Mindannyiunk életében vannak kulcsfontosságú emberek, akik hatással vannak ránk, akiktől akarva-akaratlanul is sokat tanulunk.

Ez lehet pozitív és negatív hatás is. Van, hogy épp azt tanuljuk meg tőle, mit hogyan NE! Van, akinek a stílusa tetszik, van akinek a vagánysága, az élethez való hozzáállása, vagy az, ahogyan kommunikál, vagy a gyerekeit neveli. Van, akit szeretünk hallgatni, mást meg éppen hogy nem... Sokszor ez nem is tudatosodik bennünk. 

Van egy kedves barátnőm, akit nővérével együtt a hetvenes évek elején édesanyjuk kivitt Svájcba és csak ott mondta meg nekik, hogy többé nem jönnek vissza. A mama külkeres volt és erős nyomást helyeztek rá, hogy a szokásos kereskedelmi munka mellett más jellegű feladatokat is ellásson. Magyarán: besúgóvá akarták tenni. Ez számára elfogadhatatlan volt, ezért döntött a másik lehetséges megoldás mellett. Viszont egész családoknak akkor – épp a tömeges disszidációt megakadályozandó – nem adtak útlevelet, úgyhogy a papa itthon maradt, az volt a terv, majd valami úton-módon utánuk megy később. Képzelhetitek, a lányok hogy kibuktak, amikor kinn ezt megtudták! Aztán telt-múlt az idő, a papa nem tudott menni, végül ő maradt végül és persze válás lett a dolog vége. A lányok ezt nagyon nehezen élték meg. A nagyobbik kamaszként a barátait és az első szerelmét, a kisebbik az édesapját hiányolta leginkább. Persze a legnehezebb a mamának lehetett, akinek csak lassan, kemény munka és kitartás árán sikerült felküzdenie magát a régihez hasonló pozícióba.

Mi ketten a húszas éveinkben ismerkedtünk össze itthon, egy közös barátnő révén. Ez kb. 30 évvel ezelőtt történt. Azóta sokszor nyaraltam már kinn nála, előbb egyedül, aztán barátokkal, majd a férjemmel és később a gyerekekkel is. Most megint csak a férjemmel, a fiaink nem tartottak velünk.

Esténként a háztetőn üldögéltünk és borozgattunk. Alattunk Zürich. Nem rossz... A kinti üldögélésnek az is volt az oka, hogy ott is szokatlanul meleg volt, a lakásban sem klíma, sem ventillátor, eddig fel sem merült, hogy kellene. Mostanában egyre nagyobb ott is a meleg...

Ne aggódjatok, nem fogok áradozni Svájcról és a hegyekről (bár nem esne nehezemre... de néhány képet azért beszúrok a gyűjteményből), inkább azt mesélem el, mi az a nagy különbség, amit mindig megélek egy szabad világban szocializálódott kortársam és magam között.

A világlátás

Mindig ámultam azon, mennyit utazik a barátnpm, milyen kicsi számára a világ! Grafikusként Svájcban élve egy szerény zürichi lakásban inkább az utazásokra költötte a pénzét, nem volt nagyon kötött a munkája, viszont bárhová utazott, az élet ott mindig olcsóbb volt. Ez azért egy jelentős helyzeti előny, lássuk be.

De az anyagiak mellett más jellegű különbséget is megéltem kettőnk között.

Történt egyszer, még fiatal korunkban, hogy Észak-Olaszországban sátoroztunk négyen, az egyik sátorban én a férjemmel (még akkor talán nem volt az), ő egy barátunkkal a másikban. Éjjel irtózatos vihar volt, zengett-villámlott, a Dolomitok függőleges sziklafalai pedig még keményen fel is erősítették a hanghatásokat, visszhangzottak a dörgések, szakadt a víz a sátorra. Azt hittem, nem érjük meg a reggelt, alig aludtam valamit, komolyan mondom, halálfélelmem volt.

Aztán reggel, már csodás napsütésben a 'svájci lány' kijön a sátorból és valami ilyesmit mond: „micsoda csodás vihar volt az éjjel?! Hallottátok? Fantasztikus volt, mint valami nagy szinfónia!” Köpni-nyelni nem tudtam erre. Én még mindig remegtem, megviselt voltam, fáradt és még fel sem fogtam igazán, hogy ez itt csak egy szokásos nyári vihar volt, mindenki túlélte, a víz már lefolyt, még csak sár sincs a kempingben, körben pedig olyan kristálytiszta, üde minden, hogy az leírhatatlan.

Ez az élmény érttette meg velem, hogy mit jelent úgy felnőni, hogy sokat látsz és tapasztalsz, sokfelé mész, hegyekbe, tengerre, úszol a gleccser tavakban, télen síelsz és menedékházban alszol a barátaiddal, aztán ha gondolod, eltöltesz pár hónapot a Fülöp-szigeteken, vagy Tobagoban. Hangsúlyozom, ez a kilencvenes évek elején volt! Én akkor még ott tartottam, hogy gyerekkoromban jóformán vizet sem láttam, középiskolás koromban tanultam meg (úgy-ahogy) úszni Miskolcon, hála az ofőnknek, és néhány csehszlovákiai (!!) túrán túl addig csak egy egyetemistaként hátizsákosan megtett ’inter rail’-es nyugat-európai körút-féle volt mögöttem. Na és néhány svájci út.

Egyedül?

Nemrég a mádi ismerősök mesélték, hogy kinn dolgoztak a szőlőben és megláttak egy alakot kicsit arrébb. Először nem látták tisztán, ember-e vagy valami állat, de nagyon megijedtek! Az egyikük oda akart menni megnézni, a többiek leszólták, oda ne menjen, még valami megtámadja, akár egy kóbor állat, akár egy migráns (nem viccelek, ezt mondták, nem én találtam ki!!).

Aztán közeledett feléjük az alak és kiderült, hogy egy NŐ! Na, ezen aztán teljesen kiakadtak! Egy nő, egy amerikai nő volt az egyedül, kóborolt a dűlők között, gondolom, bámészkodott és nem hitt a szemének, milyen csodálatos a környék és közben fényképezett. Ezt úgy mesélték el nekem, mint valami extrém sztorit, hogy képzeljem el, micsoda alakok vannak, hogy egyedül, stb. Én mondtam, hogy én is sokszor megyek egyedül az erdőbe, fel a hegyre itt Nagykovácsiban, miért ne mehetne valaki egyedül és különben is, Mádon még soha nem bántott senkit senki, nem hallottam még mádi szatírról. Sőt, ha békés, biztonságos helyet kell elképzelnem, talán elsőnek épp Mád jutna eszembe. De nem tudtam meggyőzni ismerősömet. Teljesen elképedt rajta, hogy képes vagyok egyedül menni az erdőbe.

Nem tudom, mit szólna, ha látná a barátnőmet, aki egyedül megjárta a Himaláját tavaly (ezzel ünnepelve meg a hatvanadik születésnapját), ha látná, hogy jár táncolni, hogy most is három hetet bicajozott egyedül Skóciában és a Hebridákon (tavaly Norvégiában) és folytathatnám.

De mégsem magányos! Túrázva vele Svájcban, olyan jó volt látni, ahogy pillanatok alatt szóba elegyedett a többi túrázóval, ahogy megtalálta a szót bárkivel, akivel alkalom adódott. Nagy baráti köre van, sőt, tartja a kapcsolatot a kiterjedt magyar rokonsággal, a távoliakkal is. Jár a Magas Emberek Klubjába (igen, ilyen is van, nemzetközi!!), sokat sportol.

Elvitt minket mezítlábas discoba, ami a Zürichi-tó partján egy nagy hajón van. Ez egy fixen kikötött hajó, amelyen van egy nagy belső úszómedence, amit csak nők látogathatnak! Péntek esténként viszont disco van, mehet mindenki, körben a fa pallón óriási hangulat, zene, koktélok, cipőket kinn kell hagyni és tök mindegy, hogy egyedül mész, a fiúddal, vagy bárkivel. Úgy megilletődtem, hogy még fotózni is elfelejtettem...

A fenti kép viszont hasonló hangulatot áraszt. Ezen a Limat folyó partja, amely a tóból folyik ki és esténként nagy élet van itt is. Persze kell hozzá a nyári meleg! Szól a zene, a parton végig fapallók, fölötte bárok, szabadstrandként működik, óriási a hangulat! A folyó gyors folyású, észnél kell lenni, el ne téveszd az utolsó kimeneti lehetőséget... De úszhatsz helyben is, az tényleg jó intenzív edzésnek számít! Mi este 10-kor mentünk le és éjfélig ott voltunk! Az italok rohadt drágák, úgyhogy meggondolod, hány sört igyál úszás előtt-után... Ilyen:

De visszatérve az én barátnőmre. Mondhatnánk, könnyű neki, hisz nincs családja, nem kell gondoskodnia gyerekekről, férjről, unokákról. Ez azonban nem így van, a szíve mélyén mindenki tudja. Hány magányos, családos ember létezik! Hányan élnek rossz, kompromisszumokban fulladozó kapcsolatokban! Hányan rabjai a családjaiknak! Hányan élnek egyedül és mégsem mozdulnak!

Az is igaz, hogy ha valaki magányos, sokszor látjuk, inkább belekeseredik, begubózik, keserűvé és ítélkezővé válik. Pedig van más lehetőség is, csak nyitottnak kell lenni rá!

Itthon

Azért azt még elárulom nektek, hogy a barátnőm nagyon szeret itthon is lenni. Imádja a budapesti színházakat, az operát, a fürdőket, a Balatont, Mádon is volt már velem néhányszor, szereti a magyar (gyerekkori) ételeket (túró például nincs Svájcban, úgyhogy mindig készítek neki túrógombóciot), mindig lubickol az itthoni, számára kedvelt, igazán otthonos dolgokban.

Érdekes lenne elképzelni, vajon milyen emberré vált volna, ha nem így alakul az élete. Ha itt nő fel, ha végigéli ő is ezeket az évtizedeket Magyarországon. Vajon mennyiben lenne más ember?

Még egy régi dolog jut róla eszembe: volt egy szakasz az életében, amikor besokallt a reklámgrafikáktól és attól a világtól, és elment szociális munkásnak. Nem volt egyszerű, kellett hozzá komoly alkalmassági felvételi, aztán iskola, aztán kezdhette el a munkát: drogosokkal, afrikai menekültekkel dolgozott együtt. Kemény volt, de nagyon tanulságos. Ott is sok barátra tett szert a kollégák között. Hiába, a közös értékrend, a közös álmok! Valami ilyesmi van a mögött is, hogy a mi barátságunk olyan régen tart és kitart. Én sokat, nagyon sokat tanulok tőle! És ezért nagyon hálás vagyok!

Tanulság

Azon gondolkodtam ott a mezítlábas discoban (ahol persze mindenféle korosztály volt, talán csak a legfiatalabbak nem), hogy vajon nálunk vannak-e ilyen helyek? Nálunk mennyire jellemző az, hogy egy magányos nő vagy férfi fogja magát és lemegy táncolni egy klubba, vagy elmegy hetekre bicajozni, túrázni neki a világnak egyedül? Ismerek én is többeket, akik megjárták a Caminot, akik vagányak és utazgatnak szerte a világban, de ők is többnyire éltek már kinn, külföldön előtte.

Remélem, azért az erdőbe kimenni egyedül a többség számára nem számít ijesztőnek, jó lenne, ha a viharban is inkább a szépet és a csodálatosat látnánk mint a rémisztőt, egyáltalán, az lenne a jó, ha többnyire a dolgok pozitív oldalát tudnánk meglátni, megragadni! Bátran próbálkozzunk!

Ha megtapasztaljuk, hogy máshogy is megélhetőek a dolgok, hogy elszakadhatunk a megszokásoktól és a beidegződésektől, a jól kiépített hiedelmeinktől, akkor szép lassan ehhez hozzásimulhat egy új attitűd is, az érzéseink is megváltozhatnak. És higgyétek el, ez csak javunkra válik!

Vegyünk példát olyanokról, akik ezt tudják, akiket becsülünk valamiért, akiket bátrabbaknak és boldogabbnak, elégedettebbnek, kiegyensúlyozottabbnak, hitelesebbnek látunk magunknál!

Biztos nektek is megvan a magatok különleges barátja, barátnője, ismerőse, akire valamiért felnéztek!

Szép napokat!

Koskovics Éva

coach

www.kokart.hu

www.treevision.org