunikálnak, de csak fizikálisan létező dolgokról (legalábbis mai tudásunk szerint). Az emberek viszont képesek olyasmiről is kommunikálni, ami a természetben nem létezik, hanem amit ők maguk találtak ki és így csak az ő képzeletükben van meg.

Annak, aki egy új történetet kitalál, magának is hinnie kell benne. A sok ismétlés pedig elhiteti mással is a sztorit. Egy gyerek, aki úgy nő fel, hogy mindenfelől ugyanazt a történetet hallja, el is fogja hinni azt.

 

A másik könyv, ami erről eszembe jutott, Kepes András könyve, a Világkép. Az idősebbek emlékezhetnek rá a tévéből, érdekes, tartalmas szórakoztató műsorai, beszélgetései sokunkban megmaradtak, jó emlékek. Ebben a könyvben is saját élményeit osztja meg. Sokat élt külföldön gyerekként, fiatalként és sokat utazott felnőttként. Van tehát bőven alapja arra, hogy kicsit eligazítsa az olvasóit a nagy összevisszaságban: hogyan működnek a világ különböző társadalmai, kultúrái, hogy élnek az emberek a távoli országokban, idegen világokban. A könyv élvezetes, érdekes, színes, nagyon érdemes elolvasni.

 

Egy részt idéznék belőle:

„Távoli országokat járva sokszor tapasztaljuk, hogy némelyekkel kitűnően megértjük egymást, első látásra kialakul a kölcsönös rokonszenv, értjük egymás gondolatait, humorát, még akkor is, ha nincs közös nyelvünk. Miközben sok földink – akikkel hasonló kultúrában, nyelvben, értékrendben nevelkedtünk – olyan idegen számunkra, mintha más galaxisról teleportálták volna ide. És ez nem függ származástól, műveltségtől, foglalkozástól, hittől, politikai világnézettől. Mitől függ hát? Én csak azt tudom elmondani, számomra mi volt a közös a mongol birkapásztorban, az arab kereskedőben, a buddhista lámában, a kenyai egyetemistában és a német rockerben, amitől úgy éreztem, jó velük lenni: a nyitottság, az érdeklődés, a belső szabadság, az önbizalom, a humorérzék, a derűs életszemlélet, a természetes elegancia. Ahhoz, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben, feltétlenül szükségünk van önbecsülésre, érzelmi kötődésre, és arra, hogy magunk dönthessünk a sorsunk felől. Vagy legalábbis úgy higgyük. Ezekben az emberekben mindez megvolt. Ezzel szemben aki sikertelennek, kirekesztettnek, elnyomottnak érzi magát, az többnyire másokat okol a kudarcaiért, gyűlölködővé válik, felelősöket keres, összeesküvés-elméleteket sző, és képtelen az együttműködésre.”

 

Nem tudom, jutottunk-e előrébb. Amikor azon dolgozom, hogy lehet, hogyan érdemes tanítani fiataloknak az együttműködésben rejlő lehetőségeket, erőt, amikor ki kell találni, az adott csoportot, szervezetet milyen módszerekkel lehet leghatékonyabban motiválni az együttműködésre, akkor elő szoktam venni én is jó történeteket. Vagy kérem őket, osszák meg a saját történeteiket. Mert mindenkinek vannak ilyenek.

 

Vagy amikor a kommunikáció különböző formáiról és stílusairól beszélgetünk, akkor is számtalan példa hozható fel az ismert filmekből, irodalmi művekből. Persze nincs könnyű dolgunk, hisz hiába vannak remekművek, nem mindig jut idő arra, hogy mindenki elolvassa, megnézze, ráadásul dőlnek ránk az információk, sokszor egy MÉM többeket ér el és nagyobb hatást gyakorol, mint egy gondosan, hosszasan felépített kommunikációs stratégia.

 jeans-1580144_1280.jpg

Bízzunk a homo sapiens életképességében, még akkor is, ha néha érthetetlenül irracionálisnak tűnik, amit tesz és ahogyan él. 

 

Segítsük egymást sikerekhez és osszuk meg másokkal a gondolatainkat, ötleteinket. Próbáljátok ki, megéri!

 

Szép, tartalmas, jó beszélgetésekkel és együttlétekkel tarkított hosszú hétvégét mindenkinek!!

És jó, vicces mém-eket!

 

Koskovics Éva

coach

www.kokart.hu

 

Szólj hozzá

együttműködés boldogság coaching coach co