Sokszor hallom az ismerőseimtől, mit tennének másképp, ha változtathatnának egykor megtörtént eseményeken, régen meghozott  döntéseken, amikor is azzal indítják a mondandójukat: „ha újrakezdhetném…”, „ha most dönthetnék erről”, „ha ezzel az eszemmel újra húsz/harminc éves lehetnék...”. Magam is elgondolkodom néha azon, mit tennék most azokban a döntési helyzetekben, amik alapjaiban határozták meg a későbbi életem irányát, és amelyekre még sok-sok év távlatából is kristálytisztán emlékszem.  Egy-egy ilyen „időutazás” igen érdekes és egyben tanulságos is, tekintve egyrészt, hogy a múltat már nem változtathatjuk meg, másrészt, hogy az emberek többnyire a számukra az adott pillanatban vagy helyzetben lehetséges és a legjobbnak tűnő, saját „szűrőjükön” keresztül szemlélve optimálisnak tűnő megoldást, utat választják.

Van, aki az Isten sors-elrendelésében hisz, más abban, hogy a sorsunkat mi magunk írjuk odafönt, még a Földre való leszületésünk előtt, megint mások a karmát látják a fő sorsformáló erőnek vagy a gondolat és a tartós érzelmi beállítódás teremtő erejében hisznek, és persze bőven akadnak olyanok is, akik a sorsuk alakulását a puszta véletlenek sorozatos összjátékaként értelmezik. Sorsunkat és  jellemünket nyilván nem választhatjuk le a „tőről”, amelyről fakadunk, nem függetleníthetjük a  földrajzi, kulturális, társadalmi, nyelvi, etnikai, vallási, gazdasági, szociális és egyéb tényezőktől, hatásoktól. A történetünk azonban tulajdonképpen mi magunk vagyunk – vagy ahogyan Babits Mihály írja a Zsoltár férfihangra c. versében: „és nem sejted, hogy véletleneid belőled fakadnak”. Mi magunk fogjuk azt a tollat, amely életünk regényét írja – hol komédiába, hol tragédiába, hol drámába illő elemekkel fűszerezve, és mi játsszuk annak főszerepét is. Egyik fejezet követi a másikat, miközben a cselekmény egymásba bonyolódó szálai, a szereplők közötti viszonyrendszer néha már-már követhetetlen – legalábbis az „olvasó”, vagyis a külső szemlélő számára.

Az élettörténetünk alakulásának kérdése kapcsán ugyanakkor megkerülhetetlen a szabad akarat és a szabad cselekvés közötti különbségtétel: sok mindenre vágyhatunk, azok megvalósíthatósága érdekében azonban – minden lehetséges erőfeszítés ellenére is – nem feltétlenül rendelkezünk a megfelelő eszközökkel. Ahogyan Popper Péter fogalmaz a „Válság és megújulás” c. könyvében: „Akarhatod Afrodité szerelmét és az örök életet. De rendelkezésedre áll-e minden, amivel e vágyakat, ezt az akarást megvalósíthatod? Ha nem, akkor mi múlik rajtad? Miért vagy felelős? Mit kellene megbánnod?” Aktuális jelenünk, illetve jövőnk alakulása (alakítása) szempontjából ez utóbbi elem, vagyis a megbánás szintén kulcsfontosságú: Popper szerint „minden megbánás, minden lemondás, minden vágy és tett megtagadása egyenlő egy kis halállal. Ne vágj ki semmit az életed szövetéből, mert rongyos lesz, majd szétszakad. Te és a történeted nem választható szét (…) és ha csonkolod, elhazudod a történetedet – akkor magadat, az Énedet tagadod meg.” Popper szerint alapvető fontosságú továbbá az is, hogy a „nem bánok meg soha semmit” elhatározást a jövőbe vetítsük – csak akkor működik ugyanis a múltban és a jelenben is. Vagyis „minden időkre el kell tűnnie belőled a szorongásnak, hogy valaha is megbánhatsz valamit”. Ez viszont Popper szerint veszélyt is hordoz magában, mert „ekkor nagyon magabiztossá válsz, és nagyon szabad leszel. Ez a belső szabadság, ami a legdurvább rosszindulatot, irigységet és halálos gyűlöletet képes kiváltani a saját és mások igája alatt görnyedező emberekből.” A szabadság és a determináció Popper értelmezésében ugyanakkor nem választható szét egymástól: „A helyzetek, amelyekbe az élet sodor bennünket (...) feltétlenül determináltak. A helyzetben való viselkedésünk – egészséges psziché esetén, tehát ha nem kell számolnunk kóros hatásokkal – szabad. Vagy legalábbis szubjektíve szabadnak tűnik. Ezért van az embernek felelőssége önmagáért.”

Vannak múltbéli döntések, amelyek viszonylag könnyen „felülírhatók”, más döntéseink következményei ugyanakkor egy életen át elkísérnek bennünket. A jövő tervezését  azonban  támogathatja egy stabil jelen, amelyhez segítségünkre lehet, ha felismerjük, beazonosítjuk az esetleges hibás vagy káros múltbéli „működési módokat”, gondolkodási mintákat, kommunikációs vagy cselekvési sémákat. Ezek segíthetnek bennünket abban is, hogy megtanuljuk a számunkra „felírt” leckét, és ne fussunk bele újra és újra ugyanazokba a nehézségekbe vagy buktatókba – vagyis lehetőségünk legyen (ha a múltat már nem is, de) jövőnk történetét megfelelő irányban alakítani. Erre a tanulási, fejlődési folyamatra alapozva kihozhatjuk jelenünkből a legtöbbet, amelyre építhetünk egy számunkra optimális jövőt. Ismét csak a „tanár urat” idézve: „minden, ami igazán fontos, eljön az életünkbe. Személyiségünk, karakterünk, belső igényeink törvényszerűen formálják sorsunkat. A hívásokra válasz érkezik.”

Ha újraírnánk életünk történetét, valószínűleg más emberek lennénk. Talán jobbak, talán nem. Talán többek, talán kevesebbek. Más tapasztalatok építenének bennünket, és mások rombolnának. Más utakat járnánk be. Ha azonban újraírhatnánk a történetünket, talán nem lennének most benne azok a szereplők, akik a legközelebb állnak hozzánk, akik igazán fontosak számunkra. És talán ő sem, aki kezet nyújt feléd akkor, amikor épp a legfontosabb darabot készülsz kivágni életed szövetéből: a reményt; aki felemel a földről és átöleli a lelked – hogy újra elindulj, és újra hinni tudj a csodákban.

A bejegyzésben felhasznált idézetek forrása: Popper Péter: Válság és megújulás, Saxum Kiadó

Széll Natália, közgazdász