Ez a címe annak a könyvnek, amit egy kedves ismerősöm ajánlott nemrég a figyelmembe (aki  nem mellesleg három gyermek édesanyja, ráadásul a hivatása kapcsán is nap mint nap kisgyermekekkel foglalkozik). Valószínűleg feltűnt neki, amit már én is sejtek egy ideje: nevezetesen, hogy családunk legkisebb tagja  (akinek a tojáshéj – persze csak egy pelus formájában, de – azért még bőven a fenekén van) a kelleténél nagyobb „hatalommal” bír, és ez az állapot – a nyilvánvaló jelekből ítélve – nem jó se neki, se nekünk, szülőknek.

 A családi erőegyensúly megbomlása

Bevallom, kissé kétkedve vettem kezembe a könyvet, amely gyakorlati megoldásokat és stratégiákat ígér a nyafogó, hisztiző, követelőző gyerekek által előidézett „nehéz helyzetek” kezelésére, legyen szó pl. az étkezésről, altatásról, a szobatisztaságra nevelésről vagy akár a reggeli iskolába indulásról, esetleg egy közös vásárlásról. Azt gondoltam, hogy ennyi fajta problémára – tekintve, hogy a gyermeki reakciók, magatartási formák, személyiségjegyek és a szülői attitűdök, nevelési stílusok is igen széles skálán mozognak – nehezen lehet univerzális megoldást kínálni. Első ránézésre magának a „hatalom” szónak a használata (illetve középpontba helyezése) is idegennek tűnt, mivel a „hatalmaskodás” kifejezésre is asszociálhatunk belőle. Akkor kezdett csak olvadni kezdeti „fagyos” hozzáállásom, amikor konkrét példákat kezdett sorolni a szerző a felborult családi erőegyensúlyt példázó gyermeki viselkedésformákra, amelyek közül a szemléletesség kedvéért idézem is a kedvencemet: „Ben nem hajlandó az asztalnál megenni a reggelijét. Azt akarja, hogy a tévé előtt szolgálják föl neki, méghozzá a kék tányérjában, a piros bögréjében, és azzal a kanállal, aminek batmanes nyele van, különben még a tévé előtt sem eszi meg.” Elsőre persze jót nevettem ezen a példán, de kisvártatva bevillant egy kép  aznapról, amikor a mi kis „uraságunk” megunta a kutyusos zokniját, és helyette a mackósat akarta felvenni, majd meggondolta magát, és – miután felvettük a mackósat – mégis inkább a csíkos rövid szárút kérte. Hozzá számítva azt a patáliát, amit nem sokkal előtte rendezett azért, mert nem engedtem felmászni az ablakpárkányra, ekkor már azt gondoltam: nem árt, ha tovább olvasom a könyvet...

A szerző 15 éves gyermekpszichológusi magánpraxisa alapján úgy látja, hogy a gyermekeknél egyre gyakrabban megfigyelhető – a rakoncátlanságtól kezdve egészen a szorongásig terjedő – „tünetek” összefüggésben állnak azzal, hogy a szülők mennyi hatalmat engednek át nekik. A családi erőviszonyok felborulását egyfajta „járványnak” tekinti, amit a napjainkban jellemző nevelési kultúrával hoz összefüggésbe: ma inkább a gyerek lelkére beszélünk, tekintettel vagyunk az érzésire, és „önbecsülését a lehető legmagasabb polcra helyezzük”. Ezzel a szerző szerint nincs is semmi baj mindaddig, amíg a szülők nemcsak elfogadják, hanem meg is tudják valósítani azt, hogy a megfelelő vezetés éppúgy lényeges alappillére a sikeres nevelésnek, mint a szeretet. A szerző gyakorlati tapasztalatai alapján azonban azon a véleményen van, hogy míg a szülők többsége szeret, vezetői szerepre nem képes; mi több, saját kommunikációs mintáikkal, reakcióikkal  többnyire ők maguk adják át a hatalmat gyermekük kezébe.

Miért törekednek a gyerekek hatalomra?

A hatalom kapcsán a könyv a következőképpen fogalmaz: „a szülői hatalom fogalmától azért riadunk vissza oly sokan, mert elnyomást és uralkodást társítunk hozzá. (…) A hatalom definíciója itt kapcsolaton belüli befolyást, a kapcsolat menetét meghatározó szerepet jelent – ennek a hatalomnak a megszerzésére törekszenek a gyerekek. Élettapasztalatuk, ismereteik és ítélőképességük jóvoltából alaphelyzetben a szülők birtokolnak minden hatalmat, a gyerekek csupán versengenek érte. (…) Nem azért, mert a gyermeki személyiség természettől fogva ördögi vonásokkal bír, hanem azért, mert gyermeki ösztönök, éretlen késztetések vezérlik.” Ugyanakkor, ahogyan a szerző fogalmaz: „Szülőként egyik legfontosabb feladatunk, hogy önuralomra neveljük a gyermekünket, még ha olykor nekünk magunknak is meg kell küzdenünk érte.” Az alapvető paradoxon az, hogy a gyerek épp az ellen tiltakozik, amire olyannyira szüksége van: a szülői hatalom és tekintély ellen. A szülő pedig, „hogy  megadhassa gyerekének a számára nagyon is szükséges irányítást, kénytelen naponta megküzdeni ezzel az ellentmondással. (...) Ha a szülő úgy véli, amennyiben nem tesz eleget gyereke kéréseinek, valószínűleg sírással, könyörgéssel teli érzelmi színjátékot szabadít el, sőt talán még vadabb, féktelenebb reakciókra számíthat – nos, akkor biztos lehet benne, hogy a gyerek nála magasabban foglal helyet a családi hierarchiában. Szintén egyensúlyvesztésre utal, ha úgy találjuk, hogy a szülő-gyerek kapcsolatban a felfordulás, a harc és a torzsalkodás az idő több mint 30%-át tölti ki.”

A szülőket alapvetően négy kategóriába sorolja: kényeztető, engedékeny, megkövetelő és távolságtartó (a könyv nemcsak ezek főbb jellemzőit határozza meg, hanem a számukra hatékony cselekvési és kommunikációs módokra is javaslatokat fogalmaz meg). A kategóriák között lehetnek ugyan átfedések, valamelyik mégis dominánsnak mondható, és (ha őszintén magunkba nézünk) felismerhetjük a ránk leginkább jellemző nevelési stílust. A képet bonyolítja, ha az apa és az anya eltérő kategóriába tartozik: egyikük pl. engedékeny, míg a másik megkövetelő. Sőt, egy-egy szülőt is jellemezhet akár többféle nevelési stílus: egyik gyerekével szemben lehet pl. megkövetelő, a másikkal szemben pedig kényeztető. „Különböző vérmérséklet, különböző személyiség is más-más módon hat a szülőre, a különböző gyerekek eltérő reakciókat váltanak ki belőle. És ha nem vigyázunk, gyerekeinkkel való kapcsolatunk alakításába a saját neveltetésünkből magunkkal hozott sérüléseink és haragunk is beleszólhat.”

Felkészülés a „létra” megmászására

A kisgyerekek ellenkezésének „kezelésére” a könyv egy ötfokú cselekvési tervet vázol fel (az ún. létrát), amelynek az egyes fokaira vonatkozóan konkrét cselekvési és kommunikációs javaslatokat is megfogalmaz. A létra a szerző szerint nemcsak egy fegyelmező stratégia: „segíti az egészségesebb, biztonságosabb szülő-gyerek kapcsolat létrejöttét. Oda helyezi a gyereket, ahová ő maga is kívánkozik – a fejlődését elősegítő, okos, értő szülői vezetés biztos menedékébe.” A gyermek így meggyőződhet arról, hogy a szülő képes megfelelően bánni vele, ami megnyugtatja, és ezzel együtt megnő önbizalma, önuralma (ráadásul még derűsebb is lesz). A létra első fokán  elhangzó felszólítás csupán egy barátságos együttműködési ajánlat, míg utolsó, ötödik fokán – a dühöngő gyerek lecsillapítására – a szoros szülői ölelés áll (ami akár 20 percig is eltarthat). Ez utóbbi kapcsán igen tanulságos, ahogyan a szerző fogalmaz: „A gyereknek éppen akkor van leginkább szüksége a szülőre, amikor a legfelháborítóbban viselkedik, és a szülő legszívesebben faképnél hagyná. Talán észre sem veszi az ember, de azzal, hogy kihátrál, hagyja vergődni, csapkodni a gyereket, tulajdonképpen ezt mondja neki: Nem tudok segíteni rajtad; meghaladja az erőmet. Magadra hagylak. Ilyenkor joggal érezheti magát a gyerek elveszettnek, hiszen nem túl valószínű, hogy az érzelmi káoszban valahogy rátalál az önuralom, az önszabályozás képességére, és magától kilábal az őrjöngő állapotból”.

A szerző tapasztalatai szerint a gyermekek a létra „megmászása” közben sem haragot, sem sértődést nem fognak elraktározni magukban, mivel nem egy fenyegető vagy büntetőeszközről van szó – a létra célja ugyanis a tanítással, irányítással, korrekcióval járó fegyelmezés, amely figyelembe veszi a tisztelet és a támogatás szempontjait is. A gyakorlati tapasztalatok és visszajelzések szerint már a létra két-háromszori „megmászása” után javul a helyzet; ehhez azonban szükséges, hogy mindkét szülő eltökélt legyen és – ha egyszer már elindultak a létrán a gyermekükkel – ne térjenek vissza a régi cselekvési sémákhoz és „szövegkönyvekhez”. A szerző szerint lényeges szempont az is, hogy sikerül-e mindvégig ingerültségtől és haragtól mentes hangnemet használni (a goromba és méltatlan bánásmódtól ugyanis csak még inkább nyugtalanok és kezelhetetlenek lesznek a gyerekek); a komoly, nem bántó, tárgyilagos hangnem a leginkább célravezető. A létra előnye, hogy „hordozható”, vagyis akár tömegközlekedési eszközön, áruházban, étteremben stb. is „bevethető”.

A gyermeknevelés kétségtelenül nagy kihívás és felelősség, ami nap mint nap „feladja” a szülőknek leckét – ez alól valószínűleg aligha akad kivétel. Sokan tökéletességre törekednek, esetleg külső elvárásoknak próbálnak megfelelni, vagy akarva-akaratlanul másolják az otthonról hozott szülői „mintákat”. Persze ennek az ellenkezőjére is akad nem egy példa: amikor pl. a szülők eldöntik, hogy ők  teljesen másképp fogják csinálni, mint ahogyan saját szüleik nevelték őket. Utóbbi esetben is előfordulhat azonban, hogy – ha őszintén magukba néznek – rájönnek arra: valójában igen könnyű belecsúszni ugyanazokba a „hibákba”, amiket esetleg a saját szüleik is elkövettek. Ha pedig sikerül is teljesen másképp csinálni, könnyen át lehet esni a ló túloldalára: ez utóbbira a könyv példaként hozza fel az engedékeny szülői magatartás több megnyilvánulási formáját.

Hatékony fegyelmezés: büntetés vagy tanítás?

A hatékony fegyelmezés nem büntetés, hanem tanítás – nem mindegy ugyanakkor, mit és hogyan tanítunk meg gyermekünknek. Tanulságos, ahogyan Tracy Hogg ír erről a kérdésről „A suttogó titkai” c. könyvében: „Az engedékenység nem azonos a szeretettel. Sok szülőnek, elsősorban azoknak, akik dolgoznak, nehézséget jelent a fegyelmezés. (…) Csak ártunk a gyereknek, ha nem tanulja meg, hogy vannak korlátok. Lehet, hogy bűntudatunk van („Szegény gyerek – egész nap nem lát”), félünk („Megutál, ha rászólok”), a tagadásba menekülünk („Ó, majd kinövi”) vagy áthárítjuk a felelősséget („Majd a bébiszitter megoldja”). Egyik esetben sem azt tanítjuk, amit minden gyereknek meg kell tanulnia: hogyan uralkodjék önmagán. Valahányszor beadjuk a derekunkat, tulajdonképpen „megvásároljuk” a szeretetét vagy a magunk lelki nyugalmát, de (…) a gyerek legközelebb drágább árat fog kérni érte.” Tracy Hogg a tudatos fegyelmezés 12 alappillére között említi pl. a szülői „önvizsgálatot” (tisztán kell látnunk, mit tanítunk viselkedésünkkel a gyermekünknek), a kimondott szavakra való odafigyelést, a nemet mondás képességét, a zárt választások felajánlását a gyermeknek. Fontos továbbá, hogy segítsünk megérteni a gyermeknek, mit érez olyankor, amikor rosszalkodik (fáradt, frusztrált, mérges, esetleg fájdalmat érez?). A cél az, hogy megtanulja felismerni és kezelni az érzelmeit (ehhez pedig azokat nyilván ki kell fejezni, nem pedig elnémítani vagy elfojtani), illetve megértse, hogy bármit is érezzen, az nem szolgálhat mentségként a helytelen viselkedésre (pl. hisztizés, verekedés, harapás).

Aligha van olyan szülő, aki sosem követ el hibákat, ráadásul a tudatos fegyelmezést illetően is igaz a mondás, miszerint gyakorlat teszi a mestert. Néhány hiba, némi következetlenség még nem jár visszafordíthatatlan következményekkel; tökéletességre törekedni minden bizonnyal hiábavaló törekvés is lenne. Ember legyen a talpán, aki nem veszik el a szülőknek szánt, gigászi méretű „szakirodalom” dzsungelében  – de ezek teljes átlátására valószínűleg nincs is szükség. Fontos ellenben, hogy merjünk hagyatkozni az ösztöneinkre, ugyanakkor a kellő szintű tudatosságot se mellőzzük – ami  különösen nagy kihívásnak tűnhet akkor, amikor épp a legnagyobb szükségünk lenne rá. A fent említett könyv arra nézve sajnos nem ad iránymutatást, hogyan legyünk (illetve maradjunk) tudatosak és következetesek akkor, amikor épp sír, nyafog, dacol, hisztizik a gyerek – ezt nyilván minden szülőnek magának kell „begyakorolnia”. Ha azonban egy fáradt, frusztrált vagy elkeseredett állapotban a rövid távú „nyereség” jegyében inkább beadjuk a derekunkat, éppen saját okosabb ítéletünk előnyeitől fosztjuk meg gyermekünket, hosszabb távon pedig mind nehezebb lesz  „kezünkben tartani a gyeplőt”. S amikor gyermekünk a kiskamasz korba lép, már csak fogjuk a fejünket és azt kérdezgetjük magunktól: tulajdonképpen mikor és hogyan is lett ő a ház ura?

Széll Natália

Közgazdász, blogger trainee

A bejegyzésben felhasznált gondolatok és idézetek forrása:

- Beth A. Grosshans: Ki az úr a háznál? Park Könyvkiadó Budapest, 2013

- Tracy Hogg, Melinda Blau: A suttogó titkai II. A kisgyermek nevelése; Európa Könyvkiadó Budapest, 2018