Igenis hívogat. Talán nem éppen úgy, ahogy azt jó előre (tavaly, azelőtt, vagy még régebben) elképzeltük.

Az az ábrándosan szép világ körüli hajóút továbbra is várat magára (persze még mindig ott tanyázik a lehetősége nyilván, ahol az ölünkbe hulló milliók és a szánkba repülő sült galamb is vár ránk, fantázia földön).

Akárhogy nézzük, a távoli tájakat célzó külföldi utak nagyobb része is átlendült az idén az édes álom kategóriába. És ezzel együtt egyre erősödik, már el sem altatható a gyanú, hogy talán ez se az a nyár lesz, ami mélyen meghajolva fenséges (és naná, hogy megfellebbezhetetlen) akaratunk előtt, hirtelen valóra váltja mindösszes álmainkat.

Ki gondolta volna?

Mégis, mindezek (és a további, fel sem sorolt nehézségek) ellenére süt a nap.

Legalábbis errefelé még nem állt be sem a vulkanikus, sem a nukleáris robbanások következményeként az akár évtizedekig is elhúzódó, hosszú, sötét és vigasztalan tél, ami egyesek szerint, nagy valószínűséggel még ebben az évszázadban valós és végső fenyegetést jelent az egész emberiségre.

Ráadásul, ahogy innen látni, a Medárdhoz csatlakozó mindennapos monszunszerű esők is másfelé húzódtak végre.Tehát a természet, az erdő, a mező, a hegy, a völgy, a folyó, a patak, a környező természet és az élővilága igenis hívogat.

Jó, elismerem, ezt a hívogatást sem mindenki hallja meg egyformán.

Arra is gyanakodni kell, hogy néhol, például a nagyvárosok belső beton dzsungelében, vagy a mindenféle elektromos kütyű bűvöletében vegetáló fiatal, vagy már nem is olyan hamvas földlakók körül is pokoli a rossz lehet a vétel.

Attól még itt a nyár és a szabadba hív, csicseregnek a madarak, bókolnak a virágok és bólogatnak a fák.

Na és akkor, mit reklámozom, ha nem szponzorálja senki a sorokat.

Tényleg nem kellene, hogy bárki más döntéseivel, hol és hogy létével foglalkozzak. Miért is érdekel engem, ki megy ki és mit talál ott, és az jót tesz-e neki? Megint túlteng a szociális vénám? Még tán az is meglehet.

Persze vannak a háttérben sokszor ismételt, felemlegethető vizsgálatok, kísérletek a zöld szín, a békés, élő, természetes környezet emberre, állatra vonatkozó kisimító és megnyugtató hatásairól. És az ellenkező oldalon mostanság akadnak elég általános megállapítások arról, hogy a mindennapi, mozgósítható türelmünket enyhén szólva megviselték az elmúlt hónapok, és az úgymond normál feszültségszint az emberek közötti interakciókban az[i] valahogy mostanság, errefelé. semmiképpen sem akar visszaállni. Tehát egy kicsivel több nyugalom és béke felzaklatott világunkban biztos nem jönne rosszul.Na és ugyan ki az, aki nem jött rá magától, hogy a világméretű járvány okozta bezártságnak (itt, most, legalább időlegesen, éppen) vége, és következésképpen szabadon kimehet végre?

Kell azt mondani egyáltalán, hogy mindenféle emberek vannak?

Olyanok is, akik úgy rászoktak a napról - napra és lépésről - lépésre stílusú hivatalos irányításra, hogy azóta is csüggnek az éppen szünetelő bölcs kinyilatkoztatások forrásán. Ők már szinte alig várják, hogy körénk záródjon a következő hullám. Mert ha más irányít mindent, akkor ugye nem kell gondolkozni[ii], elég hallgatni és teljesíteni (vagy nem teljesíteni) a parancsokat.

Megnyugtatásul közlöm, ez itt nem az a tábor. Itt biztos nem lesz zászlófelvonás, és a napiparancs felolvasástól is messze állunk. A koncentrációt is mindenki maga biztosítja.

Ez a néhány sor és pár kép biztosan túl kevés ahhoz is, hogy elérjen, például olyanok ingerküszöbéig, akik a szigorúbb karantén idején is jól elvoltak odabent, sőt nem is igen vágytak kifelé. Őket nem is akartam háborgatni, hiszen: „Mindenkinek joga van a saját világához.”[iii]

Akkor mégis kikhez kívántam szólni, ismételgetve, hogy hívogat a táj – sőt szerintem még mosolyog is?

 Óhalászi-Holt-Tisza, Tisza-tó - Molnár Péter Photography FB. - 2020.06.05

Talán a késlekedőket, a döntések részletein tépelődőket, a továbbra is korlátozott lehetőségek miatt sértődötteket, a mindig halogatókat, a nehezebben kapcsolókat buzdítanám, a hosszasan mélázókat, a veszteségeiket kesergőket bökdösném, hogy bizony itt az idő.

Most megadatott ez a lehetőség. Ennyi, nem több, de kapni kell rajta, mert mire feleszmélünk, ez is elrepül.

„Az apró fények, mint halak
a csalétekre, összegyűlnek;
színültig megtelik a táj
csönddel, s az ég szélén kicsordul:
göndör bárányfelhő-darab.”[iv]

 Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven. 

[i] „Nekünk, európaiaknak ez az örökös várakozás megy leginkább az idegeinkre. Ha más nem, de az feltétlenül megkülönböztet minket tőlük, hogy gyorsabban és fölösleges halogatás nélkül intézzük dolgainkat. Mindig előretörekszünk, mielőbb célhoz akarunk érni. A lappok boldog életét viszont a nyugodalmas, kényelmes tevékenység jellemzi, a sietség érthetetlen számukra és természetükkel ellentétes. Nekik van igazuk.”

Ludwig Kohl - Larsen: Rénszarvasok nyomában - Vándorlás a lappokkal az Északi - Jeges - tenger partjaihoz, 134. oldal, Gyötrelmes menetelés, Gondolat, Budapest, 1967.

[ii] Nem az sodor bajba, amit nem tudsz, hanem amit holtbiztosan tudsz, csak épp rosszul. Mark Twain

[iii] „Mindenkinek joga van a saját világához. Tökéletes ember nincs - mert akkor nem a Földön lennénk.(...) Mindenki legyen önmaga, hogy betöltse, amire született. Szépen, jól, amennyire telik tőle. És a szabály örök: aki kapni akar, annak előbb adni kell.” Szepes Mária

[iv] Szilágyi Domokos: Hajnali óda

Az apró fények, mint halak
a csalétekre, összegyűlnek;
színültig megtelik a táj
csönddel, s az ég szélén kicsordul:
göndör bárányfelhő-darab.

Ó, elillanó pillanat!
Illanó és véget-nem-érő,
hisz tebenned ölelkezik
a szem a színekkel, a fény
az árnnyal, bolyhos sugarak

illegő szirmokkal, a nap
a földdel – ó, elillanó
s véget-nem-érő rezdülés,
te vagy a születés, a béke;
a tüdő vidáman harap

a levegőbe; pirkadat,
új nap, köszöntelek! Derűs,
munkás nyugalmadat köszöntöm;
zúdulj át az idegeken,
az ereken, a szív, az agy

minden sejtjén, s maradj, maradj
mindannyiunké mindörökre,
hogy törvényeid igazgassák
minden tettünk; a te erőd
erőnk, és minden mozdulat
mélyén te szunnyadsz szelíden,
mint a lelkekben a szabadság.

Szilágyi Domokos (Nagysomkút, 1938. július 2. – Kolozsvár, 1976. november 2.) erdélyi magyar költő, író, irodalomtörténész és műfordító.