Az, hogy milyen szemmel tekintünk önmagunkra és az életünkre, hogyan gondolkodunk arról, hogy milyen lehetőségeink vannak, tükröződik abban, ahogyan az életünk alakul – pontosabban abban, ahogyan az életünket alakítjuk (mert mi alakítjuk, akkor is, ha nem így tűnik). Ezt pszichológiai kutatások támasztják alá.

A közelmúltban közreadtam első könyvemet – amelyet remélem, továbbiak követnek majd a jövőben –, ám mire eljutottam ide, kacskaringós belső utat jártam be, aminek része volt az is, hogy sokat formálódott az, ahogyan magamra és az életemre tekintettem.

Az önmegvalósítók kulcsa: a megfelelő mindset

A mindset kifejezést szemléletmódnak vagy gondolkodási beállítódásnak fordítják. Azokat az alaphiedelmeinket jelenti, amelyek meghatározzák döntéseinket, cselekedeteinket és a világhoz való viszonyunkat. A mindset alapjaiban befolyásolja, milyen irányt vesz az életünk, hogyan küzdünk meg a nehézségekkel, fektetünk-e energiát a fejlődésünkbe, merünk-e belevágni új dolgokba vagy inkább a biztos és ismert úton maradunk, stb.

A mindsettel kapcsolatos elméletek közül kettőt emelnék ki:

1. Carol Dweck két mindsetet (szemléletmódot, beállítódást) azonosított, amely a kutatások szerint alapjaiban befolyásolja a gyerekek tanulmányi előmenetelét. Az egyik a rögzült, a másik a fejlődési szemléletmód. Azok, akikre a rögzült szemléletmód jellemző, úgy vélik, hogy a képességeket születéskor, a génekben hozzuk magunkkal, és később ezek nem változtathatók meg érdemben; vagyis „ebben jó vagyok, abban meg rossz, és kész”. Ezzel szemben azok, akikre a fejlődési szemléletmód jellemző, úgy vélik, hogy kitartó gyakorlással és tanulással elsajátíthatók új készségek; ők nem azt mondják: „nem tudom”, hanem azt: „nem tudom még”. Mondanom se kell, ez utóbbi szemléletmód sokkal jobb útravaló az életben bármihez, mint az előbbi.

2. A másik megközelítés Kelly McGonigal nevéhez fűződik, aki a stresszt vizsgálta. Azt találta, hogy abban, milyen hatással van a stressz az egyén életére, sőt biológiai folyamataira, döntő szerepet játszik az, hogyan vélekedik az illető a stresszről (beleértve a mindennapok kisebb stresszhelyzeteit és az élet nagy horderejű, egyéni stressztényezőit is): károsnak tekinti a stresszt, amely „öl, butít és nyomorba dönt”, de legalábbis betegségekhez vezet; vagy pedig az élet természetes velejárójának tekinti, amely plusz energiát ad és energiája erőforrásként is felhasználható, illetve a tanulás és személyes fejlődés lehetőségeként fogja fel a stresszt. Azok, akikre ez utóbbi beállítódás jellemző, sokkal kevésbé élnek át negatív stresszt, és hatékonyabban fogják munkára a stresszreakció többletenergiáját, mint azok, akikre az előbbi mindset jellemző.

Ennyire egyszerű: azok, akik az élet stresszhelyzeteire támadásként tekintenek, illetve annak jeleként, hogy „nem megy”, rendszerint síkidegek a váratlan stresszhelyzetektől; míg azok, akik kihívásként tekintenek ezekre, az élet magától értetődő részeiként, jobban összpontosítanak és magabiztosabban oldják meg őket. S azok, akik fejlődni képes egyénként tekintenek magukra, sikeresebbek az életben, mint azok, akik úgy vélik, felesleges energiát fektetniük abba és küzdeniük azért, hogy jobbá váljanak valamiben.

Saját utam a pozitív mindset felé

A magyar (pontosabban a közép-kelet-európai volt szocialista országokra jellemző) közeg negatívumaként szokták emlegetni, hogy úgy szocializálja az egyént, hogy arra fókuszáljon, miért nem sikerülhet megvalósítani egy ötletet, és nem arra, milyen lépések vezetnek majd a sikerhez. Vagyis: elbátortalanít. Ez a beállítódás még erősebben érvényesül, ha hosszú távú tervről van szó.

1. Márpedig egy könyvet kiadni sok esetben több évig tartó vállalkozás. Általában az ötlet formába öntése is sok agyalást igényel, megírni pedig több hónap (vagy több év). Jó eséllyel, mire egy szöveg elkészül, már eltelt egy-két év, amikor úgy kellett valamin munkálkodni, hogy nem tudtuk biztosan, mi lesz vele (kivéve, persze, ha már rendszeresen publikáló és a könyvkiadásban stabil kapcsolati hálóval rendelkező szerzők vagyunk). Én is, mint sokan mások, rendszeresen küszködtem a kétellyel és azzal a kérdéssel, hogy mi értelme ennek egyáltalán? Vezet-e valahova, lesz-e belőle látható eredmény? Érdemes-e beletenni ennyi időt és agykapacitást?
A kételyre a legjobb gyógyír a remény. Az a remény – és az a feltételezés –, hogy ha eljön az ideje, kiforrják magukat a dolgok, és megtalálom a módját, hogy formába öntsem őket. Nem azokra a feladatokra kell figyelni, amik még nagyon távol vannak időben, hanem azokra, amiket itt és most kell elvégezni.

2. Ennél sokkal jobban gátolt az a vélekedés, hogy „nincsenek lehetőségek”. Ha valaki jó helyre születik, ráadásul jó időben, annak vannak, egyébként pedig nincsenek. Bízom benne, hogy egyetlen olvasómban sem török össze illúziót azzal, hogy bevallom, korábban így vélekedtem (én is).
Ez a hiedelem akkor vált akadállyá, amikor eljött az ideje, hogy felmérjem annak a lehetőségeit, mihez kezdjek az elkészült könyvvel. Számomra rengeteget segített az információgyűjtés: beszéltem olyanokkal, akik kiadtak már könyvet kiadónál, kikértem irodalmi szerkesztők véleményét, utánanéztem a magánkiadásnak is. Sok jótanácsot kaptam; volt, amelyikről rögtön láttam, ez nem lesz az én utam, és volt, ahol komolyan mérlegeltem a pro és kontra érveket. Az igazság az, hogy mire letisztult a fejemben, hogyan és milyen formában szeretném ezt a könyvet eljuttatni az olvasókhoz, eltelt a teljes tavalyi év (eredetileg tavaly terveztem megjelentetni).

Azt mondják, vannak olyan emberek, akik, ha kidobják őket az ajtón, visszamásznak az ablakon. Én annak vagyok a híve, hogy ha kidobnak az egyik ajtón, keresek egy másikat. És ebben rendkívül kitartó tudok lenni. S teljenek el bár évek, nem felejtem el, hogy mi volt az eredeti cél.

3. Természetesen nem kerültek el az önmagammal, a képességeimmel kapcsolatos kételyek sem. Elég jó vagyok én ehhez? Azt hiszem, ha ilyen kételyek mardosnak minket, arra az a legjobb válasz, ha teszünk egy próbát és megméretjük magunkat. Például ha megkérdezünk olyasvalakit, akinek adunk a véleményére. Én is kikértem számomra mérvadó emberek véleményét a könyvről (még irodalmi szerkesztőét is), olyanokét, akik a szívükön viselik annyira a sorsom, hogy szóltak volna, ha gáz ezzel előrukkolni. (De nem olyanokét, akikről tudtam, hogy elbátortalanítanának!) Az ő visszajelzésük adott zöld utat, hogy a könyv ne rekedjen meg az íróasztalfiókban (pontosabban a laptopom egy elfelejtett mappájában), hanem napvilágra kerülhet.
No és persze az is igaz, hogy a könyvkiadás előszobája a blogolás. Ha azt láttam volna az elmúlt években, hogy a kutya se kíváncsi az írásaimra, azért veszem a lapot, és felhagytam volna az írással… Vagyis: bátorság.

A végeredmény egy e-könyv lett (EPUB + PDF formátumban), amely a Patchwork címet kapta.

Két tanulság

Mire a végére értem, alapjaiban változott meg, ahogyan a világra és az életemre tekintek. Ma már nem gátló és sivár, hanem megtartó és lehetőségekkel teli helynek látom a világot. S úgy vélem, az élet természetes része, hogy újabb és újabb próbatételekkel szembesülök, s ha elég rátermett és kitartó vagyok, akkor meg tudok felelni ezeknek a próbatételeknek. Nem érzem úgy, hogy a körülményeim megvonnának tőlem valamit, inkább úgy vélem, arra sarkallnak, hogy életrevalóbb legyek.

Egy könyv – mint bármely kreatív művészeti alkotás – lemezteleníti az embert. Láttatja, mikkel küszködik, melyek a számára fontos ügyek, milyen értékrendet vall. Üzen azzal, hogy milyen lécet ugranak meg nehezen a karakterei. Azt hiszem, ez az út nemcsak arról szólt, hogy napvilágra kerül-e a könyvem, hanem hogy napvilágra kerülök-e én magam. És hogy milyen önmagamat érdemes napvilágra hoznom: egy tettre kész, proaktív, megoldásközpontú, nem gátakat, hanem kihívásokat látó, életigenlő és egészséges önbecsüléssel rendelkező önmagamat. Azt hiszem, nem is tudtam volna elkészülni ennél hamarabb.

A megvalósító mindset

Végezetül nézzük pontokba szedve, milyen szemléletmód jellemzi a megvalósító típust. Úgy véli, hogy:

• a siker kulcsa a folyamatos fejlődés;
• képes új készségeket elsajátítani ennek érdekében;
• a nehézségek és a stressz a fejlődési út velejárói;
• egy akadály annak jele, hogy itt most kihívással szembesült, és nem annak jele, hogy „nem sikerül”;
• körültekintő informálódással meg tudja találni a megvalósítás lehetőségeit;
• ha kidobják az egyik ajtón, talál egy másikat, amin át eljuthat oda, ahova szeretne;
• a kitartás gyümölcsöt terem majd.

Továbbá:

• egyszerre látja a teljes képet és ezen belül a részfeladatokat;
• a soron következő lépésre fókuszál, és nem amiatt aggódik, mi mindent kell még elvégezni;
• a megfelelő időben a megfelelő emberektől visszajelzést kér a munkájáról;
• inkább olyan közegben forog, amely építően hat rá, és nem olyanban, amely elbátortalanítja.

Szabó Elvira prózaíró, könyvkiadói szerkesztő, pszichológus

A könyv:

Patchwork – Felhő blogja

magánkiadás, 2019
ISBN 978-615-00-4160-5
elektronikus könyv (EPUB + PDF)

A szerző további írásait – külső és belső utazásokról szóló történeteit, valamint publikált szépirodalmi szövegeit – az ElviraSzabo.com weboldalon találod. Iratkozz fel a weboldal hírlevelére, hogy értesülj a friss megjelenésekről!

Kövesd a szerzőt a közösségi médiában:
Facebook: Vargabetűk – egy oldal azoknak, akik szívesen indulnak külső és belső utazásokra
Instagram: elvira_szabo_

Kapcsolódó cikk:
4 fontos próbatétel az élet középső szakaszában

A cikk eredeti változata a Vargabetűk blogon jelent meg, itt...

A cikkhez felhasznált irodalom:

Carol Dweck:

• A fejlődésbe vetett hit ereje – TED-előadás
• Szemléletváltás. A siker új pszichológiája. HVG Könyvek, Budapest, 2006.

Kelly McGonigal:

• Hogy barátkozzunk meg a stresszel? – TED-előadás
• A stressz napos oldala. Miért jó a stressz, és hogyan bánjunk vele ügyesebben? Ursus Libris, Budapest, 2016.