A szoros összekapaszkodáson, a látszólagos kapcsolati egybenövéseken gondolkoztam, a két merőben más életmódot elválasztó térfélen feltűnő változásokon töprengve. 

A házasok és egyedülállók csapata jelent meg a lelki szemeim előtt, ahogy állnak elszántan a sorstársaikba csimpaszkodva, egymással szemben.

Az adj király katonát egy régi, közismert, nagyobbaknak való, viszonylag egyszerű „játék”. Sok mozgással, sokfajta hatékony megoldással (néha durvább, tép, szakít, karmolva markol, fájdalmat okozva is megtart, hirtelen lecsap, trükkösen lökdösődve megszerez, elragad), mégsem ezért jutott eszembe.

Hanem, mert abban jól látható a tiszta helyzet, hogy az egyik vagy éppen a másik csapatban játszol.

Az átállók, az újonnan bekerülők legalábbis kezdetben, valamilyen módon mind gyanúsak, ameddig be nem tudják bizonyítani az „ártatlanságukat”, ha ez sikerül egyáltalán.

A többiek szemében ők alighanem olyan ingatag fajták, azok a némileg megbízhatatlanok, akkor is, ha őket erővel ragadták ki az eredeti helyükről.

Mégis gyanúsak, áldozat voltuk dacára is (az áldozat hibáztatása sem egy új találmány[i]).

A többiek felvillantott sejtései, érzései szerint, valahogyan rajtuk múlott, ők hagyták, valamiképpen megengedték, hogy ez megtörténjen velük.

Ki tudhatja igazán mi zajlik belül, végül is nem látunk bele a másik fejébe.

Az események egy másik síkján lehet ez teljesen igaz. Kell egyfajta döntés belülről, valami engedélyszerű, mintegy behódolás a sorsnak, beleegyezésféle, ahhoz is, hogy elsodorjon, elragadjon az ár[ii].

Azt mind magunk érezzük, amikor jó szándékból, vagy kényszerűségből választunk, és beállunk a másik csapatba, hogy nekünk ott mennyire jó. Ahogy arról is nekünk van első kézből tudomásunk, hogy csak elsodort a pillanat, hirtelen döntöttünk, és aztán lett, ahogy lett, vagy ez egy alaposan megfontolt lépés volt a részünkről. Utólag legfeljebb szokásosan győzködjük magunkat arról, hogy ez a döntés voltaképpen csodás, egyébként is elkerülhetetlen lett volna, és különben sem maradt más választásunk.

„Bízz abban, amit érzel! Jobban, mint abban, amit gondolsz!”[iii]

A sántikáló fél magyarázatokon gondolkoztam. Ha már meglazult a fogásod abban a csapatban, ahol eddig játszottál, vajon miért is nem engedheted el magadtól a téged még mindig ott fogó másik emberek kezét? Mennyi ebben a szervesen (és szinte kiirthatatlanul) belénk rögzült elvárás, miszerint egy nőnek az a feladata, hogy maradjon, mindenkinek folyamatosan utánanyúlva, összetartsa a családot bármi áron, könnyeivel puhítsa fel a kemény megoldásokat, és biztosítsa megrendíthetetlenül, hogy mindig legyen felszítható parázs a családi tűzhelynél. Ahogyan egy férfinak az a dolga, hogy ezredszer is nekiveselkedjen, és bármiféle nehézségekkel szembenézve megküzdjön, akár a háborgó elemekkel dacolva is megvédje az övéit és biztosítsa, megszerezze a családja számára a napi betevőt.

Az életünk persze nem egészen olyan, mint egy hosszan összekapaszkodott embersor, itt nem csak két ember tart, nem csak a közvetlenül szomszédos társ markol meg, hogy rögzítsen. Ebben a tényleg kifejezetten nagyoknak való, különböző színtereken zajló, sok szereplős kapcsolati „játékunkban” jóval több horog van, ami helyben tart és rögzít.

Ugyan mennyi lehet az egyes másokhoz ragaszkodásokban, a türelemre intésben, a kitartásra biztatásban, az átgondolásra unszolásokban, a magunk között megtartásban az álságosság, a neked se legyen jobb?

A szolidaritás vajon csak addig jár neked, ha jár, amíg biztosan tudom, hogy az én csapatomban játszol, mert akkor együtt emlegethetjük, hogy a más rétje zöldebb?

Vagy pont ez, a meggyőző emlékeztetés rész a kapcsolódásokban az, ami zavaró? A saját csapatod tagjai segítenek felidézni, hogy miért is van neked ott a helyed. Emlékeztetnek, hogy ki, milyen virágot szakít, olyat szagol. Ismételgetik, hogy lám ők is kibírták, tehát neked sem lehet ez olyan nehéz. Felidézik, ha valahogyan elfelejtetted volna, hogy a másik választás sem fenékig tejfel.

Talán a mozgásaink, az elmozdulásaink is kevésbé látványosak ebben a felnőtt összekapcsolódási „játékban”.

A többieknek a te lépésedre adott reakciói is bonyolultabbak, nehezebben beazonosíthatók az eltérő szándékok, macerásabb az egyéni célok felismerése, és az egyes mozdulatok szinte akárhogyan is értelmezhetők.

Talán nem is a húsodba, lelkedbe akadt horgok számítanak, hiszen akár sebek árán is kitéphetnéd magad, ha úgy tudnád, hogy saját akaratod ellenére tartanak fogva, veszély fenyeget és menekülnöd kell.

Fontosabb lenne azt megnézni, mégis mit markolnak görcsös karommá merevedve a saját ujjaid.

„Mindkettő – amitől menekülsz, és ami után vágyódsz – benned van.”[iv]

Ez az egész összekapaszkodó helyben tartás csak a megszokás miatt lenne?

Azért nem lépsz ki, mert a hozzád közelálló véleménye szerint, te valójában csupán egy párnak a fele vagy, ő így tekint rád és elvárja, hogy így maradj, hogy ne ugrálj, és ne zavard ezzel össze a körülötte lévő világ megismeréséhez már elkészített, és eddig jól használható térképét. Azt diktálja a családod, a környezeted, hogy tessék csak szépen, ügyesen helyben maradni, jól beskatulyázva és nem kavargatni fel az állóvizeket!

Vagy esetleg te magad nem tudsz már másként nézni saját magadra, mint valaminek az egyik feleként?

Végül is, ha kilépsz egy párosból és vonzóan egyedülálló vagy, azzal a „veszélyes” kategóriába kerültél át. Kiszámíthatatlanul hatékony csábító, szétszakító erőt képviselsz.

Nem csak azért, mert innentől, nyíltan szabadságodban áll (nem csak titokban és lopva) szétdúlni az általad korábban megismert párok „békéjét”, kibillenteni őket az egyensúlyi helyzetükből, és közülük megszerezni a „hiányzó” másik feledet. Már önmagában az veszélyes, hogy emlékezteted a párban élőket a számukra is elérhető szabadságra[v].

Azt a bizonyságot képviseled, hogy lehetséges változtatni, ki lehet lépni.

Ha kiállsz a párosok csapatából, mindig lesznek olyan, régen kedves csapattársaid, akik sosem bocsátják ezt meg neked. Akikkel már soha többé nem találod meg a hangot, mert megtettél valamit, amit ők ezer sóhaj és millió gyötrődés is után is elutasítottak megtenni. Tehetsz bármit, nem vonzó számukra többé a közeledben lenni, mert óhatatlanul emlékezteted őket arra, hogy:

„A fájdalom elkerülhetetlen. A szenvedés választás dolga.”[vi]

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven. 

 [i] A farkas és a bárány - A farkas megpillantotta a bárányt, amint egy folyónál vizet ivott, és valamilyen jól hangzó ürüggyel meg akarta enni. Ezért, bár fentebb állott, mégis azzal vádolta, hogy felzavarja a vizet és nem hagyja őt inni. A bárány azt felelte, ő csak az ajka hegyével iszik és különben is lentebb áll, és felfelé a vizet nem zavarhatja fel. Ekkor a farkas ezzel a váddal hozakodott elő: „Ám az elmúlt évben apámat szidtad!” A bárány azt válaszolta, hogy akkor még meg sem volt születve. A farkas ekkor így szólt: „Ha az érvekből soha nem is fogysz ki, én mégis megeszlek téged.” A mese azt mutatja, hogy mit sem ér a jogos védekezés azok szemében, akik arra határozták el magukat, hogy jogtalanságot cselekedjenek. Aiszóposz (i.e. 7. század)

[ii] Kínai tanmese az öregemberről, aki a belső hangjára hallgatott - „A kínai parasztok a folyó partján, a rizsföldeken dolgoztak. Kemény, embert próbáló munka. Tűzött a nap, fülledt, párás volt a levegő. Épp az új rizspalántákat ültették el, mikor egyikőjük arra lett figyelmes, hogy valamit sodor a folyó. Kicsit közelebb mentek és látják, hogy egy öregembert visz a víz, de szemmel láthatólag az öreg nem csinál semmit. Még akkor sem, mikor a sebes áradat a folyó fenekére nyomja. Pár perc múlva meg újra feldobja a víz. A parasztok otthagyták a munkájukat és szaladtak a sebes folyó partján, hogy majd botokkal és kötelekkel kihúzzák az öreget a partra. Mert azt látták, hogy az öregember él, csak épp nem próbálkozik kiúszni a partra, vagy inkább nem tud egyedül kijutni. A folyó sodrása erősödött, a parasztok a futástól és az egész napi kemény munkától hamar elfáradtak. A testet a folyó egyre gyorsabban sodorta. Lassan abbahagyták a rohanást és kifulladva a folyó partján a sziklákra ültek és nézték, hogyan sodorja el a testet a víz. Reménytelenül lemondtak a megmentéséről. Kisvártatva arra lesznek figyelmesek, hogy csurom vizesen ugyan, de az öregember jön feléjük a parton, szemmel láthatóan semmi baja.

- Hé, öreg, hogyhogy itt vagy!? Hisz a víz elsodort téged, le- és felnyomott a habokban, és te semmit sem csináltál, még akkor sem mikor feléd nyújtottuk a botokat. Nem úsztál, nem küzdöttél az életedért. Hogyhogy mégis itt vagy és semmi bajod?

Az öregember elmosolyodott, s így szólt:

- A titkom rendkívül egyszerű. Türelemmel vártam a kedvező pillanatot. Amikor a habok feldobtak, akkor teleszívtam a tüdőmet levegővel, mert tudtam, hogy hamarosan le fog nyomni a víz. És mikor lent voltam a fenéken, akkor pedig nem aggódtam, tudtam, hogy ez az állapot nem tarthat örökké, és a víz hamarosan feldob a felszínre. Nem kapálóztam, mert tudtam, hogy a víz sodrása erősebb nálam és csak arra ügyeltem, hogy az áramlatokat jól kihasználjam, ne ütődjek sziklához, kidőlt fához. Azt is tudtam, hogy a folyó nem lesz mindig ilyen erős, ott lenn a völgyben lelassul a sodrása és ott könnyűszerrel ki tudok jutni a partra. Ez az én titkom, semmi más. Mindig kihasználom az áramlat adta lehetőségeket, és aszerint cselekszem. Nem bánkódom, ha a víz lenyom, és akkor sem ujjongok, mikor a felszínen visz, hisz tudom, mindennek van kezdete és vége.

A parasztok csodálkoztak az öreg szavain, mégis igazat adtak neki. Egyedüli módja, hogy az életét meg tudta menteni az, hogy így cselekedett. Elmondása szerint, követte a benne lévő hangot.”

[iii] Deepak Chopra

[iv] Anthony de Mello

[v] Volt egyszer, hogy egy kristálytiszta vizű, hatalmas folyó fenekén különös lények éltek. A folyó csendesen hömpölygött mindannyiuk - fiatalok és öregek, gazdagok és szegények, jók és gonoszok - fölött, a víz folyt, ahogyan folynia kellett, a víz csupán kristálytiszta önmagát ismerte. A lények mindegyike görcsösen kapaszkodott a folyómeder mélyén heverő ágakba meg kövekbe, mert életük volt a kapaszkodás, az, hogy ellenálljanak a sodró áramlásnak, ezt tanulták születésük pillanatától. Végül azonban az egyik lény így szólt: „Elegem van már ebből a kapaszkodásból. Bár a saját szememmel nem tudok meggyőződni róla, de bízom benne, hogy a folyó tudja, hová folyik. Hagyom hát, hadd sodorjon magával az áramlás, és vigyen, ahová akar. Ha továbbra is itt kapaszkodom, belehalok az unalomba.” A többi lény kinevette, és azt mondták: „Te bolond! Engedd csak el magad, és az áramlás, amelyet oly nagyra tartasz, majd jól megforgat, odavág és úgy szétmorzsol a köveken, hogy abba hamarabb belehalsz, mint az unalomba!” De a lény nem hallgatott rájuk, hanem elszántan elengedte, amibe addig kapaszkodott, mire valóban rögtön forogni, bukdácsolni kezdett, és az áramlás a kövekhez vagdalta. Ám a lény ennek ellenére sem kapaszkodott meg újra, az áramlás így egy idő múlva felemelte a folyómeder fenekéről, és többé már nem ütődött, zúzódott. Azok a lények pedig, akik a folyó alján éltek tovább, és nem ismerték a sodródót, így kiáltottak fel: „Lássatok csodát! Ugyanolyan lény, mint mi vagyunk, de ő repül! Íme, a Messiás, aki eljött, hogy mindnyájunkat megváltson!” És a sodródó így szólott: „Dehogy vagyok én Messiás, vagy akkor ti is azok vagytok. A folyónak telik kedve benne, hogy felemeljen bennünket, hogy szabaddá tegyen, ha van merszünk hozzá, hogy elengedjük, amibe kapaszkodtunk. Valódi tennivalónk az utazás, a nagy kaland.” Richard Bach: Illúziók, (szövegét fordította: Simóné Avarosy Éva, a verseket Révbíró Tamás) Édesvíz Kft. 1992.

[vi] „Pain is inevitable, suffering is optional.” – buddhista közmondás