2018. nov 10.

Aki nem hisz a csodákban, azzal nem is történnek meg

írta: Éva28
Aki nem hisz a csodákban, azzal nem is történnek meg

universe-62282_960_720.jpg

Vannak csodák? Én hiszek bennük, velem már többször is megtörténtek.

Sőt, mindig várom is őket! Mivel már megéltem, hogy vannak, tudom, előbb-utóbb jönnek megint. De ha bezárom előttük az ajtót, nem fognak tudni elérni. Kopogtatni nem mindig tudnak, bár ők próbálkoznak sokszor!

Mielőtt azt gondolnátok, valami baj van velem, konkrét eseményekkel szemléltetem a dolgot és már most elmondom, hogy azért hoztam be most ide ezt a témát, mert tényleg nagyon szeretnék segíteni azoknak, akik nem hisznek magukban, akik pesszimistábbak a reálisnál, de annyira nem, hogy ne adjanak maguknak még esélyt. Hátha ezek a gondolatok elindítanak bennük is valami jó, sikerhez vezető folyamatot!

Egy kis valószínűségszámítás

Mit gondoltok, mennyi esély van arra, hogy egy Angliában tanuló indiai diák eljön egyszer Budapestre, itt összeismerkedik egy magyar sráccal, néhányszor söröznek együtt, jókat beszélgetnek, aztán visszamegy, előbb még chat-elgetek, majd elmaradnak az üzenetek, mindenki éli az életét tovább. Aztán kb. egy év múlva egymástól függetlenül elutaznak telelni kis időre Thaiföldre és ott ugyanabba a szállodába foglalnak maguknak szobát? És összetalálkoznak a bárban. Szinte hihetetlen! Biztos ki lehet számolni (én soha nem szerettem a valószínűségszámítást, nem is volt az erősségem), ha valaki kedvet érez hozzá..., de belátható anélkül is, hogy rettentő kicsi a valószínűsége. Mégis megtörtént ismerősömmel.

Velem pár napja – ha nem is ennyire látványos -, de mégis hasonló dolog történt. Amikor 18 évvel ezelőtt Londonban voltam, elmentem a Tate-be (modern művészetek garlériája). Nem győztem betelni vele. Nagyon élveztem, órákat töltöttem ott, az egésznek a hangulata, a modern műalkotások egyike másika óriási hatással volt rám. Pedig nem voltam műértő, ma sem nevezem magam annak, de szeretek kiállításokra menni, érdekel a művészet, és sokszor meg is érintenek dolgok, azt hiszem, van rá 'antennám'. Akkor ott, hogy legyen valami kis emlékem onnan, a múzeum boltjában akartam venni egy képeslapot, ami valamelyik ottani képet ábrázolja. Nem volt könnyű a döntés, de végül egy Matisse mellett döntöttem. Érdekes módon ez a képeslap végigélte az összes költözésemet, időnként előbukkant, néha könyvjelzőnek használtam, aztán bekerült (kis átszabás után) a coaching képeim közé, amelyeket néha felhasználok a munkáknál is.

img_20181104_151303.jpg

A fotót én készítettem (a többi következőhöz hasonlóan), elnézést a minőségéért, de talán ettől még hitelesebb.

London, mint a csodavárás egyik legjobb helyszíne

Aztán múlt héten pár nap londoni tartózkodás a családdal, tele programokkal, előre megvásárolt belépőjegyekkel, sakkozással, mi fér bele, mi nem. Én nagyon szerettem volna elmenni megint a Tate-be, ott szerepelt a listán, de mivel ingyenes a belépés, nem került be a fix programok közé, gondoltuk, majd ha úgy alakul, ha valahova beilleszthető, ha arra járunk. Na, ennek az lett a vége, hogy persze elúsztunk az idővel, viszont jártunk onnan nem messze, de tényleg csak fél óránk volt, a fiúk mondták, szó sem lehet róla, egyébként is a modern művészet… szóval, majdnem kimaradt. De aztán sarkamra álltam és azt mondtam, csak szagoljunk be, hátha kapunk valami kis pozitív élményt (a magam és a férjem szempontjából ebben biztos voltam, a fiúkéból reménykedtem)!

Már a megközelítése is fantasztikus, hiszen egy gyaloghídon lehet átmenni a Temze fölött, jót lehet vitatkozni az épületen magán és egyéb élmények vannak útközben (pl. Harry Potter rajongóknak – na, mondjuk ez tényleg bejött – műsoron kívül!).

img_20181104_144750.jpg

img_20181104_145118.jpg

Az aula már kétség kívül hatásos, ott nem lehet finnyáskodni. Megnéztük a kiállítások listáját, majdnem sírtam, hogy nincs idő semmire, de mondtam, azért az állandó kiállításra ha csak egy pillanatra is, de nézzünk már be! És ahogy beléptünk, tényleg az első teremben, ott fogadott az 'én Matisse-om'! Na persze ha az enyém lenne!...

 img_20181104_150721.jpg

Persze jött a szokásos vita: "mi ebben a művészet, ilyet bárki tudna ha akarna"… (bocsánat a műkedvelőktől, de figyelmeztetem őket, ők se csússzanak bele a sznobság hibájába, mert igenis, legyünk őszinték, jogos megállapítás!).

De engem nem lehetett a boldogságomban megrendíteni! Ráadásul én már kész válasszal rendelkeztem! De előbb meg kellett élnem a saját csodámat!!

Hisz mi ez, ha nem csoda, hogy épp a 18 évvel ezelőtti kedvencemet láthatom abban az 5 percben?

Ráadásul épp egy olyan fontos, érdekes könyvet olvasok, amely épp ezt a kérdést is taglalja: mitől lesz híres egy művész, mi kell ahhoz, hogy két, azonos tehetségű emberből az egyik híressé váljon, a másik pedig süllyesztőben kössön ki. Nagyon érdekes, majd még fogok róla mesélni a későbbiekben.

img_20181110_114342.jpg

Na, azóta nem kérdés, hogy mit használok könyvjelzőnek!!

Még annyit szeretnék ehhez a Matisse képhez hozzátenni, hogy a mester nem is festette, nem a saját kezével készítette. Már nyolcvanéves volt, nem bírta tartani az ecsetet, de még dolgozni akart és kiötlötte, hogy montázst készít. A tanítványainak mondta, milyen színes alakzatokat vágjanak ki és azokat hogyan helyezzék el a közel 3 X 3 méteres vászonra. A címe: The Snail. A csiga. A vak is láthatja! 1953-ban készült.

Nem tudnám megmondani, mi tetszik benne, de én nagyon szeretem. Persze biztos benne van, hogy a Tate-ben találkoztam vele, nagyon jó napom volt, imádtam a színeit, stb. De ha mondjuk tényleg, mondjuk egy ovi falán látom meg ugyanezt a képet, akár több gyerekrajz között, vajon hogy reagáltam volna rá? Biztos, hogy másképp.

Hogy jön ehhez a coaching?

A coaching folyamatokban mindig az egyik legnagyobb feladat a túlagyalás kivédése, a szívből jövő válaszok elkülönítése az agyból, elvárások mentén kialakult válaszoktól. Óriási dolog megélni, amikor valakinek felcsillan a szeme és ráébred saját magára, hogy miért mondja azt, amit mond, amikor valójában egészen más van benne, mást súg a szíve. Ilyenkor lehet elkezdeni megoldani a dolgokat és elindítani a változásokat!

Richard Bach Sirály c. könyvében (ajánlom!!) van egy fontos mondat:

„Törd szét gondolkodásod láncait és testedről is lehullanak a láncok”.

Szóval, Matisse mesterre és a csodákra visszatérve több kérdés is felmerül bennem:

- Értjük-e magunkat, mikor és mik váltanak ki belőlünk fontos érzéseket és tudjuk-e azokat az érzéseket aztán használni?

- Hagyjuk-e magunknak, hogy valóban megéljük azokat az élményeket, szentelünk-e nekik időt, adunk-e rá lehetőséget magunknak, vagy csak rohanunk, kipipálunk, statisztikát növelünk?

- Elgondolkodunk-e rajta, mi lehet az üzenete egy dolognak, ami hatással van ránk? /Engem például lenyűgöz Matisse ötlete, hogy ha már festeni nem bír, akkor sem vonul vissza, nem temeti magát, hanem átvált egy olyan módszerre, amelyet idős fejjel, remegő kezekkel is meg tud valósítani./

- És vagyunk-e olyan kreatívak, nyitottak, hogy megengedjük magunknak, tanuljunk dolgokból, alkalmazzunk olyan dolgokat másra is, amiknek látszólag nincs semmi közük egymáshoz?

 

Szinkronicitás

Itt jön be a szinkronicitás gondolata, elve. Ezt Jung például így definiálta: „okságtól eltérő rendező elv”. Vagyis „két vagy több esemény olyanfajta jelentéssel bíró egybeesése, amikor valami más játszik közre, és nem a szerencse valószínűsíthető.”

Van egy könyv, ami foglalkozik a kérdéssel és nagyon érdekes módon tárgyalja: Joseph Jaworski: Szinkronicitás

Ebben olvasható például a következő megfogalmazás:

„A szinkronicitás: két egymással össze nem függő ok-okozati lánc látszólag véletlen találkozása időben egybeeső esemény formájában, amely erősen valószínűtlennek, de ugyanakkor nagyon jelentőségteljesnek is tűnik… Ilyenkor pontosan azokkal az emberekkel találkozunk, akikre az elköteleződésünkhöz szükségünk van. Ajtók nyílnak meg, érezzük az áramlatot, és egy olyan csapatban játszunk, ahol az emberek azonos hullámhosszon vannak még akkor is, ha esetleg nem is tudnak egymásról. Ettől kezdve már nem egyénileg cselekszünk, hanem a kibontakozó, alkotó rend hátteréből. Ettől kezdve az életünk megjósolható csodák sorozatává válik.”

Én azt megtapasztaltam, hogy sok emberben van valami mélyen gyökeredző céltudatosság, csak sokszor nem találják a terepüket, a módot, ahogyan ezt csinálni kellene. Sokszor nem kapják meg azt a kis megvilágosodást, ötletet, lehetőséget, intuíciót, ami kellene ahhoz, hogy ráébredjenek, mi lehet az a cél, ami belülről szorítja őket. Sokszor valami ilyesmi nyilvánul meg az életközépi válságokban, amikor besokallnak emberek az addigi életükkel.

Ha már aztán jön valami segítség, vagy megtörténik a „csoda”, a felismerés, akkor jön az elköteleződés és könnyebben elindul maga a cselekvés!! És itt nem kell óriási dolgokra gondolni, néha egy apró változtatás elegendő ahhoz, hogy elinduljunk a jó irányba.

Még egy részlet a fenti könyvől:

„Abban a pillanatban, ha valaki véglegesen elkötelezi magát, a gondviselés is működésbe lép. Csupa olyan történések sorozata kezdődik meg, melyek az illető javát szolgálják és mindenféle olyan előre nem látható eseményekkel segítenek: találkozásokkal és anyagi támogatásokkal, amiről az ember nem is álmodta volna, hogy valaha az útjába kerül.” – ezt V.N. Murray, a skót himalája expedíció vezetője mondta.

Szóval, azt gondolom, elsősorban magunkban kell hinnünk, aztán a csodákban, a szerencsés véletlenekben. És ez semmiképp nem az ölbetett kézzel és lilaködös szemekkel jövőbe nézést jelenti! Beleférnek a rossz napok is, a negatív érzelmek, a düh, az elkeseredettség, a kielégületlenség, a fáradság, a bizonytalanság, a rossz dolgokon való kiakadás. De a vezérfonal, a hit, a belső, magunkba vetett hitünk nagyon fontos, hogy meglegyen! Ha nincs, érdemes keresni! Kívánom, hogy találjátok meg!!

/Egyébként Londonról írtam még egy élménybeszámolót, itt találjátok!/

 

Koskovics Éva

coach

www.kokart.hu

www.treevision.org

 

Szólj hozzá

boldogság kreativitás coaching karrierépítés önfejlesztés coach co