Hangoztatjuk, nem tegnaptól, hogy mindenkinek kell a kikapcsolódás, hogy jót tesz és fontos, hogy szükséges egy komolyan vehető, de mégsem munka jellegű tevékenység a szabaddá tehető időből. Egy igazán magunkért és magunknak választott elfoglaltság, amibe bele tudunk temetkezni, ami leköti és eltereli a gondolatainkat, ami elvonja a figyelmünket a mindennapi gondoktól.

Elengedhetetlen egy (lehet, hogy csak virtuálisan) elhatárolt tér, ahol lehetőség szerint, minden mást félretéve az ember teljesen elmerülhet és lerázhatja magáról, legalább időlegesen, a felvállalt felnőtt szerepeivel együtt járó terheket. Ahol nyugodtan magában lehet önmagával, ha úgy dönt, hogy ez az, amiben hiányt érez.

„Ha igent mondunk, az igennel járó szenvedést kapjuk, ha nemet, a nemmel járót.

A szenvedés ott vár ránk mindig, ahova menekülünk előle.”[i]

A levelek Júliának című film egyik meghatározó jelenetében, az ötven éve nem látott Lorenzó közös keresése közben, egy csodás Toscán szőlőbirtok impozáns épületegyütteséhez közeledve, Clare unokája nem kicsit cinikusan megjegyzi, hogy ha itt most megtalálnák a szeretett férfit, akkor a nagyanyja legalább szerencsésen megspórolhatta a szenvedést, amivel igaz szerelme az elmúlt fél évszázad munkájával felépítette a magán birodalmát. Erre aztán gyorsan megkapja az idősödő hölgytől helyreigazítást: „Fiam, a szenvedés, maga az élet!”

A szenvedés maga az élet. Van sodrása. Az élet folytonosság.Akkor ez a most emlegetett fontos kis kilépés menekülés lenne az élettől?

Abban a „kishercegi” értelemben egészen biztosan, hogyha azt gondoljuk, hogy a komoly emberek, csak és kizárólag komoly dolgokkal foglalkoznak, vég nélkül, 0-24-ben.

Ki kell lépni, kell a változtatás, hogy megújítsuk az erőinket - mondogatjuk - legalább időlegesen.

És mit jelent ez az időlegesen?

Este hattól reggel nyolcig? Hétfőn és szerdán öttől hétig? Kéthetente vasárnap délután? Minden szombaton hajnal négytől délig? Évente három hétre?

Nem hiszem, hogy lenne általános, megszabott és mindenkire érvényes mérték a kellő mennyiségű kilépésre. Talán ez is egyéni, kinek-kinek a lehetőségei, vágyai és vérmérséklete szerint, érzéssel és szükség szerint adagolva.

Ahogyan azt is a velünk született temperamentumunk diktálja, hogy mennyire vetjük bele magunkat bármilyen tevékenységbe, akármilyen munkába, úgy az is rajtunk múlhat mennyire és hogyan adjuk át magunkat a feltöltődés és kikapcsolódás édes óráinak.

Lehet, hogy tudunk tele szájjal, rázkódva, könnyekig és fájó arcizmokig kacagni, de lehet, hogy legoldottabb perceinkben is csak fékezett habzással, visszafogottan, a nyilvánvaló, pőre öröm, mint szégyenletes gyermeki kilengés felett pironkodó, visszarántó fél mosollyal és ímmel-ámmal szoktuk ezt tenni.Az önfegyelem felnőtt eszköztárának felelős használata is arra tanít, hogy kell az időleges kilépés a hétköznapi munka és problémamegoldás vég nélküli, egymásba kapaszkodó és egymásból folyó (tehát soha teljesen be nem fejezhető, igazán ki nem pipálható) áramlatából. Arra tanít, hogy kell az elengedő magunkra fordított idő. Életbevágóan fontos, hogy ne gyötörjük halálra magunkat a saját mókuskerekünkben.

Kellenek a pillanatok, amikor megállunk, akár így, akár úgy teljesítettnek véve a napi penzumot, mindent félreteszünk, és spontán módon kikapcsolunk.

Talán valahogy könnyebb tudni, hogy ez a pont mikor jön el, ha a testünk figyelmeztet, ha a munkánk jobban épít a fizikai, mint a szellemi erőnkre.

„Nem maradsz örökké fiatal, és az embert hosszú távon nem az izmai vagy az ökle tartják a csúcson. Egy idő után csak arra hagyatkozhatsz majd, ami a fejedben van.”[ii]

És talán nehezebben érzékeljük jókor, még idejében a telítődést, a valamiből már túl sokat, ha a feladatunk nem igazán fizikai, inkább szellemi jellegű.Miért kellene figyelnünk erre, és elkerülni a túlzott telítődést, ami lehet a kiégés előszobája?

Talán pont azért, mert a szellemi fáradtság, a belefáradás nem olyan látványos, mint az izmok túlhajszolásával járó testi változások, az izomláz, a húzódások, a megerőltetések az ezeket kísérő, egyértelmű fájdalommal. Az előbbi sokkal nehezebben rendeződik, itt aztán nem segít egy kis pihentetés, némi kímélet, egy jó (új, divatos, varázslatos gyógyhatású) krém, tabletta, kapszula, egy mesteri átgyúrás, és a kialvása is elég esélytelen.

A szellemi területen a túlerőltetésnél nem fut bele az óvatlan határátlépő az éles fájdalomba, mint kapuőrbe.

Magunknak kell eldönteni, hogy most már nagyon elég. Egyedül elhatározni, hogy itt a szünet ideje, meg kell pihenni, mert ezen is múlik, hogy még van-e, és holnap lesz e helye az újnak.

Van hely,
van tér az újnak?
Vagy régi érzés-
emlékek
hevernek szerteszét:
padláson,
pincében
az ágy alatt
megbújnak
apró darabok,
törött világ-cserepek karcolnak,
sebeznek,
vigyázz!
fáj, ha arra jársz!
(de mégis, sokszor arra jársz...) [iii]

Azt gondolom, mindenkinek más is lehet az a terület, az a menedék, ahová alkalomadtán kilép, ahová átmenti önmagát a további szenvedések és fájdalmak átélése elől. Sokaknak igazi mentsvár egy jó könyv. Valódi menedék a saját fantáziánk alkotta olajozottan működő katapult, ami a sorakozó szavak mögött megelevenedő képek, helyek, népek, mesés történetek kavalkádjába repít, kiragadva a jelenünk sűrűsödő árnyaiból és rémképeiből.

„Az olvasás segít élni, életben maradni, növeli az empátiát, a másik ember és a világ megértését.” [iv]

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven. 

[i] Terebess Gábor

[ii] Wilbur Smith

[iii] Vaskor Gréta: Van hely,
van tér az újnak?
Vagy régi érzés-
emlékek
hevernek szerteszét:
padláson,
pincében
az ágy alatt
megbújnak
apró darabok,
törött világ-cserepek karcolnak,
sebeznek,
vigyázz!
fáj, ha arra jársz!
(de mégis, sokszor arra jársz...)
Ni, ott a sarokban a pókháló mögött
egy baba,
karja nincs,
csak néz előre, pislogni sem mer,
ugyanaz a film pereg tovább?
Jelenedbe így türemkedik,
susogja, emlékezz rám,
itt hagytál!
Pillanatkép,
fagyott világ.
Van hely, van tér az újnak?
Helyére hogy kerül,
ez a kővé vált, szaggatott világ?
Törött baba ringatásra vár...
Cserepek-darabok
útjelzők:
ha összeáll a kép,
lehet fáj,
de sebezni már nem akar tovább.
Van hely, van tér az újnak?
Friss szél:
egy lélegzet,
apró szívdobbanás,
egy érintés,
egy tekintet:
látlak,
ringatlak,
emlék vagy,
részem vagy,
elmúltál már!

Vaskor Gréta FB 2020.06.23.

[iv] Vekerdy Tamás