Amíg nincs önbecsülésed, ne várd, hogy mások megbecsüljenek, hogy sikeres legyél, hogy el tudd viselni a kritikát, hogy magabiztos fellépésed legyen!

Nem kell ahhoz a legokosabbnak lenni, hogy meg merjünk szólalni! - sokszor a legokosabbak is megtévednek, rossz célokon dolgoznak, vagy rossz értékrendet vallanak. Csendesen asszisztálni a rosszhoz azt jelenti, teret engedünk neki.

Nem érdem, ha csendben vagy és megtartod a véleményedet, mert akkor a hangadók azt gondolhatják, ők sokkal többen vannak!

fotók: Pixabay

Ha sok emberrel van bajod, sokan bosszantanak, idegesítenek, nem lehet-e, hogy elsősorban magaddal van bajod, csak nem akarod meglátni? Nem lehet, hogy nem vagy a helyeden, nem vagy elégedett az életeddel, a teljesítményeddel? Lehet, hogy hadilábon állsz az önbecsüléssel?

Sok tényező kell ahhoz, hogy legyen kellő önbecsülésünk, hogy kialakuljon, hogy beérjen:

• családi alapok, szeretet, elfogadás, jó minták;
• nyitott környezet, ahol nem elsősorban a tekintélyelv uralkodik, ahol van kultúrája a vitának, a visszakérdezésnek, a kritikának, a gondolkodásnak, az új ismereteknek, tapasztalatoknak;
• személyes bátorság, hogy amikor kell, meg merjünk szólalni, fel merjünk állni;
• objektivitás, józanság (hogy ne dőljünk be a reklámoknak, a sugallt mintáknak, a tömegigényeknek, a divatnak);
• önreflexió (hogy észrevegyük, ha nem jó úton vagyunk, hogy ne ájuljunk be magunktól, ha sikerünk van, hogy tisztában legyünk a reális képességeinknek);
• saját teljesítmény (hogy megtapasztaljuk, meg tudunk tanulni dolgokat, egy kis erőfeszítéssel, fókuszálással sok dologra képesek vagyunk).

Nem mondom, hogy mindre szükség van, hogy csak akkor lehet meg, ha mind maximálisan összejön, de kábé ezektől függ, mennyire leszünk hitelesek, mennyire fogunk bízni magunkban, mennyire tudjuk képviselni magunkat.

Az önbecsülés több dologból áll össze:

• önbizalom: hit magunkban, abban, hogy valami értelme van az életünknek, hogy fontosak vagyunk
• az önmagunkról kialakított reális kép (nem hiedelmekkel és önvédelmi kinyilatkoztatásokkal megtűzdelve – ’én úgysem…’, ’nekem úgyse…’, ’kevés vagyok én ahhoz, hogy…’ stb.)
• önmagunk szeretete (alapvetően a gyerekkori élmények hatására alakul ki, a családunknak köszönhető, hogy milyen alapokkal láttak el - de később is fejleszthető, később is lerombolható...).

Álarcban

Az a probléma, hogy mind hordozunk valamilyen álarcot, eljátszunk szerepeket és sokszor nem vagyunk azzal magunk sem tisztában, hogy abban mennyi az elvárásoknak való megfelelni vágyás, az alkalmazkodás, az érdekből való viselkedés, és mennyi az ösztönös, őszinte megnyilvánulás, a saját értékrend, önálló gondolat.

Félünk, hogy ha levesszük az álarcot, akkor:

• elhagynak,
• kevésbé fognak szeretni (atyaég, mekkora tévedés!!!),
• nem fognak befogadni,
• kilógunk a sorból.

Ha magadon hagyod ezt az álarcot, akkor fogod azt érezni, hogy:

• nem értenek meg;
• bizonytalan vagy magad is;
• nem szeretnek eléggé (mert valójában nem azt szeretik, aki vagy, még ha látszólag szeretnek is);
• frusztrált vagy, érzelmeid saját magadnak is okoznak meglepetéseket, néha nem tudod őket kordában tartani;
• kihasználnak, nem számít, hogy te mit szeretnél, mihez értesz, miben vagy jó, mik a te igényeid, kívánságaid;
• vergődésnek éled meg a mindennapokat, magányosnak érzed magad még akkor is, ha nem egyedül élsz.

Mit kellene tenned, ha esetleg...?

Végre meg kellene próbálnod őszintének lenned magadhoz, aztán másokhoz is! Kimondani, mit érzel!

Merd kimondani, ha úgy érzed, nem figyelnek rád, ha valamit nem akarsz, ha valamit szeretnél, ha mást szeretnél, ha véleményed van! Ha mindig igazodsz, akkor semmibe fognak venni, átnéznek rajtad, semmi tekintélyed nem lesz!

Tudom, nem egyszerű! Pláne, ha már régóta nem így van, vagy ha soha nem így volt! Akkor kezdd el kicsiben, olyan közegben, ahol nincs nagy veszélye a kimondásnak. Lépésről lépésre. De azt is kipróbálhatod, hogy veszel egy nagy levegőt és hangosan, bátran belevágsz. Még le is írhatod előtte, elpróbálhatod, megtervezheted. Csak lépj! Ne hagyd, hogy semmibe vegyenek!

Lehet, hogy azt gondolod, túlzás, amit most mondani fogok, de hidd el, ennek a semmibe vevésnek is a következményei sokszor a családon belüli erőszak, az abúzusok, sőt, a társadalmi feszültségek, az igazságtalanságok, a nagybani rablás, sőt, még a mostani, Index-es balhé is. Mert minden mindennel összefügg!

Ez egy általános értékrend is, humánum, az elfogadás, a megértés és egymás iránti tisztelet értékeinek érvényesülése, igénye. Ez szóhasználat is, kommunikáció, kultúra! 

Az érzelmeink csak egy bizonyos pontig bírják a feszültséget, van az a szint, amikor robbannak. Ha nem hagyjuk, hogy robbanjanak, hogy kisüljenek (időben), akkor komoly frusztráció, betegség, dráma lesz a vége.

Becsüljük meg magunkat annyira, hogy minden nap tudjunk tükörbe nézni, sőt, egyre elégedettebben tudjunk belenézni!

Neked mi kellene ahhoz, hogy kellő önbecsülésed legyen?

Mindenki maga döntse el, mire van ehhez szüksége:

- elmenni végre egy jó fodrászhoz;

- leadni pár kilót;

- írni egy őszinte levelet a párjának;

- leülni a családjával és elmondani nekik, mi fáj, mi a helyzet;

- felmondani holnap a munkahelyen, még ha kockázatos is ezekben a nehéz időkben;

- beállni önkénteskedni valamilyen szociális, segítő, civil szervezethez;

- csatlakozni valamilyen nemes programhoz, ügyhöz;

- vagy akár elkezdeni politizálni, járni tüntetni, aktív közéleti szerepet vállalni.

Én jóformán mindet csináltam már (bár a pártpolitizálás szele még nem érintett meg), sok embernek segítettem is lépni hasonló helyzetekben, és higgyétek el, felszabadító érzés tud lenni!

Csak bátran! Álljunk a sarkunkra! Egy életünk van!

Aggódom én is az Indexért, azért, hogy mi lesz az Index2-vel, a Feminával, hogy el tudjuk-e juttatni a gondolatainkat, a segítő szándékunkat továbbra is felétek.

Reméljük, minden jól alakul!

Koskovics Éva

http://kokart.hu/