Igazán mély konfliktusba csak azokkal keveredhetünk, akik fontosak számunkra… Mert aki nem fontos nekünk, azzal konfliktus esetén takaréklángra vesszük a kapcsolatot – igyekszünk elkerülni az irodában, vagy mindössze három mondatot váltunk vele a családi összejövetelen. Egyszóval határt képzünk – ezzel el van intézve. De ha valaki fontos számunkra, akkor megpróbáljuk megjavítani, ami elromlott – rendbe hozni a nézeteltérést.

Tegyük fel, hogy a párunk a hétvégén egyedül hagyott, pont akkor, amikorra mi közös időtöltést terveztünk, és elment futni, belemerült a zenehallgatásba, és a világért se lehetett előhívni a bunkeréből. Ebből aztán komoly összezördülés lett, pláne, hogy ez már a sokadik eset volt egy hosszú sorozatban, amikor úgy éreztük, magunkra maradunk a társunk mellett. Ugyanez fordítva is történhetett: a párunk azt jelzi felénk, hogy nem vesszük őt komolyan. S mivel a párunk fontos számunkra, ha meg akarjuk őrizni a vele való kapcsolatot, nem emelhetünk kerítést, nem zárhatjuk le a határt: beszélgetést kell kezdenünk arról, ami van, vagyis erről a fájdalomról.

1. Megértés és odafigyelés

Az első és legfontosabb, hogy mindig megértést tanúsítsunk a másik szenvedése és frusztrációja iránt. Hogy odafigyelve meghallgassuk, elfogadjuk az érzéseit, ne pedig megkérdőjelezzük azokat. Még véletlenül se mondjuk azt, hogy „nem, ez nem igaz, nem ezt mondtam, nem így értettem”, tehát ne tagadjuk a másik szempontjait. Majd rajtunk a sor, hogy megosszuk a saját részünket a történetből, ugyanígy kérve a megértést, az elfogadást és az odafigyelést, amelyet az imént adtunk… csak így válhat dialógus a két monológból.

„Magadat megnyitni a másik számára azt jelenti, hogy komolyan veszel mindent, amit a másik mond, nem utasítod vagy vitatod el azt. Ez nehéz lehet, hiszen a másik gyakran olyan dolgokkal hozakodik elő, amikre egyáltalán nem számítottál, és amiket sokszor nem szívesen hallasz. – írja a témáról Riekje Boswijk-Hummel holland pszichoterapeuta Harag című könyvében.”

Két külön világ

E beszélgetés során valószínűleg lesz legalább egy pont, amikor olyan részletek tárulnak fel a másik részéről, hogy azt mondjuk: „Atyaég, álmomban sem gondoltam volna, hogy emiatt így érzel!” Teljesen új keretbe helyeződnek az események: a párunk nem velünk nem akart lenni, hanem meg akart valamit rágni egymagában. Vagy a B történetben: kiderül, hogy a párunk azért érzi, hogy nem vesszük őt komolyan, mert valahányszor meg akarja osztani velünk egy gondját, mindig a saját bajainkról kezdünk beszélni, és ebből azt veszi le, hogy semmibe vesszük, ha őt nyomasztja valami.

„Ahogyan a beszélgetés előrehalad – folytatja a holland terapeuta –, és mindketten képesek vagytok árnyaltabb és teljesebb képet kialakítani arról, hogyan élitek meg a helyzetet és a kapcsolatotokat, ki fog derülni, hogy két valóság létezik: a valóság, ahogyan azt te megéled vagy megélted, és a valóság, ahogyan azt a másik megéli vagy megélte. Ez a két valóság nagyon különbözhet egymástól: néha kifejezetten ellentétesek.”

Riekje Boswijk-Hummel „két észlelési világnak” nevezi az egyéni, személyes belső valóságokat, amelyek sokszor vehemensen elbeszélnek egymás mellett egy konfliktusban. Talán az egyik fél úgy érzi, mindig egyedül hagyják, a másik pedig azt, hogy nem talál nyugalmat a problémái végiggondolásához. Vagy az egyik fél azt érzi, magára marad a gondjaival, a másik pedig azt, hogy senki nem veszi észre, mennyire tele az élete nehézségekkel. Ami a leglényegesebb, hogy a két észlelési világ közül mindkettő igaz.

2. A másik fájdalmának elismerése

„Egymás észlelési világának, különösen pedig egymás fájdalmának a meglátása és elismerése döntő jelentőségű a beszélgetés további menetére – olvashatjuk a Harag c. könyvben. A gyakorlatban ugyanis mindig kiderül: csak ha a másik meglátta és elismerte a te érzelmeidet, főként pedig a fájdalmadat, és megértést mutatott azok iránt, akkor leszel képes (és hajlandó) te is arra, hogy meglásd a másik „ártatlanságát”. Csak ekkor leszel majd képes (és hajlandó) belátni, hogy a fájdalmat te magad okoztad, hogy a másik teljesen másmilyen, mint amilyennek te feltételezted, és hogy csupán te vetítettél ki rá mindenféle gondolatot, érzelmet és szándékot. Csak ekkor leszel képes (és hajlandó) a másik képét kiigazítani magadban és a másikat a szívedből nézni. Csak ekkor helyezed át a nézőpontodat és engeded el véglegesen a haragodat.
Ugyanez természetesen a másikra is érvényes: csak amikor te elismered az ő érzéseit és fájdalmát, és megértést mutatsz azok iránt, akkor válik képessé arra, hogy elismerje érzéseidet, és a szívéből tekintsen rád. Ő is csak ekkor lesz képes áthelyezni nézőpontját és elengedni a haragját. Nagyon tömören megfogalmazva: a másikat csak akkor leszel képes (és hajlandó) látni, ha úgy érzed, téged is látnak.
Ennek az az oka, hogy ilyen módon minden alkalommal egymás nagyon fontos és általános emberi igényét elégítitek ki: a vágyat, hogy meglássanak és komolyan vegyenek.”

3. A bennünk élő kép kiigazítása

Ha megértéssel, elfogadással és odafigyeléssel közelítünk egymáshoz, képessé válva a kölcsönös megnyílásra és hogy megosszuk, ami bennünk van, majd ennek hatására valóban meglátjuk a másikat és felvesszük az ő szemüvegét, talán megdöbbent, hogy mennyire másként értelmezzük ugyanazt a helyzetet. Kettőnk külön észlelési világai nemcsak igazak, de függetlenek is egymástól. S az első lépés ahhoz, hogy feloldjuk a konfliktust, ennek a fel- és elismerése. Amikor azt gondolom, hogy a párom mindig magamra hagy, akkor ebben a gondolatban nem őt látom, hanem magamat, vagyis kivetítek – ezzel szemben kiderül, hogy az ő valósága az, hogy úgy oldja meg a problémáit, hogy visszavonul. Amikor a párom azt mondja, nem veszem őt komolyan, akkor ebben ő nem engem lát, hanem saját magát, tehát kivetít rám valamit – ezzel szemben az a helyzet, hogy azért nem tudok empatikus lenni, mert túlterhelt vagyok.

Tehát kiderül, hogy valójában félreértettük egymást – így alakult ki a nézeteltérés, így vált szét két monológgá egy párbeszéd két szála. Ám ahhoz, hogy összekovácsoljuk ezt a kettősséget, és megtaláljuk kettőnk közös egységét, meg kell tennünk még valamit, amit Riekje Boswijk-Hummel úgy nevez, hogy „kiigazítani a bennünk élő képet”. A másikról – és magunkról is. Mert amint azt látom, hogy a másik nem akar magamra hagyni, csak egyedüllétre van szüksége, ha elmélkedni akar vagy megemészteni valamit, akkor felmerül a kérdés, hogy ezalatt mit kezdek én magammal. Tudok-e én is önmagammal lenni – és ha nem, annak mi az oka? Vagy a B történet: amint kiderül, hogy nem tudok érzékenyen reagálni a másik gondjaira, mert engem is rögvest elborítanak a sajátjaim, ezért folyton azokról beszélek, felmerül a kérdés, hogy talán nem jól kezelem a stresszt. Mit tehetek azért, hogy ne legyek agyonhajszolt, és több energiám maradjon a párkapcsolatomra?

S mint sok történetben, itt is oda jutunk: ha egy problémát sikeresen megoldunk, azzal megnyitunk egy másikat – vagyis újabb szintre lépünk önmagunk megismerésének hosszú útján.

Szabó Elvira

A szerző további írásait – külső és belső utazásokról szóló történeteit, valamint publikált szépirodalmi szövegeit – az ElviraSzabo.com weboldalon találod. Iratkozz fel a weboldal hírlevelére, hogy értesülj a friss megjelenésekről!

Kövesd a szerzőt a közösségi médiában:
Facebook: Vargabetűk – egy oldal azoknak, akik szívesen indulnak külső és belső utazásokra
Instagram: elvira_szabo_

A cikk eredeti változata a Gyökerek és Szárnyak blogon jelent meg, itt...

A cikkhez felhasznált idézetek forrása:
Riekje Boswijk-Hummel: Harag. Felismerni, megérteni, elengedni. Ursus Libris, Budapest, 2011.