Kedves ’fiús anyukák’! Egyáltalán: anyák, apák, szülők! Tudjátok ti, felfogjátok, milyen fontos, hogy ne szúrjátok el?

Érzitek, milyen sok múlik azon, hogy elfogadjátok a gyereketeket olyannak, amilyen?! Értitek, mennyit jelent majd az ő életében az, hogy mit kap tőletek? Mennyi érzelmi biztonságot, mennyi szeretetet, illetve mennyi elvárást, netán nyomást? Ugye nem szekáljátok folyton, nem akarjátok saját álmaitokat megvalósítani rajtuk keresztül? Ugye nem vagytok erőszakosak velük, tisztelitek az ő egyéniségüket és tudtok örülni neki, ha kiderül, érdeklődnek valami iránt?! Bármi iránt!

Egykék

Vannak aztán a különösen veszélyeztetettek. Az egykék. Saját tapasztalatból tudom, milyen nehéz is, amikor valaki egyedüli gyerek, ráadásul ez nem elhatározás, megtervezett családmodell volt, hanem így alakult, nem jött össze a testvér, valami gikszer történt a család bővítési terveiben. Nehéz a gyereknek, hisz túl sok kontroll, túl sok figyelem irányul felé, illetve nehéz a szülőnek, hisz ez az egy van, ebben kell mindent megvalósítani, ennek kell mindent megadni/átadni, ez fogja továbbvinni a családi örökséget, a géneket, a történetet, ebben van minden reményünk.

És persze semmi nem úgy lesz, ahogy eltervezzük, ahogy szeretnénk. Vagy ha úgy lesz, vagy látszólag úgy lesz, netán egy darabig úgy tűnik, hogy úgy van, akkor egyszer csak jöhet egy nagy pofon, az ébredés, egy csavar és kifordul a világ. Vagy nem egyszer csak jön, hanem szépen lassan, alattomos módon kialakul egy jó kis depresszió, egy bánatos, kudarcos élet, amit egyik fél sem ért, hiszen mindent megkapott, mindent megadtunk neki, stb-stb.

Közben azt is tudjuk, milyen sokat segíthet, ha kapunk egy erős hátteret otthonról, ha az érzelmi biztonság mellett megtanít a családunk bizonyos dolgokra: a tudás értékére, a felelősségre, az igényességre, önmagunk és mások tiszteletére, ha kapunk egy értékrendszert, egy jó kapaszkodót, a munka értékét, ami segít eligazodni a világban. Mennyivel könnyebb azoknak, akik ezekkel rendelkeznek, mint azoknak, akik se szeretetet, se semmilyen hátteret, muníciót nem kapnak, akik csak magukra számíthatnak!

Azt szoktuk mondani, a rossz szülő is jobb, mint ha nincs szülő, vagy ha csak egy szülő van. Természetesen a ’rossz’ jelző nagyon relatív, vannak durva, szélsőséges esetek, nem róluk beszélek. Persze a mai mozaikcsaládos világban sok jó és rossz példa van, sose tudhatjuk, ki milyen hatással van a gyerekre, kitől mit tanul, eleve, a változások milyen hatással vannak rá. De az édes szülők felelőssége nem kérdés, hogy óriási!

Nyári könyvélmények

Ez a téma úgy talált most meg, hogy nyári üzemmódra kapcsoltam és két, elsőre szórakoztatónak tűnő könyvet olvastam, úgy alakult, hogy párhuzamosan. Nem mondom, hogy felfedeztem volna belőlük valami újat, de így találkozva két történettel, valamiért mégis nagyon megérintett és arra ösztönzött, hogy kicsit elővegyem az egykék, a gyerekek, az érdeklődő gyerekek, ezen keresztül pedig a szülői felelősség témáját.

Annál is inkább, mert ha esetleg szülők nem is, gyerekek mindannyian vagyunk és jó, ha tisztázunk magunkban is bizonyos kérdéseket.

Például azt, hogy mi a mi utunk, és mi az, amit a szüleink nyomtak, esetleg erőltettek belénk, ránk. Persze sok pozitív dolgot is köszönhetünk nekik, de sajnos gyakori, hogy a negatív oldal erősebben hat, alattomos módon dolgozik bennünk. Sokan fel sem ismerik, vagy nem merik felvenni a kesztyűt, nem értik meg, hogy választhatnak saját utat, nem veszik észre, hogy nem a saját életüket élik, hanem rájuk erőltettek valamit valaha. Aztán ezt sokan tovább is adják, még ha utálják is magukat miatta, hogy ugyanazt és ugyanúgy csinálják, mint a szüleik tették velük.

A két könyvet barátok ajánlották, olvassam el, fog tetszeni. Menet közben ébredtem rá, milyen hasonló a témájuk: mindkettő önéletrajzi, egyik teljesen, másik félig-meddig bevallottan. Ráadásul mindkét író férfi, kb. az én korosztályom, köztük pedig 8 év különbség van.

Náray Tamás 1959-ben született Debrecenben, egy polgári családban, Vida Gábor a román-magyar határ túloldalán, egy kis faluban, 1967-ben. Mindketten egyszem gyerekek, anyjuk vigyázó szemei ezerrel rajtuk, az életükben sok párhuzam, hasonlóság, mégis egy világ választja el őket egymástól. (A két könyv stílusa, irodalmi értéke is nagyon más, de ezt nem tisztem elemezni.)

Ami közös, hogy mindkét ember istenadta tehetség, de egyikük sem úgy és abban, amit a szülők elképzeltek számukra. Így – amellett, hogy persze a szófogadás és a megfelelési kényszer alaposan megvan bennük, mint ebben a korosztályban ez még jellemzően megvolt -, ahogy nőnek, idősödnek, egyre kevésbé tudják teljesíteni a szülői elvárásokat, egyre inkább a saját érdeklődési területek, a saját vágyak és álmok uralják az életüket. Viszont ez jó alapos lelkifurdalást, önmaguk el nem fogadását és a depresszióra való hajlamot szül, amit nem is ismernek fel jó ideig, illetve később aztán, amikor ez már nem kérdés, mindketten a maguk módján kezelnek.

Persze sok dolgot meghatároznak maguk a körülmények, hiszen Romániában élni magyarként azokban az évtizedekben eleve kevés lehetőséggel (viszont sok szívással) járt, főleg, ha az ember a magyar nyelvben és a magyar irodalomban találta meg a maga világát.

Részlet Vida Gábor az Egy dadogás története című könyvéből:  

„Anyám magát tekintette családfőnek, bár ezt így sosem fogalmazta meg, minden mindig úgy kellett legyen, ahogy ő akarta, ez volt a természetes számára, tulajdonképpen róla szól az egész, bár ő úgy tudja, értünk tesz mindent, ránk áldozza magát. Ha nem az van, amit ő akar, és ahogy ő akarja, előbb nyomatékosan szól, megismétli, ha nem engedelmeskedünk, elkezdi csinálni, húzza, rángatja, csapkod: anyám a lapáttal, ásóval, fejszével, kombinált fogóval, csőkulccsal mindennapos látvány, kerítésoszlop, járda, fatuskó, gázpalack, anyám elnyűhetetlen. Azután rosszul fog lenni, a vége mindig epekrízis, olykor hetekig készül rá, mert nem lehet mindig az, amit ő akar, ha mi is egészen feláldoznánk magunkat ezért, akkor sem lehetne. Mégis az a legrosszabb, amikor ellenáll valaminek, ilyenkor még a betegségen, a rosszulléten is túl tud lépni, két hányás között kinéz, felkel, intézkedik, amit ő ellenez, az biztosan nem lesz. Sosem szimulál, teljesen átéli magát.

Anyámnak életprogramja van, házi feladata, amit el kell végeznie. Ezt a feladatot végső soron a jóisten adta neki, ahogy mindenkinek a sajátját, az élet arról szól, hogy a feladatot teljesíteni kell, az életünk árán is: áldozatot kell hozni. Az a baj, hogy én vagyok az anyám központi feladata, a kötelesség, amelyet teljesít, rendszerint ellenemre is. Mennyit kell harcoljak veletek, sóhajtja sokszor, a másik  feladat nyilván az apám. Nem rest harcolni, ha másként nem megy….”

Az áldozat! Tipikus anyatípus...

Az is fantasztikus a két könyvben, hogy megint szembesülünk azzal, ahány család, annyi történet és annyi különböző mikrovilág. Én például el nem képzeltem, hogy ilyen identitással is élnek magyar emberek Romániában, mint a Vida Gábor családja. Nem gondoltam volna, hogy a hatvanas-hetvenes években is be lehetett jegyeztetni magyar szabadalmat Németországban, hogy lehetett élni szinte luxus szinten, lehetett háztartási alkalmazottat tartani, nem tudtam eddig elképzelni, milyen lehetett akkor egy jómódú polgári lét.

Náray Tamás Az utolsó reggel Párizsban című könyve egy önmegvalósítás története, tele izgalmas részekkel, a szerelmi száltól a párizsi divatvilágon át a revük varázslatos működéséig, ugyanakkor végig azzal a nyomasztó érzéssel, hogy egy komoly küzdelmet látunk, küzdést önmagával, a szüleivel, a szocialista rendszerben működő vállalatvezetőkkel, a saját identitásával. De mennyivel más anyakép jutott neki! Csoda, hogy nem a számára elképzelt közgazdászi pálya vonzotta? Részlet a könyvből:

„Dávid (a főhős) édesanyja, Leonóra 1933-ban látta meg a napvilágot, miután a szülei közel három évig várták a gyermekáldást…. Leonóra még nem is volt egészen hétéves, de már szinte minden ruháját neves pesti divatszalonokban csináltatták, és az anyukájával vélhetőleg ők vezették be Magyarországon a mama-baba divatot, ugyanis nagyon szerettek egymáshoz öltözni. Elegáns bécsi manufaktúrákból hozatták a pliszét és a gouvrét, amelyek abban a korban a legdivatosabbnak számítottak. Minden finom, könnyű anyag, amit ezzel az eljárással megmunkáltak, legyez az muszlin, krepdesin vagy tisztaselyem, akár már egy könnyű fuvallattól is napsugárszerűen hullámozva szétlibbent a levegőben, mint a repülő tündérek ruhái a mesékben. Kézzel horgolt csipke vagy hímzés, esetenként aranyszínű monogram díszítette a nappali ruhácskákat, és ünnepekkor kijárt hozzájuk a szép ékszer is valamint a ruhákhoz egyedileg megcsináltatott kis cipőcskék az elmaradhatatlan masnis övekkel. A hajszalagok párizsi szaténból voltak, és pont olyan színekben pompáztak, mint a ruhácskák.”

Nem semmi! Láttátok az évszámot?

Persze az apák szerepe sem elhanyagolható, rajtuk is sok múlik, sőt, Náray (akarom mondani Dávid) esetében ő ragaszkodik inkább a diplomához, ő a keményebb dió a karrier elvárások tekintetében.

De ők megcsinálták! 

Nem volt könnyű az út, de végigmentek rajta! Sőt, még most is a saját útjukat járják. Érdemes figyelni rájuk, érdemes tanulni tőlük. Mint mindenkitől. Minden történetből. A magunkéból is.

Saját történet?

És a te történeted milyen? Mennyire látod át? Mennyire érted?

Mennyire vagy tudatos a saját karrieredben, a gyereknevelésben, az életviteledben, a terveid megvalósításában, a kedvenc tevékenységeid folytatásában, az időbeosztásodban? És folytathatnám…

A legjobb tanulás az élményszerű tanulás!

Olvassatok, nyáron talán több lehetőség van erre is, például ezeket! Még az is lehet, hogy számotokra más tanulságokkal járnának...

Koskovics Éva

közgazdász, coach

www.kokart.hu