„Az ember ott kezdődik, mondják, mikor átlép önmagán”

Írta Faludy György Te azt, ami van című versében.

Abból a sok könyvből, amit életemben eddig elolvastam, biztos, hogy az egyik dobogós Faludy György önéletrajzi könyve, a Pokolbéli víg napjaim. Legalább 25 éve olvastam, óriási élmény volt akkor és nagyon mélyen bennem maradt az a része, amelyik Marokkóban zajlik. Szerencsére nem emlékeztem a részletekre, inkább a hangulatára, a varázslatra, ami Faludy-t is megfogta benne. Most, elővéve megint a könyvet, így utólag azt mondom, hogy jó, hogy nem az út előtt olvastam újra. Így is volt bennem egy kis szorongás, bevallom. Ennyire más kultúrában én még soha nem voltam korábban.

Meg is volt a kultúrsokk, de erről majd később. A képeket, amelyeket beszúrok, én készítettem.

Nem tudom még, hányszor és milyen mélységben fogok mesélni erről a rövid, egyhetes utazásról és a benyomásokról, amelyeket szereztem, szereztünk közben (ketten, a férjemmel mentünk, csak szállást foglaltunk Marrakechben, semmi más szervezés nem volt). Tudom én, hogy ez nem nagy dolog manapság, rengetegen utaznak és ennél sokkal távolibb, egzotikusabb részei is vannak a Földnek, de számomra ez mégis nagy kaland volt, és ha már az Ezeregyéjszakában jártam (néha legalábbis olyan érzésem volt), akkor miért is ne meséljek róla egy kicsit?

Ráadásul első sétánk során a bazárban erre a lenti képre találtam. Mi ez, ha nem egy üzenet, ami nekem szól?

De mielőtt saját úti élményekbe kezdenék (itt most ilyet ne várjatok, csak egy-két morzsa lesz belőle), egy nálam ezerszer jobb történetmesélő régi sztoriját osztanám meg veletek. Hogy miért? Azért, mert szerintem a legtöbbet a történetekből tanulhatunk! Kezdve a meséktől, a családi történeteken át a filmekig, színházi előadásokig, más tanulságos történetekig, amelyek más emberekkel történtek meg.

Szóval, a történet, hogy Faludy György annak idején hogy került Marokkóba, ott kezdődik, hogy 1938-ban, az első bécsi döntés idejében a fiatal költő, mint a 11. gyalogezred egyik híradó szakaszának parancsnoka, megél egy-s-mást és arra jut, nem szeretne részt venni a magyar hadsereg következő hadjárataiban. 1938-ban már sokan emigráltak az országból, forrongó volt a hangulat és ijesztőek a Hitlerről és terveiről érkező hírek. Faludy-t többen is figyelmeztették rá, hogy veszélyben van, jobb lenne, ha elhagyná az országot. Erről így ír a könyvében:

„Úgy mellesleg, néhány szatírát írtam a magyar fasiszta vezérek ellen; az egyik egy Csilléry András nevű képviselő. Amikor maliciózus titkára ebéd után átnyújtotta neki a róla szerzett költeményemet, melyet a szociáldemokrata párt röplap formájában terjesztett, szívrohamot kapott, és lefordult székéről – amit életem egyik legnagyobb sikerének tekintettem. 1938 márciusáig megtámadott ellenfeleim egyike sem gondolt arra, hogy fellépjen ellenem. Egy nappal azután, hogy Hitler bevonult Bécsbe, az ország számos vezető tisztviselője, bírája, ügyésze, intellektuelje állt sorba a nyilas pártház előtt, hogy felvételüket kérjék a nemzetiszocialista pártba. Hosszú sorban álltak az Andrássy úton, és nem minden szégyenkezés nélkül, elvégre kevesen rokonszenveztek a nácizmussal közöttük. Mégis türelmesen várakoztak, és szégyenérzetükben azzal vigasztalódtak, hogy nem tehetnek egyebet, hiszen a Nyugat éppúgy cserbenhagyja Magyarországot, mint ahogy cserbenhagyta Ausztriát. Az ország atmoszférája egy csapásra megváltozott; ellenem a becsületsértési perek lavinája indult, németellenes verseim miatt pedig az ügyészség emelt vádat. Az egyik ügyben két esztendőt mértek rám: előrelátható volt, hogy a felsőbíróság súlyosbítani fogja az ítéletet. 1938 decemberében az igazságügy-minisztérium egyik osztálytanácsosa, Csánk Béla – akit egyébként addig nem ismertem – magához hívatott, és lelkemre kötötte: utazzam el mielőbb külföldre, mert le fognak tartóztatni. Ugyanezt üzente Budapest rendőrfőnöke és Antal István, az igazságügyi államtitkár is. Kedvességük meglepett, mert mindkettőt főellenségemnek tartottam: az utóbbi, figyelmeztetése jutalmául, még könyveim dedikált példányait is elkérte.”

De ez csak egy indok volt a sok közül. Bár kétségtelenül elég nyomós.

Végül fiatal feleségével és néhány barátjukkal Párizsba utaztak, ahol azonban a német megszállás miatt nem maradhattak sokáig, innen keveredtek aztán kalandos úton Marokkóba.

Faludy élete tele van extremitásokkal - mint általában az igazi művészeké. Már 7 éves korában azt mondta, azért akar költő lenni, mert fél a haláltól és úgy gondolta, a szavaiból és gondolataiból képes lehet felépíteni egy olyan rendszert, emléket, amely túlélheti őt, a testét. Kétségtelen, hogy sikerült neki.

Túlélnek egy ötnapos hajóutat étlen-szomjan, bekerülnek Casablancában egy menekült zónába, amit nem szabad elhagyniuk, erre ő összeismerkedik egy fiatal arabbal (aki filozófiát hallgatott a párizsi egyetemen), akinek van egy birtoka Dél-Marokkóban, és meghívja oda Faludy-t. Ez természetesen elképzelhetetlen, hiszen nem szabad elhagynia a helyet, de Amár megnyugtatja, nem lesz gond, beöltözteti, senki nem fogja rajta látni, hogy európai. Persze felesége és társai is erősen ellenzik a dolgot, mire ő:

„Elmondtam, hogy kíváncsiságom mindig nagyobb volt félelmeimnél, és hogy foglalkozásom az élmény keresését követeli tőlem, tekintet nélkül az élmény kellemes vagy kellemetlen következményeire.”

Hát ennyi. Elment vele, az arabbal, bele a sivatagba, az ismeretlenbe, egy ismeretlennel. Őrületes sztori, olvassátok el, érdemes! Nem egy rózsaszínű lányregény és nem egy mintaférj sportos kiruccanása, mondhatom! De egy Faludytól mindent elfogad az ember, érzi, hogy egy őrületes zsenivel van dolga. Nem véletlen, hogy Szilárd Leó unokaöccse… Sokféle zsenialitás létezik, de úgy látszik, nem jár távol egyik a másiktól.

Aztán visszatérvén a (NAGGGYON!) kalandos sivatagi útról, a kis társaság – Vámbéry Rusztem és Jászi Oszkár közbenjárásának köszönhetően – megkapta meghívó levelét, magától Roosevelt elnöktől. Ezt annak köszönhették, hogy az USA ilyen formában, szervezett módon segítette a Franciaországban és Észak-Afrikában élő, veszélyeztetett politikai emigránsok és művészek megmentését.

De előtte még el kellett menniük Marrakesbe.

Most mi az egy hét nagy részét ebben a városban töltöttük, két napra mentünk el kirándulni. Ami a legfeltűnőbb volt nekem, az a hihetetlen intenzitású élet, ami jellemzi a várost. Rengeteg ember, forgatag (a szűk sikátorokban műhelyek, bazár, kézművesek hada, hihetetlen forgalom – motorosok, szekerek, szamarak, néha egy-egy autó – és hangzavar: folyamatosan beszélnek, kiabálnak, nevetnek, türkölnek, nyerít a szamár, a tetőről hangzik a kakasszó, imára szólít a müezzin). A többség helyi, de sok a turista is. Úgy saccoltuk, a legforgalmasabb részeken az emberek kb. 15-20 százaléka lehetett turista.

Faludyék idejében egy veszélyes, barbár, sötét, ijesztő város képét mutatta még Marakes. Ő úgy fogalmazott azonban, hogy amit a társa félelmetesnek talált, és a pusztulás kataklizmájának nevezett, szerinte az élet, maga az igazi földi élet volt. Ezt azért is emelem ki, mert a szállásunkon, amely egy riadban volt (ezek a belvárosban, a Medinában található régi paloták, melyeket belülről felújítottak és kis butikhotelekként működnek) beszélgettünk egy osztrák férfival (mellesleg nem máshol, mint a jacuzziban, ahol minden délután volt módunk kipihenni a rengeteg sétát) és ő is azt mondta, ez a város maga az élet, az ember azt érzi, ami itt zajlik, az az igazi élet!

Így festett a mi riadunk (Bellamane a neve, ha arra jártok, nagyon ajánlom!):

Ahogy Faludy leírja a várost, sok dolog nem változott azóta. Kivéve szerencsére a közbiztonságot. Ők még saját szemükkel láttak hasbaszúrást, lincselést, mindenki óriási késekkel járkált a ruhája alatt. Azt nehéz megállapítani, mennyiben rontotta ott az akkori életet az átszűrődő világháború, de biztos, hogy sokat tett hozzá az is.

Ma már ott is béke van, komolyan vigyáznak a turistákra, hisz ez a fő bevételi forrásuk. Erre egy saját történetet elmesélek:

Egyik este muszáj volt készpénzt felvennünk és nem találtuk az ATM-et, pedig már többen magyarázták, merre van. Aztán megkérdeztünk egy fűszerárust, aki kinn álldogált a csodálatos boltja előtt (este 9 körül, amikor még minden nyitva volt, tele családokkal, emberekkel az utcák, teljes őrület, most érkezett meg egy szekér, tele eperrel a tér közepére). A boltos fogta magát, mutatta, kövessük. Nem szólt senkinek, hogy nézzen a boltjára, nem volt másik boltos, otthagyott mindent, vitt minket az automatához. Ott kellő távolságban megvárta, míg végzünk és mutatta a tenyerét, jelezvén, hogy némi ajándékot azért elvár ezért a szívességét. Természetesen meg is kapta, aztán próbált még minket invitálni, menjünk hozzá vásárolni, de ez akkor már nem állt szándékunkban. Sietve ment vissza a boltjához, de még útközben meglátott egy csoportot, fiatal európai lányok álldogáltak tanácstalanul a forgatagban. Odakiáltott nekik: don’t scare! don’t scare! this is Marrakesh, not Columbia!

Nagyon vicces volt, a lányok is nevettek. Minket is biztosítottak a szállodában, hogy nem kell félni. Persze fontos, hogy vigyázzunk a táskánkra, az értékeinkre, de csak nyugodtan menjünk bárhová, nem lesz semmi baj. Arra is figyelmeztettek, ne menjünk senki után, ha ajánlkozik, hogy megmutat dolgokat, mert akkor nehéz lesz megszabadulni tőle. Kivéve persze, ha nem akarunk direkt helyi vezetőt és nem akarunk jótét lelkek lenni, támogatni az ebből élőket.

Persze, ahogy Faludy-nak is mindent el akartak adni, szamarat, 12 éves feleséget, szeretőt, mi is nehezen tudtunk üres kézzel távozni egy-egy bazárbeli boltból, különösen, ha látták, hogy valami megfogott minket. A férjem egészen belejött az alkudozásba, egy-egy sikeres vásárlásnál, ha összejött a ’deal’, volt nagy kézfogás, összeölelkezés. De ha nem jött össze, azon is túltették magukat.

Faludy legjobb marakeshi története az, amikor leírja, ahogy egy csapat szudáni kalmár meglátogatja a szálláshelyén, amikor egyedül van otthon. Róluk tudni kell, hogy akkoriban a legbarbárabb, legveszélyesebb emberek voltak, semmitől nem riadtak vissza. Kifigyelték, hogy könyvekkel járkál a kávézókba és sokat olvas, beszélget, írogat. Ebből arra következtettek, nagyon gazdag lehet, és mindenképp kellene neki egy szamár, lehetőleg tőlük, jó magas áron. Nem merte elküldeni őket, hisz tudta, bármire képesek. Többórás alkudozás után, amikor már harmadáron adták volna a szamarat, hiába mondta, nincs rá szüksége, többliternyi mentateát elszürcsölve végre felfogták, nem lesz szamárvétel. Viszont azt mondták, most muszáj visszahívniuk, ennyi teát nem fogadhatnak el viszonzatlanul, így kénytelen volt velük menni. Egy gyanús, piactéri teaházban kötöttek ki, ahol aztán kiderült, koránt sincs vége a bulinak. Jöttek a következő felajánlások: a fiatal kislány, a fiú szerető. Aztán betelt a pohár, Faludy kifakadt:

„Nagy a ti elvetemültségetek, szudáni kalmárok! – szakítottam félbe emelt hangon. Ravasz fondorlattal idecsábítottatok: megígértétek, hogy történeteket meséltek, és most egyre mocskosabb és mocskosabb üzleteket akartok kötni velem. Máson sem jár a fejetek, mint csaláson és paráznaságon. Gonoszságtok azonban visszahull reátok. Én azért ülök naphosszat a kávéházban, hogy történeteket találjak ki. Mai történetemet nem kell kitalálnom. Megírlak benneteket, és telekürtölöm a világot gyalázatotok hírével. Az emberek olvasni fognak rólatok, még akkor is, amikor besüppedt sírjaitok felett sakálok üvöltöznek, s elporladt csontjaitokon a kóró, mint vörös fáklya nő.

Végignéztem rajtuk. Mozdulatlanul, egyenes derékkel ültek, de állukat behúzták és fekete orcáikon kövér, hatalmas könnycseppek gördültek végig.

És Allah sem ismer irgalmat irántatok – folytattam. Bizonyára tudjátok, hogy a Korán még az állatokkal való paráználkodást sem ítéli olyan súlyosan…

Nem bizony, hála az égnek - szipogta a legkisebbik.

mint a vendégbarátság megsértését. Ha a Próféta majd megfog fehér szakállatoknál, hogy a Paradicsomba emeljen, és a szemetek közé néz, el fog hasítani benneteket, mint a rohadt narancsot. Tudjátok hová repít?

Tudjuk – felelték kórusban, lehajtott fejjel.

Még jóvá tehetjük bűneinket szólalt meg Ben Juszef. Jóvá is tesszük. Most mindjárt. Ha megengeded uram, kezdem az első történetet. Kezdhetem?”

…és akkor itt megindult a történetmesélés. Mentek körbe, mindenki egymás után, ha végigért a kör, kezdték elölről. Amikor Faludyra került a sor, előbb saját történeteiből mesélt, aztán magyar népmeséket. A legnagyobb sikert Arany János A fülemüle című versével aratta! A teázó közben megtelt, sőt, az utcán is tömegek álltak, akik hallgatóztak, milyen izgalmas történeteket lehet bentről hallani.

Késő este jelent meg a feleség Valy és a barát:

„Az egész várost tűvé tettük érted. Azt hittük, meggyilkoltak. Most jövünk a rendőrségről. Ott mondták, hogy Ezeregyéjszakát rendezel a piactéren.”

Szóval, ma én is meséltem egy kicsit. Igaz, jórészt Faludy történetét, de remélem, élveztétek! Faludy 95 évet élt, rengeteg csodás verset írt és fordított. A rendszerváltozást követően rögtön hazaköltözött és élete utolsó éveit sikerült újra hazájában, Magyarországon eltöltenie, ahogyan erről mindig álmodott. 2006-ban halt meg. 90 éves korában újra megnősült, egy nála generációkkal fiatalabb nőt vett el. Azt hiszem, erre mondhatjuk, hogy önazonos volt egész élete során!

Ajánlom vele ezt a Vámos Miklós műsort, imádnivaló ebben is!

Számomra ez az út csak még jobban meghozta a kedvet ahhoz, hogy ha lehetőségem lesz rá, menjek el úgy is egyszer, hogy nézzük meg az Atlasztól délre fekvő szaharai részt is. Jó lenne kinn aludni egyszer a sivatagban egy berber sátorban, megnézni, milyen lehet ott a csillagos ég. Elmenni Casablancába, barangolni az óceán partján más helyeken is (most Essaouirában voltunk), megnézni oázisokat. De Marakesh-t akkor sem hagyom majd ki, azt mindenkinek ajánlom! Gyönyörű fekvésű város. Tiszta időben hihetetlen látvány, ahogy az Atlasz 4000 méteres csúcsai magasodnak a távolban. Oda most is tettünk egy túrát. Persze nem tudtunk felmenni a havas részekre, de az Ourika folyó és völgye, ami csupán egyórányi autózásra van Marakeshtől, elkápráztatott így is minket. Két másik házaspárral utaztunk egy kisbusszal, amit a városban sétálva fizettünk be egy turista irodában. A konszolidált hatvanas angol feleség (franciatanár) mesélte, a férje fiatalkorában hippiként sok időt töltött Marokkóban. Először 17 éves korában. 50 éve! A férj megjegyezte huncut mosollyal, hogy egészen másfajta utazás volt az akkor! Persze végigfüvezték az országot, sőt, volt keményebb téma is… és akkor sem tudtak betelni vele. Jelentőségteljes mosollyal mondta, hogy azóta nagyon-nagyon más itt már minden. Nem firtattuk a részleteket. Az biztos, hogy ő nagyon messze volt egy fiatal hippitől, nem néztem volna ki belőle ezt a könnyelmű/laza/szabad/felelőtlen… (?) múltat!

Ők most drága luxus szállodában szálltak meg, ott vettük fel őket. Mondták, kedvenc hobbijuk a tenisz, azért választották azt a szállodát, mert sok teniszpálya van és még számtalan más időtöltési lehetőség. Mellesleg januárban Budapesten voltak, de nagyon hideg volt, sokat fáztak. Bezzeg 17 évesen a Szaharában nem fázott éjszakánként…

A másik házaspár mesélte, ők is imádják Budapestet, már kétszer voltak a Sziget Fesztiválon. Mellesleg a gyerekük most épp Ausztriában síel…

Érdekes lenne beszélgetni több helyivel is, de velük nehezebb, és nem csupán a nyelvi korlátok miatt. Most csak minimális lehetőségünk volt erre. Egyszer egy mozaik műhelyben kiderült, az idős mester, az apa évekig Olaszországban dolgozott szobafestőként. Úgyhogy a férjem, aki beszél olaszul, boldogan élt a lehetőséggel. Még névjegykártyát is kaptunk, megbeszélve, hogy legközelebb biztos, hogy nem jövünk el egy mozaikasztal nélkül.

Sajnáltuk, hogy nem beszélünk franciául. Bezzeg Faludy! Nála nem voltak nyelvi akadályok, sőt, semmiféle korlátot nem ismert! Igazi szabad ember volt!

És hogy milyen volt kívül lenni a komfort zónán? Néha ijesztő, bevallom. Én mindig azt mondom magamról (mondjam inkább azt, szeretném azt hinni magamról?), hogy nagyon nyitott, toleráns, kíváncsi, befogadó és semmiképp sem előítéletes ember vagyok. De aztán sokszor rajtakapom magam, hogy ezzel azért akadnak gondjaim. Nehéz dolog ez, belátom. De ez majd egy másik történet lesz, már nem kezdek bele. Még érlelni kell!

Amikor azt gondolod, barbárság, és szembejön egy több ezer éves tudás, kultúra! Amikor azt gondolod, fejlettség, és ráébredsz, te már éhenhalnál, ha magadra lennél hagyatva, ők meg mindent meg tudnak csinálni a kezükkel. Amikor azt gondolod, tudás, írás-olvasás, közben kiderül, ők három nyelven beszélnek, miközben te jó, ha az anyanyelved mellett egyet tudsz. Folytassam?

Ami többször is felmerült bennem, az a wabi-sabi elve, vagyis a tökéletlenségben rejlő tökéletesség! Marokkó ezt nagyon jól példázza. A kreatív, konstruktív káoszt! Úgy jó, ahogy van!

Köszönet Szabó Elvirának, blogger társamnak itt a Lelkizónán, hogy jó ötletekkel látott el az út előtt, sőt, azért is, hogy a régen bennem szunnyadó vágyat (eljutni egyszer Marokkóba) segített feléleszteni!

Persze kellett ehhez a vállalkozó kedvű férj is, akinek még régen, a Műszaki Egyetemen volt egy berber tankör társa, Mohamed, akit nagyon kedvelt. Ő ugyan Algériából jött, de ilyen apróságok ugye nem számítanak. Mellesleg Mohamed ma itt él Nagykovácsiban, ahol mi is (lám, milyen kicsi is a világ!). Hogy még fokozzam a dolgot, az utcánkban lakó András barátunk is hozzájárult ahhoz (aki gyerekkorában néhány évig Marokkóban élt, szülei ott dolgoztak), hogy az elhatározás megszülessen.

Jó kis kaland volt!

Koskovics Éva

www.kokart.hu

www.treevision.org