A jókedv ragadós. A rosszkedv is. A viselkedés is, különösen annak kirívó, feltűnő formái, pláne, ha azt valakitől fentről, vagy valami ismert embertől látjuk. Sajnos ilyen a bunkóság is. Tényleg vannak, lehetnek körök,  tévéműsorok, ahol minél bunkóbb módon viselkedik valaki, annál nagyobb népszerűségnek örvendhet bizonyos értelemben, bizonyos körökben. Engem ez elszomorít, a magam módján próbálok is tenni ellene, és megpróbálom most leírni, hogy miért gondolom így.

Beszédmód, viselkedés - kit érdekel?

Oktatás, meg kultúra, meg közbeszéd, meg érzelmi intelligencia, meg társadalmi felelősségérzet és ilyenek. Egyeseket érdekelnek, másokat nem. Vannak, akik úgy gondolják, úgy jó minden, ahogy van, másokban fel sem merül, hogy a saját problémáikon túl más ügyekkel foglalkozzanak.

Csupán az a gond ezekkel a témákkal, hogy bármennyire is próbáljuk kivonni magunkat alóluk, nem lehet! Mind érint valamennyiünket, ha ez nem is tudatosodik bennünk.

Amikor az érzelmi intelligencia szóba kerül, azzal szoktam érzékeltetni, kb. mit is jelent, hogy gondoljunk bele, vannak, akik nagyon okos emberek, akár zsenik is lehetnek, de mégsem érvényesülnek az életben, valahogy a gyors felfogóképességük és a memóriájuk, de még mindezek alkalmazni tudása is kevés ahhoz, hogy boldoguljanak, hogy a képességeikhez mérhető karriert fussanak be. Ezzel szemben vannak sokan, akik átlagos képességekkel rendkívül sikeres karriert, életutat járnak be, kiemelkedően sikeressé válnak valamiben. Hogy lehet ez, mi lehet az a tényező, ami ezt eredményezi?

Bingó! Eltaláltátok! Pontosan: az érzelmi intelligencia (EI vagy EQ ahogy röviden szokták emlegetni az angol megfelelő alapján)!

Sikeres élet

Valahogy így működik a dolog, mármint egy ilyen sikeres pálya:

Emberünk éldegél, egy a sok közül, nem tudja már ovis korában megmondani, hogy ő Nobel-díjas fizikus lesz, vagy világhírű író, nem rendelkezik kimagasló kézügyességgel, és még zongorázni sem tud… Mondhatjuk rá, hogy egy átlagos képességű valaki. DE!

• Ahogy tanul az iskolában – és tegyük fel, nem tesznek benne maradandó kárt sem a szülei, sem a tanárai, ebben a tekintetben is viszonylag átlagos környezetben éli életét, ha szerencsés, akkor érzelmi biztonságban -, egyszer-egyszer azért van komolyabb sikerélménye. Rájön, hogy bizonyos dolgokat könnyebben meg tud tanulni, másokkal nyűgösebb a viszonya, nem is érdeklik annyira, meg valahogy megjegyezni is nehezebb őket.
• Valahogy van antennája arra, mások hogy működnek, ráérez, kire érdemes odafigyelni, vannak körülötte érdekes emberek és észreveszi, mitől mások ők, mit tesznek másképp, hogyan viselkednek ők másokkal.
• Azzal is szembesül, hogy sokfélék az osztálytársai, felismeri, hogy vannak nála jobbak és rosszabbak, vannak, akikkel jó együtt lenni, másokkal nem tud mit kezdeni, olyan is van, hogy valaki ellenszenves, de aztán egyszer több időt tölt vele és ráébred, csak félreismerte, nincs vele semmi gond. Észleli azt is, hogy a felnőttek között vannak, akik megjátszák magukat, sokan úgy tesznek, mintha érdekelné őket amit mond, valójában nem figyelnek rá és van néhány felnőtt, akivel jó egy levegőt szívni, aki olyan természetes, aki tudja, mikor mit kell vagy nem kell mondani.
• Amikor meghal a nagymamája és napokig rossz lesz ettől a kedve, először nem akar róla beszélni, de aztán egy osztálytársának elmondja. Miközben hazafelé menet kimondja a mondatot, valami felszakad benne és kitör belőle a bőgés. Először majdnem elsüllyed a szégyentől, de aztán a srác megfogja a karját és azt mondja, semmi gáz, sírjál nyugodtan, ez természetes. Hülyeség, hogy a pasik nem sírhatnak. Én is szoktam, amikor este hallom az apámat ordítozni az anyámmal. Azt hiszik, nem hallom, zenét hallgatok, be van dugva a fülem, de csak azért teszek így, mert tehetetlennek érzem magam. Fel tudnék robbanni néha. Néha meg bőgök.

Szóval, ilyen és hasonló élményeket él meg a mi Emberünk, és egyre jobb emberismerővé válik, egyre több barátja lesz, nem ijed meg akkor sem, ha egészen más korosztállyal kell találkoznia, szeret beszélgetni. De egyedül is jól elvan. Nyári szünetekben dolgozik, lát belülről éttermet, dolgozik kertészekkel, még néhány romával is, akik Nógrádból járnak fel a városba naponta, ha sok a munka és velük sincs semmi gondja. Először furák, de aztán jókat szórakoznak együtt. Sok jó filmet néz a barátaival és néha még színházba is elvetődnek, többnyire alternatívokba.

Szóval, nem részletezem tovább a történetet. A lényeg: ez a srác, ha jellemezni szeretném őt röviden, mire eléri azt a kort, hogy dolgozni kezd, kb. tudja:

• nem vagyok egy zseni, de könnyen tanulok, el tudom dönteni, mi való nekem és mi nem (van önismerete);
• tudok keményen dolgozni, ha megbecsülik a munkámat, látom az értelmét annak amit csinálunk, odateszem én is magam (motiválható);
• vannak határok, amiken túl nem mennék, nálam a korrektség és a becsületszó fontos, én is betartom, amit vállalok (fegyelmezett, van önbecsülése);
• mindig agyalok a legjobb megoldásokon, nem szeretem a mechanikus, értelmetlen munkát és az a jó, ha hagynak újítani, ha tanulhatok is a munka mellett (kreatív és kíváncsi, nyitott emberekre és új dolgokra egyaránt);
• semmi gond, ha különböző emberekkel kell dolgozni, annál izgalmasabb (van szociális érzékenysége, rá tud kapcsolódni másokra);
• figyelek arra, ne bántsak meg másokat, kinek mi az érzékenysége (empatikus);
• ha nagy a véleménykülönbség, nem akarom lenyomni a másikat, hanem próbálom megérteni az ő szempontjait és megpróbálom érthetően elmagyarázni én is az enyémeket. Az a lényeg, hogy tudjunk közös nevezőre jutni, hogy képesek legyünk kompromisszumra. Nem kell állandóan csatázni és másokat lenyomni, rögtön megítélni! (képes hatni emberekre).

Máskülönben?

Kreálhatnék egy másik történetet is pl. a matekzseniről, aki sorra nyerte a gimi alatt a versenyeket, aztán elkezdte az informatikát az egyetemen, aztán nem fejezte be és nem vitte semmire. Mondhatnám, hogy lusta volt, hogy motiválatlan, hogy elszállt magától, aztán nem tudta kezelni, hogy már nem ő a főzseni és a keményebb meló nem passzolt neki, hogy függő lett, hogy tönkretette a házassága, vagy azt, hogy mindenkit elüldözött maga mellől. De minek is mondanám, biztos mindenki ismer hasonló történeteket.

De inkább a jó történetekre koncentráljunk, azokból érdemes tanulni! Azokra érdemes odafigyelni!

Az érzelmi intelligencia pedig fejleszthető!

Már annyiszor elmondtuk… Csak akarni kell! Na és kell hozzá a kellő önismeret. Amihez soha nincs késő!

Hogy jön ide az oktatás?

Ja, ha már az oktatás megint terítéken van, és ha már benne vagyok egy ideje a tehetséggondozásban, sőt, saját gyerekeim is vannak, akkor egy fontos dologra mégis felhívnám a figyelmet:

Sok feladat, sok megfontolnivaló lenne itt, nekem most ez jutott eszembe a téma kapcsán: ne ajnározzuk a kimagasló tehetségű gyerekeket, tanulókat!! Különösen ne úgy, hogy közben a többieket leszóljuk, negligáljuk! Ne különítsük el őket egymástól idő előtt (ez nagyon igaz a különböző szociális helyzetűekre is, talán még fontosabb téma!), hanem ismerjük el, ha sikeresek, de mindenkit ismerjünk el, aki a saját tehetségéhez mérten valami teljesítményt letesz az asztalra! Mert akkor majd ők is elismerik egymást, megértik, hogy mind mások vagyunk, mind másban vagyunk jók, különböző mértékben és ez így van rendjén. Ha megtanítjuk ezt nekik időben, ők is motiválni fogják egymást és talán felnőtt korukban sem sütögetik egymásra a bélyegeket.

A magas EQ trendi!

Egyik konfliktuskezelési tréningemen az utolsó slide-on ez a mondat szerepel, amire sokszor kaptam már visszajelzésként a résztvevőktől nagy sóhaj kíséretében, hogy „de jó is lenne!!”

Koskovics Éva

coach

A témában még itt is találhattok dolgokat, ötleteket:

http://kokart.hu/

https://treevision.org/