Miből fogok majd megélni?
Na, ez egy igazán jó kérdés. Mondhatnám, hogy nem éppen az én saját kérdésem, sőt aktuálisan azt is hozzáfűzhetném, hogy ezen a szinten pláne semmi közöm hozzá, de ez jóval érzéketlenebbre festené a képet. Itt nem az alapvető érdeklődésem hiányzik. Egyértelműen megérintett a gondja, csakhogy abszolút illetéktelen és meglehetősen tehetetlen is vagyok ezzel kapcsolatban.
A rehabilitációs osztályon, egy hivatalos, az állami egészségügyi szakellátáson belüli gyógyító kapcsolatban ennek a kérdéskörnek gyakorlatilag nem is sok helye van.
Persze a foglalkozás és megélhetés témaköre természetesen előkerül, amikor a mozgásszervi maradványtünetek súlyosságát mérlegelgetjük, a gyógyulás sebességéről elmélkedünk együtt, vagy a munkába visszaállás lehetőségeit fontolgatjuk.
Sokszor már korábban is, amikor a tünettörténet egyes részeit boncolgatjuk, a betegség kirobbanásához vezető okokat (túlterhelést és stressz faktorokat, extrém erőfeszítéseket, szélsőséges körülményeket, nagy érzelmi igénybevételt, családi halmozódást, egyéni életmódbeli jellemzőket) keresve.
Ebben a mélységben viszont biztosan nem került volna elő, de ő most kifejezetten elkeseredett és nem vevő holmi társadalmi szokásrenden, illemszabályokon nyugvó finomkodásra.
Alig múlt ötven és az első, elég nagy kiterjedésű sérülést okozó, jobb oldali végtag gyengeséggel és beszédzavarral jelentkező stroke után lábadozik.
Még nehezen képzi a szavakat, de most kifejezetten indulatos. Átgondolatlanul szabadosan fogalmaz, szinte támadó, bár nem feltétlenül értem miért is, azzal együtt, hogy ez alkalommal ő kérte, most beszélgessünk.
Összesen a lakóhelyéül szolgáló község szociális hálózatának képviselőjével folytatott telefonbeszélgetés, és az egyetlen őt egyszer meglátogató szomszéd az a külső információ forrás, ahonnan a mostani megbetegedését megelőző életébe némi bepillantást nyerhetünk.
Nem valami hízelgő a kép, amit a korábbi életéről festenek, nehéz természetű, sértődékeny, kötözködő, hirtelen haragú ember, aki elhajtotta a háztól a szociális gondozókat, holott a saját segélyének elintézésében korábban elakadt valahol.
Ők is megerősítik, hogy a (már nem olyan nagyon) fiatal férfi sok éve nem (vagy talán sohasem) létesített hivatalos munkaviszonyt. Alkalmi munkákból tartotta fenn magát, a befolyt összegeket részben felélte, a maradékot pedig könnyedén felöntötte a garatra.
Talán van egy háza vidéken, pontosabban egy családi házban él, ami feltehetően a szüleié volt és az remélhetőleg részben még az övé.
Ha nem zálogosította el…
Ha nem úszik el mindene azonnal, ahogy a hitelezők kiszagolják, hogy most lecsaphatnak rá, hiszen már úgy is a padlón van.
Nem tudom, hogyan kerülhette el eddig a helyzetével való szembenézést, de állítása szerint, sem a szüleinek a pár évvel ezelőtti, egymást követő halálával, sem a saját teljes magára maradásával nem sikerült rádöbbennie, hogy egyedül van és bajban.
Vajon az, hogy nem tudtuk a porcelán törékeny, az felment bennünket a felelősség alól, amikor eltörtük?
Azt mondja, ő nem is gondolta, hogy ez lehet belőle.
Ő nem gondolta soha, hogy beteg is lehet.
Hát nem tudom. Nekem ezt őrült nehéz elhinni, és szerintem nem azért, mert olyan fenemód egészségtudatosan és folyamatosan az aktuális felelősségem mértékét latolgatva élem meg minden percem.
Egyszerűen nehéz elképzelnem, hogy valaki, aki elmúlt már 16 éves (következésképpen többé nem lengi körül a halhatatlanság légköre és már nem hiszi el azt sem, hogy sérthetetlen) ráadásul még az értelmi képességei is megengedik, hogy túllásson a saját orra hegyén, ne gondoljon ilyesmikre.
"Egyedül születünk, egyedül halunk meg. Popper szerint választhatunk: egyedüli magányt, vagy társas magányt választunk rövid életünkre. A többi ember sosem kerülhet olyan közel hozzánk, amennyire mi vagyunk magunkhoz. Én vagyok az egyetlen, aki döntést tud hozni velem kapcsolatban. Ha nem döntök, az is egy döntés: úgy döntöttem, nem döntök.”[i]
Az ember, úgy vélem, előbb-utóbb óhatatlanul szembekerül azzal, hogy alapvetően egyedül van és leginkább csak magára számíthat a világban.
A körülöttem élő emberek bölcs előrelátása fertőzött volna meg engem és az élet veszélyességére és kiszámíthatatlanságára vonatkozó elképzeléseimet?
Lehet, hogy mégis az ő hozzáállása lenne a természetes?
Itt mifelénk mindenki helyből gondol a sötét és még annál is ijesztőbb jövőre. A népek maguktól, viszonylag fiatalon elintézik a tulajdonjogilag kusza dolgaikat, megteszik, amit kell, tisztázzák az örökrészeket, átíratják a földeket, házakat, kifizetik a tartozásaikat (vagy fel sem halmozzák). Eladják, elosztják, szétszórják a számukra feleslegessé vált vagyontárgyakat, rendelkeznek a maradék földi javaikról, idejekorán végakaratot fogalmaznak, ellátják az örökös jelölteket mindenre kiterjedő intelmeikkel, sőt a síron túlmutató utasításokkal.
Náluk biztosan nem ez volt a divat. Vajon ez felmenti őt a felnőtt felelősség alól, vagy rá más szabályok érvényesek és neki nem is kell a holnapra gondolni akkor, ha az komor, elszomorító vagy kiábrándító lenne?
Ő lenne a tücsök a meséből (változatokban nincs hiány, pár példa a lábjegyzetben), akit meg nem érthetek én a hangya?
Most végül is megérti, hogy el kell gondolkodnia a sorsán. Nem miattam, én csak egy kívülálló vagyok, nekem körülbelül mindegy, az ő ügyében pedig végképp csak katalizátorként vehetek részt.
Kétkedésemet látva kínkeservesen birkózik meg minduntalan felhorgadó, szilajul áradó indulataival, lebénult kezét dobálva csapkod. Bosszantja, hogy úgy látja, én nem igazán hiszek neki. Mégis hogyan hihetném, hogy valaki, aki túljutott az emberi élet felén, delelőjén nem vette észre közben, hogy segítségre, tartalék képzésre[i], mások jóakaratára, segítőkész hozzáállására lesz szüksége akkor, ha megöregszik, és magára marad.
Persze az egy mázli, hogy eddig nem volt komoly betegsége (ha nem volt), de az, hogy nem vette volna észre azt, hogy másoknak bizony többféle gonosz, elhúzódó, mindent megnehezítő megbetegedése is akadt, sőt meghaltak, mint a szülei, az egészen hihetetlen.
Azt mondja sosem találkozott ezzel a betegséggel, nem is tudta, mivel áll szemben, milyen alattomos gyilkos készül lecsapni rá. Kétségtelen, hogy a stroke néha szinte észrevehetetlenül közelít, becserkészheti az áldozatát, de ha az embernek semmi tartaléka, se biztos jövedelme, se hitelfedezete nincs, akkor teszem azt egy lábtörés, vagy kisebb baleset is legalább ennyire megakasztotta volna.
Na, jó nem egészen ennyire, mivel abból 2-3 hónap után illik felgyógyulni, itt viszont nincs ilyen szabály, sőt másmilyen sincs, amihez ez a betegség általában tartaná magát.
A lábában sokat javult a mozgás, a beszéde még nem az igazi, sokszor pont olyan kirobbanó, mint az indulatai, néha halk és kissé összemosódó, de a legtöbbször elég jól érthető. Kér, szinte esdekel, én tegyek valamit. Gőzöm nincs, én itt mit is tehetnék, ezt tudatom vele.
Hát ő sorolja: nem akar már innen hazamenni addig, amíg teljesen fel nem gyógyul, ezt intézzem el.
Na, ez legalább egyenes beszéd, erre könnyen találok választ is: ez itt, sőt amennyire tudom máshol sem lehetséges az állami egészségügyben.
Ismét bedühödik, szerinte az osztálynak, a kórháznak, az egészségügynek, az államnak kötelessége, hogy őróla gondoskodjon most. Elkeseredésében püföli a kerekesszéket.
Hogyan hihetem azt, hogy ő otthon egyedül boldogul majd?
Nem hiszem.
„Miből tartom majd el magam? Meg fogok dögleni! Hiszen, így nem tudok dolgozni sem, nem tudok télen fűteni sem!”
A válaszom, ami igazán kevés erénnyel büszkélkedhet, azon túl, hogy híven, őszintén és kendőzetlenül tükrözi a helyzetének általam is érzékelt reménytelenségét és kilátástalanságát, és nem is próbálja fals napsugaras kilátásnak álcázni a nyilvánvalóan sötét jövőt, most csak ennyi: Ez bizony meglehet.
Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus
Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!
Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven.
[i] Részlet Szeverényi Orsolya könyvajánlójából Popper Péter: Felnőttnek lenni című könyvéhez
[ii] A tücsök meg a hangya - Jean de La Fontaine
A tücsök dalolt egyre, bár
izzott a nyár,
úgyhogy mikor jött a komor
tél, része gond volt és nyomor:
még egy picinyke kis darab
legye, vagy férge sem maradt.
Hát ment is a hangyához át
elpanaszolni nyomorát,
és kérte, adjon néki kölcsön,
zsákjába egy kis magot töltsön,
új aratásig, legalább.
"Majd megadom, lesz erre gondom,
nyáron, tücsök-szavamra mondom,
a tőkét meg a kamatát."
Bosszantja a tücsök kalandja,
nem is adott magot a hangya. -
De azt kérdezte végre tőle:
"Mit tettél a meleg időbe?"
"Éjjel-nappal munkába voltam,
fűnek-fának folyton daloltam." -
"Daloltál? rendbe van, komám,
akkor ma táncolj, szaporán." -
https://www.hallottad.hu/cikkek/modern-tucsok-es-hangya-mese
http://rokica.blog.hu/2008/08/11/szilagyi_domokos_a_tucsok_es_a_hangya
