Majdnem azt a címet adtam a mai blogomnak, hogy ’Ne légy tehetetlen!’.

Aztán rájöttem, ennek negatív kicsengése lenne, nem felelne meg a korszerű pedagógiai, pozitív pszichológiai elvárásoknak, elvenném a kedvet a továbbolvasástól. Remélem, még időben változtattam!

Szezonális rosszkedv?

Ilyenkor a téli hónapokban óriási üzlet a gyógyszergyáraknak a téli sötétség. Mintha januárban még jobban megszaporodtak volna a hirdetések, amelyek a hangulatjavító, rosszkedvet elűző természetes gyógykészítményeket, gyógymódokat kínálnák. Nem kell hozzá nagy marketinges és piackutatós tudás, hogy érezzük, az ötlet megalapozott, van mögötte valós igény, nagyot kaszálhatnak az ilyen termékeket előállítók. Még csak azt sem mondanám, hogy nem hasznosak ezek. Néha (már a placebó hatás miatt is) elég, ha megveszi valaki, aztán legfeljebb néha eszébe jut és be-bekap belőle egyet, és ’mintha kicsit tényleg elviselhetőbb lenne’. Vagy a rosszabb eset, ha úgy érzi, ’rajtam már ez nem segít, kell valami ütősebb’ (aztán ez az alkoholtól és más tudatmódosítóktól várt hatásoktól a szakembertől való segítségkérésen át több fokozatban is testet ölthet, realizálódhat). Szerencsés esetben a hóolvadással és a kitavaszodással javul a helyzet - a szezonalitás itt is erősen érvényesül - és a maradék résszel már lehet együtt élni.

De mivel is?

Nem, nem a depresszióról akarok írni!

Amikor valaki napi szinten szembesül az emberi problémákkal és még olyan jellegű könyvek, művészek, netán a közélet problémái iránt is fogékony, amelyek/akik azt sugallják, nem egyszerű az élet, akkor óhatatlan, hogy levon bizonyos következtetéseket. Legalábbis én így vagyok most ezzel.

Nem csak a munka során megismert esetek és életek, de az ismeretségi kör, a barátok és családtagok között sem sok nagyon optimista és vidám, pozitív embert tudnék most, aktuálisan felsorolni, ha ez lenne a feladatom. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne tudnának (tudnánk) örülni dolgoknak, ne lennének jó napok is a nehezebbek között, ne lennének az életterületek között olyanok, amelyek jól működnek. Valahogy mégis kicsit mintha a mérleg elbillenne a negatív irányba.

A tél miatt lenne?

Hiába van családi béke és szeretet, ha anyagi nyomor van (vagy közelről látjuk mások anyagi nyomorát).

Hiába van anyagi biztonság, ha utáljuk a munkánkat, lehúz a napi 8-10 óra, amit ott töltünk, a munkahelyünkön.

Hiába vannak barátaink, szerető szüleink, ha nem találjuk meg a szerelmet, életünk párját.

Hiába utazhatunk annyit amennyit csak szeretnénk, ha a köztük eltelt időben azt érezzük, vergődünk, épp itthon nem találjuk a helyünket.

Hiába szeretnénk megérteni dolgokat, elhinni azt, hogy az életnek van értelme, ha azt látjuk, azok boldogulnak, akik minden morális és erkölcsi értéket sutba dobnak és szemberöhögnek.

hiába-hiába.

Hiába??

Tehetetlennek érzed magad?

Aztán kezembe kerül az elmúlt év egyik legsikeresebb könyve (egy évvégi bestseller listán találtam): Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem.

A szerző fiatal, debreceni születésű költő és író, még nem olvastam tőle ezelőtt semmit. Aztán leesik az állam. Hogy tudhat valaki ilyen sokat az életről? Hogy tud így írni egy borzasztó élethelyzetről? Történelmi, kérdéses, még nem túl távoli eseményekről?

A sztori egy része a hetvenes években játszódik egy alföldi kisváros tüdőgondozójában, annak abban a részében, ahol a vastüdővel élő (vegetáló) betegeket ápolják. A totális kiszolgáltatottság, az egyforma napok, az abszolút TEHETETLENSÉG. És ahogy ezt olvasom, tudatosodik bennem, hányszor vagyunk hajlamosak azt mondani, gondolni, hogy tehetetlenek vagyunk!

Pedig milyen relatív ez a fogalom! Hogy lennél te tehetetlen, amikor mozog minden tagod? Amikor úgy lélegzel, ahogy jól esik? Amikor akkor állsz fel és mész valahová, amikor kedved tartja? Amikor azt és úgy eszel, ahogy jólesik? Amikor nem csak álmodozhatsz arról, hogy megölelj valakit, hanem tehetsz is érte? Amikor rajtad múlik, kezdeményezel-e, udvarolsz-e, szeretkezel-e (na jó, ahhoz azért kell még valaki), elmész-e, maradsz-e!!

Persze nem akarom ledegradálni a tehetetlenség érzését, mindenkinek joga van ezt érezni.

Lehet valaki tehetetlen, megélheti a tehetetlenség érzését napi szinten, például, mert:

• úgy érzi, nem értik meg őt;
• azt gondolja, mindenki hülye, korlátolt körülötte;
• vagy azt gondolja, mindenki sokkal okosabb nála, ő nem ér semmit;
• röghözkötött, nem tud továbblépni;
• beteg a családtagja, ő felel az ápolásáért;
• elhagyta a párja és még tart a sokkhatás;
• nem kell a munkája senkinek, már kiöregedett, nem veszik őt komolyan a munkaerőpiacon;
• nem tudja teljesíteni a vele szemben támasztott ilyen-olyan követelményeket;
• beteg/öreg/magányos/szegény;
• soha nem dönthet semmiben, mások teszik ezt helyette
• stb.

De sokan lehetnek (vannak) olyanok is, akik nem a fenti perspektívákban gondolkodnak, hanem a jövő, az emberiség jövője, országuk, földrészük jövője miatt aggódnak, netán szoronganak a mesterséges intelligencia térnyerése miatt, amiatt, hogy merre megy a világ, mennyire vannak jó kezekben a legfőbb döntések és mi lesz, ha ebben az ütemben folytatódik a globális felmelegedés.

Hogy mire akarok kilyukadni?

Arra, hogy nincsenek általános receptek! Nincs bűvös 5 vagy 8 pont, nincs boldogság recept, nincs pirula, amitől megoldódik minden!

De azt sem mondom, hogy reménytelen a helyzet.

Mit tehetünk? Például:

• vannak általánosítható és egyedi esetek – ha általános problémáink vannak, azokhoz olvashatunk, azokról tanulhatunk másoktól - ha egyedi, akkor keresni kell valakit, akivel lehet erről beszélni;
• vannak jó szakemberek (pszichológusok, pszichiáterek – orvosok, ha már nagyon rossz a helyzet -, coachok);
• vannak körülöttünk emberek, akikre számíthatunk (barátok, családtagok, különféle közösségek);
• bele lehet nézni a tükörbe is, mutathat meglepő dolgokat.

Nem mondhatjuk például, hogy nekünk soha nincs szerencsénk, hisz már a legelején úgy indult az életünk, egy szerencsés véletlennel!

Önismeret és megint csak önismeret

Szerintem az az egyik legfontosabb, hogy reálisan lássuk magunkat, legyen önismeretünk és ne ítélkezzünk túl könnyen senki és semmi felett. Például arról, hogy ’már megint ezzel az önismereti témával jön’ valaki. Sajnos az a helyzet, hogy sokan nincsenek tisztában magukkal, nem ismerik fel a működési módjukat, nem értik, hogy sokszor nem rajtuk múlnak dolgok, hanem a beléjük kódolt, szülői, családi mintáktól, történettől függenek. Amiket aztán ha megértünk, le lehet vetkőzni, lehet rajtuk dolgozni. De amíg vakok vagyunk elsősorban magunkra, nem fogjuk látni a többieket sem és a világot sem úgy, ahogy esetleg mások, ahogy talán közelebb van az igazsághoz.

Mind mások vagyunk, más kompetenciákkal, lehetőségekkel, élettörténetekkel, felmenőkkel. Fontos, hogy megtaláljuk a magunk útját, olyan élelet éljünk, lehetőleg minél jobban, ami méltó hozzánk, és gondolkodjunk el azon, mennyire lehetünk integráns személyiségek. Mennyire vagyunk mi valakik? Ugyanazok vagyunk-e mások számára, akiket szeretnénk, ha látnának bennünk?

Szóval? Milyen érzés belenézni abba a tükörbe?

Ha nem tudjuk, kik vagyunk és mi a célunk, miért kelünk fel reggelente, milyen feladataink vannak a következő napon, és azoknak mi az értelmük, akkor tegyünk érte, hogy ez ne így legyen! Van, akinek ez kapásból megy, van, akinek rohadt nehéz. De nem lehetetlen!

Koskovics Éva

közgazdász, coach

www.kokart.hu

www.treevision.org