Ez nyilván nem is kérdés. Annál inkább az, hogyan folytatódik majd a tudományos és technológiai fejlődés egyre gyorsuló ütemének tükrében. Az olyan fogalmak, mint pl. a virtuális valóság vagy a mesterséges intelligencia (MI) ma már nem futurisztikus szenzációk, mint ahogyan az önvezető autó vagy az űrturizmus lehetősége sem. A kínai hírügynökség televíziójában napjainkban egy (hús-vér emberre megszólalásig hasonlító, annak mimikáját, hangját is utánzó) robot ismerteti a híreket, de már kopogtatnak az ajtón a jövő robotügyvédei, robotorvosai, akárcsak az élethű szexrobotok.

 A minap kezembe akadt egy könyv, és nem állhatom meg, hogy ne „sokkoljam”, gondolkodtassam el, vagy éppen lelkesítsem a Kedves Olvasót  – kinek-kinek saját meggyőződése, habitusa és fantáziája szerint – néhány megállapításával. A könyv szerzője a neves jövőkutató mérnök, Ian Pearson, aki úgy látja: a közeljövő technológiái olyan digitális forradalmat hoznak majd, amely a sci-fi írók fantáziájával is vetekedhet. A könyv megállapításai nem jóslatok, hanem a tudományos és technológiai vívmányok, kutatási eredmények és fejlődési tendenciák alapján levezetett  következtetések, amelyekkel lehet vitatkozni, egyetérteni vagy elutasítani őket, egyet azonban kétségtelenül nehéz: szó nélkül elmenni mellettük.

Az automatizálás az elmúlt évtizedekben számos területet forradalmasított. A mesterséges intelligencia térnyerésével minden bizonnyal tovább folytatódik majd ez a folyamat, amelynek eredményeként Ian Pearson szerint 2030-ra mindenki egyfajta „gondviselő” szerepben találja majd magát. A „gondoskodó gazdaságban” kiemelkedő lesz az emberközpontú területek jelentősége, ahol „az embereket főként személyes készségeik, érzelmeik és törődő viselkedésük alapján értékelik. Erre alapozó munkakörök a vezetői és motivációs pozíciók, az együttérzést igénylő munkák, a szórakoztatóipar, a sport, az oktatás, a rendfenntartás, a biztonság és a katonaság, és természetesen a jelentősen kiterjedt szolgáltató szektor. (...) A jövő vállalatainak burkát az emberek, a belsejét pedig a gépek alkotják majd.”

Az író összegzése szerint a nem is olyan távoli jövőben (a könyv alapvetően 30 évre tekint előre, de sok helyen ennél messzebbre is kitekintést ad) „a digitális ékszerek átveszik a mobiltelefonok szerepét; aktív kontaktlencsékre cseréljük a kijelzőket és képernyőket; az aktív bőrrel a számítástechnikai kütyük közvetlenül összeköthetők lesznek az idegrendszerünkkel; a kiterjesztett valóság segítségével te magad választhatod meg, hogyan fessen körülötted a világ és benne az emberek; eldöntheted majd, miről akarsz álmodni, és álmaidat meg is oszthatod majd másokkal; az autód saját magát fogja vezetni, miközben te hátradőlve élvezed az utat; tovább élsz majd, és talán meg sem halsz”. S hogy mi történik majd az elkövetkező évtizedekben a társadalom és a családok szintjén? „A család újra együtt van, csak épp mindenki a saját kis virtuális valóságában van elmerülve. Társadalmi válság van kibontakozóban, az emberek elvonultan élnek, csak enni, aludni és friss levegőt szívni jönnek elő a szobáikból.” A magányosság pedig „inkább terjedni fog, nem visszaszorulni.”
Ez utóbbi kijelentés annál is inkább elgondolkodtató, mivel a szerző szerint már jóval az évszázad vége előtt képesek leszünk „rutinszerűen gondolatokat és érzéseket másokkal megosztani. Az érzék- majd érzelemmegosztásból egyenesen fejlődik ki a tudatmegosztás, ami végül egyetlen nagy globális tudatban csúcsosodhat ki”. A könyv egyik alaptétele a jövő távlatában egyértelműen kivilágló „olyan éles fények, mint az agy és a gép teljes összekapcsolása, a tudatos gépek, valamint az elektronikus halhatatlanság”, amelyekkel kapcsolatban a szerző ma még kétségtelenül sci-fibe illő következtetéseket fogalmaz meg (ezekre egyébként feltűnően „rímel” a Johnny Depp főszereplésével forgatott Transzcendens c. film tematikája). A tudományos és technológiai fejlődéssel idővel „képesek leszünk lemásolni a valódi agysejteket (…), végül pedig meg kell tudnunk építeni egy olyan számítógépet, amely elég kifinomult egy komplett emberi agy működésének lemásolására (…) egészen a neuronok szintjéig. Ezzel pedig (...) lenne egy biztonsági másolatunk az adott emberi agyról. Így pedig, persze csak elvileg, az illető jóval azután is képes lenne a gondolkodásra és gyakorlatilag az életre is, miután biológiai teste és agya már elenyészett.” A szerző szerint agyunk számítógépes másolata jóval nagyobb teljesítményű lenne: „lenne egy rendkívül hatékony agyi bővítményünk a kibertérben, amely hihetetlen teljesítőképességet és intelligenciát biztosítana számunkra. (…) A közvetlen gépi kapcsolat következtében, mivel a gépek hálózatba vannak kötve, az agyunk is hálózati összeköttetésben lesz a többi ember agyával, így az eredmény egy globális agyi hálózat, amelyben minden ember és persze számítógép össze van kötve egymással.” Ami pedig a halhatatlanság eljövetelének várható idejét illeti: „a gazdagok talán már 2050-től halhatatlanná válhatnak, míg a nagy többség kénytelen lesz várni közel 2070-ig.”

A szerző úgy látja, hogy századunk második felében már képesek lehetünk az emberekhez nagyon hasonló, kifinomult bőrszövettel bevont, polimer izmokkal rendelkező android testeket is létrehozni, és agyunk számítógépes másolata, ill. a „virtuális emberek” feltölthetők lennének ezekbe a testekbe. De vajon egy android, amelybe feltöltöttek egy „valódi” emberi elmét – bármennyi érzelmet tápláljanak is bele – képes lesz majd álmodozni, őszintén meghatódni, vagy pl. szerelmes lenni, úgy istenigazából? (Egyáltalán: lehet-e - és kibe - szerelmes? Egy másik androidba, vagy egy valódi emberbe is?) Mit fog vajon érezni az, aki ily módon „él” majd tovább a halála után, és átöleli a – még élő – biológiai gyermekét? Milyen jogai lesznek? És végül, de nem utolsósorban: ő a virtuális vagy a valós világban „él” majd tovább?  Ennek kapcsán egyébként – több tudós erre vonatkozó elméletét visszhangozva – a könyv is felteszi a kérdést: „Mert hogy ez a valódi világ, igaz? Mármint mi nem csupán egy óriáskomputer belsejében vagyunk, ugye?”

 A könyvből kétségtelenül az egyik kedvenc részem az intelligens fürdőszoba leírása a beépített egészségelemző (ti. a „produktumot” vizsgáló) szenzorokkal rendelkező okos WC-vel, amely együttműködik az időzáras okoshűtővel a kedves tulaj egészsége (ill. egészséges táplálkozása) érdekében. Ha pedig valaki a jövőben majd vásárolni szeretne egy ruhát, a boltban azt saját digitális másolata mutatja majd be neki, miután a kedves ügyfél testét lézerrel beszkennelik, „narancsbőröstül, pattanásostul”. De nem mehetek el szó nélkül a zombik 2075-re  várható érkezése mellett sem, amely a könyv szerint egyáltalán nem lehetetlen: „a zombik nagy többsége éppúgy fog kinézni, mint a normális emberek. (…) A gond az, hogy fejlettebb érzékeiknek, gyorsabb gondolkodásuknak, magasabb intelligenciájuknak és hálózatba kötött agyuknak köszönhetően meglehetősen nagy kihívást jelentenének nekünk.” Mindennek kiindulópontja a szerző szerint az, hogy „nagyjából egy időben azzal, hogy elég alaposan megismertük saját agyunkat ahhoz, hogy megfelelően rákapcsolódjunk, már tudattal rendelkező gépeket fogunk készíteni”. Valószínűleg az olvasók többsége csupán egy vad, Mátrix-féle sci-fi képzelgésnek tartja a könyvben megfogalmazottak jelentős részét (amelyekből a fentiekben csupán néhány elemet ragadtam ki,  és azok közel sem tükrözik a könyvben felvázolt témák komplexitását és szakmai mélységét), és el  sem tudná képzelni az életet egy ilyen világban. Ha azonban belegondolunk abba, hogy a mai életforma és a minket körülvevő tudományos-technikai vívmányok mennyire furcsák (sőt, akár ijesztőek) lennének mondjuk egy 200 évvel ezelőtt élt embernek (miközben ezek számunkra ma teljesen természetesek), néhány generációval később talán már egy olyan világ lesz teljesen „normális” az akkor élőknek, ami a mi jelenlegi képzeletünket bőven túlszárnyalja. És ha már a képzeletnél tartunk: személy szerint jelenleg nehezen tartom elképzelhetőnek például azt, hogy 2070-ben az – akkor közel 100 éves – agyamról készíttessek egy számítógépes „biztonsági másolatot” (nem is biztos, hogy már érdemes lenne...); egy takarító és egy konyhai (plusz egy gyógymasszőr) android beszerzésén azonban már lehetséges, hogy komolyabban elgondolkodnék.

A mesterséges intelligencia térnyerése kétségtelenül nagy lehetőségeket rejt magában, amelyeket ma talán még elképzelni sem tudunk; de talán éppen ezért, a lehetőségek mellett a mérleg másik oldalán a felelősség is óriási súllyal van jelen. Egyelőre azonban kizárólag rajtunk, embereken (nem pedig a gépeken) múlik az, hogy végső soron milyen messzire vezet majd a MI térnyerése. Egy dolgot azonban valószínűleg semmiképp nem célszerű lebecsülni ezen az úton: a természet rendjét és erejét.

A bejegyzésben felhasznált gondolatok és idézetek forrása: Ian Pearson: A holnapod c. műve (Magyar kiadás: H.C.L. Ipari és Innovációs Kft., 2013)

Széll Natália

Közgazdász, blogger trainee