Al Ghaoui Hesna nevét korábban a haditudósításokból ismertük, de ma már sokkal nyugalmasabban telnek a napjai. Már amennyire egy szülő napjai nyugalmasak lehetnek… 
Hesna a kislányok mellett két új kötet édesanyja is lett. Most a „Holli a hős” című mesekönyve kapcsán beszélgettünk félelemről, bátorságról és mumusokról.

Láttam Önnel egy interjút, ahol elmesélte, hogy sokan meglepődtek, mikor „bevallotta”, hogy bizony félt háborús terepen dolgozni. Ez vajon miért furcsa a közönségnek?

Olyan, mintha az emberek vágynának a félelem nélküli élet titkos receptjére. Volt egy illúzió, amit elloptam tőlük. Egy heroika, aki rendületlenül megy előre a mikrofonjával
a golyózáporban. Ezt a képet tudatosan le szerettem volna építeni, hiszen nem az a bátor, aki nem fél. Szerintem az a bátor és az a hős, aki a félelmei ellenére is megtesz valamit. Természetesen én is sokszor féltem a riportok készítése közben. Főleg sötétben. A sötéttől gyerekkorom óta félek.

Miért tartja annyira fontosnak a félelem témáját, hogy már két könyv is született róla?

Azt tapasztalom, hogy Magyarországon a félelem most beleszűrődik a mindennapokba.
Az emberek egyre kevésbé mernek kiállni a véleményük mellett, egyre kevésbé vállalnak felelősséget az életükért.

A tudósítások után saját műsor készítésébe kezdtem, ami sorsokat, döntéseket, embertpróbáló helyzeteket mutatott be. Nagyon érdekelt, hogy egy-egy nehéz szituáció mit hoz ki valakiből, hogyan képes aktivizálni a rejtett tartalékokat. Azt láttam, hogy van ezekben
a történetekben egy közös keresztmetszet: a félelem. A félelem, ami bámulatos dolgokra képes ösztökélni, de előfordul, hogy a vadállati énünket hozza elő.

Miután eljöttem a tévétől, jutott időm ezzel behatóbban foglalkozni. Interjúkat készítettem, szakirodalmat bújtam, és visszagondoltam a régi forgatásokra is. Végig tudtam gondolni, hogy mikor épített, és mikor rombolt a félelem.

Ahogy az első könyvvel (Félj bátran!) jártam az országot, kiderült, hogy nagy igény lenne a gyerekek nyelvén is megfogalmazni a témát. A második lányomat várva elkezdtem írni a mesekönyvet, de egyelőre csak kísérletként. Nem tudtam, lesz-e belőle kiadható kötet. Aztán szépen formálódott, és végül könyvvé alakult Holli története.

A mese főhőséről megtudjuk, hogy nagyon tart egy iskolai fellépéstől. Kiről mintázta a kislányt?

Van benne önéletrajzi ihletés, én is szorongó gyerek voltam. Szuper lett volna, ha valaki
a kezembe nyom egy hasonló könyvet, de a ’80-as években még nem volt divat érzelmekről, önismeretről beszélgetni. Az írásnak terápiás jellege is volt. Pontosan tudom, milyen szorongva iskolába indulni, mi az a megfelelési kényszer, és milyen, ha ezek megcsorbítják a szabad, felhőtlen gyerekkort.

Holli mellé szegődik Mumus, a barátságos házirém, aki kis gazdája segítségére lesz.

Nem szerettem volna, ha egy felnőtt vezeti végig Hollit a bátorság-úton. Inkább egy állatkát, vagy egy kis lényt képzeltem erre a feladatra. Mikor eszembe jutott a „mumus” szó, megtaláltam a szereplőt, akit kerestem. Egyszerre ijesztő és cuki - pont alkalmas segítőnek.

Van a könyvben egy kis kiszólás a szülőknek is: nyugodtan vállalhatják a dühöt, félelmet
és a többi negatív(nak hitt) érzelmet.

Igen, ezt nagyon fontosnak tartom. Ha a felnőttek folyton elrejtik a problémáikat és negatív érzéseiket, akkor a gyerekek hogyan tanulják meg ezeket felismerni és kezelni? A félelem megmutatja, merre van még dolgunk, miben érdemes fejlődni. Ha dühöt érzünk, érdemes górcső alá venni saját magunkat: miért zavar minket valami ennyire? Az irigység pedig az egyik legjobb iránymutató lehet. Beismerhetjük – legalább magunknak –, hogy mi az, amire igazán vágyunk. Vegyük észre a pozitív oldalát ezeknek az érzéseknek!

 A négy és fél éves Neda hogy áll a félelemmel? Otthon hogyan kerül elő ez a téma?

Érdekli, folyamatosan aktuális. Vannak olyan vakmerőbb dolgok, amiket bevállal, mert még nem tanult meg félni tőlük. De ha megijed valamitől, átbeszéljük, próbálom humorral tálalni a helyzetet.

A múltkor például lefekvéshez készülődtünk, kint vihar tombolt. Egyszer csak a házhoz nagyon közel becsapott egy villám, én pedig akkorát ugrottam, hogy a kislányom ettől ijedt meg, nem is az égi háborútól. Utána sokszor kérdezte esténként, hogy ugye, nem lesz villámlás,
és kérte, maradjak ott vele. Lelkiismeret furdalásom lett, hogy traumatizáltam a gyereket…
Végül azt hiszem, sikerült feloldani a dolgot, már nevetve meséljük, hogy anya akkorát ugrott, mint egy kecskegida. Tisztáztuk, hogy Neda attól ijedt meg, hogy én megijedtem, és hogy a félelem ragályos.

Szülőként a félelemről is példát mutatunk. Tőlünk, minket figyelve tanulják meg a gyerekek, hogy valami ijesztő-e, és hogy hogyan kell bánni a saját félelmünkkel.

Ön mellett ki vagy mi áll Mumusként, hogy segítsen a nehéz helyzetekben?

A férjem és a lányaim olyan hátországot adnak, ami mindenen átsegít. Ahogy gyerekei lesznek az embernek, a félelmek mintha külön polcra kerülnének. A féltés és aggódás ugyan turbófokozatra kapcsol, de a korábban ijesztő helyzetek átalakulnak. A saját félelmem háttérbe szorul, hiszen a gyereket kell megnyugtatni. Sokaktól hallottam például a repülés kapcsán, hogy ha gyerekkel utaznak, „elfelejtenek” félni, pedig korábban rettegtek a levegőben.
Ha találunk egy célt, ami erősebb, mint a félelmünk, az hajtóerőként tud működni. Én is sokkal bátrabban viselkedek, ha velem vannak a gyerekek. Na, nem azért, hogy eljátsszam a hőst! Ösztönösen összekapom magam, mert az ő lelki biztonságuk és nyugalmuk sokkal fontosabb lesz, mint az én félelmem.

Képek forrása: Al Ghaoui Hesna facebook oldala

Ha szívesen olvasol gyereknevelésről, vár a gyerekkelvagyok.net és találkozhatunk a facebook-on is!