Valamennyiünk életében fontos dátumokat jelentett a bizonyítványosztás napja. Ha azt gondoljuk, hogy nem, tévedünk, hiszen akkor épp azért, merthogy nem!

A többségnek mégis általában jó vagy rossz emlékek fűződnek hozzá. Akár a tanárok, az iskola részéről kapott visszajelzések, akár az otthoni fogadtatás lehetett sorsdöntő. Sajnos tragikus történetek is ismertek, minden évben olvashatunk olyan kamaszokról, akik a legvégletesebb, figyelemfelkeltő, vagy visszafordíthatatlan megoldást választották a rossz bizonyítványnak köszönhetően.

Mind ismerünk olyanokat, akik rossz iskolai eredmények ellenére sikeres karriert, kiegyensúlyozott, átlagnál sokkal jobb életet tudtak produkálni, ugyanakkor rengeteg, az iskolában tökéletes teljesítményt produkáló, végül mégis boldogtalan, szerencsétlen embert is láttunk már.

Most akkor mi van? Mit bizonyít, egyáltalán mire jó a bizonyítvány?

Az attól függ. Nem mindegy, ki és hogyan adja és az pláne nem, hogy ki és hogyan fogadja, értékeli.

Arról, hogy a tanárok milyen módon értékelnek és milyen szemlélettel közelítenek a különböző szinten teljesítő diákok felé, most nem beszélnék, arról rengeteg írás, irodalom van, a közelmúltban mi is részletesen foglalkoztunk ezzel a témával (a Lelkizóna június 6-tal záródó tematikus hetében).

Viszont fontosnak érzem, hogy felhívjuk a figyelmet a szülői viselkedésre, a szülői hozzáállás fontosságára.

A kétfajta – alapvető - szemléletmódot két végletes bizonyítvánnyal szemléltetem:

1. Kiváló eredményeket elért diák bizonyítványosztás utáni családi értékelése:

A./ "Jól van fiam, ez a minimum, amit egy ilyen gyenge társaságban produkálhattál. Kiráztad a kisujjadból, zseni vagy! Az én szép, okos gyerekem!! Mindenki megláthatja, olyan sikeres lesz minimum mint én, viszi majd tovább a céget/az ügyvédi irodát/a praxist stb." (vagy ha nekem nem sikerült, majd ő megcsinálja!).

Khm…

B./ "Nagyon büszke vagyok rá, hogy olyan lett az eredményed, amit megérdemeltél, amiért megdolgoztál. Annak külön örülök, hogy dicséretet kaptál….. tantárgyból. Ez azt is jelenti netán, hogy az jobban érdekel, esetleg szeretnél ilyesmivel foglalkozni majd? Ebbe az irányba szeretnél majd pályát is keresni? Elmenjünk valahova nyáron ahol láthatsz ilyen témában esetleg valamit? Nincs kedved elmenni egy olyan táborba ahol ezzel foglalkoznak? Keressünk valami könyvet/filmet/múzeumot stb. a témában? De ha ez csak véletlen, az sem baj, fő, hogy jól sikerült és látod, hogy érdemes volt dolgoznod."

(Nem csupán a konkrét teljesítményre helyezi a hangsúlyt, de kíváncsi is a gyerekre, odafigyel rá!)

2. Rossz bizonyítvány után:

A./ "Na, ezt megérdemelted. Tudtam én, hogy ez lesz az eredménye annak, hogy lusta vagy, nem érdekel téged semmi, csak a facebook meg a …, hülye vagy fiam, nem lesz belőled semmi, itt maradsz a nyakamon, tarthatlak majd el egész életemben, dolgozhatok rád amíg bele nem döglök. Bezzeg a nővéred/unokatestvéred… tudja mit akar, neki van esze, most is dolgozik, ráadásul kifogta magának azt a pénzeszsákot. Bombázó, okos, fifikás. Te meg egy bamba, tunya, reménytelen eset vagy. Megáldott veled a sors. Alszol minden nap délig és a jóisten tudja, mit csinálsz egész éjszaka a szobádban, vagy pláne, ha csavarogsz, ki tudja, kikkel. Azok a haverjaid, akiket néha látok, azokból se nézek ki többet, egyik kutya, másik eb."

Khm… (apuka/anyuka nagyon ’motiváló’… a gyerek helyében ugye mindenki elkezdene lelkesen dolgozni, tanulni és bizonyítani!?)

B./ "Sajnálom, hogy nem sikerült úgy ez az év, ahogy szeretted volna. Te látod, hogy hol rontottad el a dolgokat? Lehet, hogy mi is segíthettünk volna többet, ne haragudj, ha úgy érzed, nem figyeltünk rád eleget és nem kaptad meg a támogatást esetleg. Tudod, hogy nem várunk el tőled teljesíthetetlen dolgokat, de azért jó lenne, ha ennél többet sikerülne elérni jövőre. Szerintem többre vagy képes. Te nem így érzed? Mit gondolsz, mire lenne szükséged? Szerintem most pihenj egy jót, próbálj meg kikapcsolódni, ne vedd nagyon magadra, vond le azért a tanulságokat és jövőre kezdjük valahogy úgy el az évet, hogy kitaláljuk mit, hogyan lehetne úgy csinálni, hogy jobban menjenek a dolgaid. Beszélgess a barátaiddal is erről, kiváncsi is lennék, ők mit gondolnak erről. Ha szeretnéd, elmehetünk valami tanácsadóhoz is (hallottam, vannak, akik tanulási módszertan elsajátításával foglalkoznak, segítenek a pályaválasztásban stb.), pszichológushoz, de szerintem a szíved mélyén te is tudod, min kell változtatnod."

Kicsit kisarkítva ugyan, de bemutattam két tipikus szülői mintát, hozzáállást. Az ’A’ szülő a rögzült szemléletű, a ’B’ szülő a fejlődési szemléletű szülő reprezentánsa. (Megjegyzem, a két típus nem csak a szülőket jellemzi, de a főnököket, vezetőket, munkatársakat, hétköznapi embereket, valamennyiünket valamennyi szerepünkben.)

Ugye fölösleges hosszú érvekkel magyarázni, melyik a célravezető, melyik az ajánlott hozzáállás, szemléletmód?!

Hogy mi kell a fejlődéshez és ahhoz, hogy ne szúrjuk el a gyerekeink életét, ne vetítsük ki rájuk, ne égessük beléjük saját vágyainkat, álmainkat, ne nyomjunk beléjük olyan hiedelemrendszert (hülye vagy fiam; úgysem tudod megcsinálni; erőltesd meg magad; egyedül sosem fogsz boldogulni; mi mindig szerencsétlenek voltunk, azok is maradunk stb.), azt hosszan lehet elemezni. De röviden is elintézhető:

„Ne ítélkezzünk! Tanítsunk! Ez kell a fejlődéshez.”

Minderről és az ehhez kapcsolódó életből ismert példákról, javaslatokról rendkívül színesen, érdekesen írt Carol S. Dweck Szemléletváltás, A siker új pszichológiája című könyvben. Nyári olvasmánynak sem rossz és kicsit segíthet a tükörbe is nézni.

Ha nincs időnk vagy kedvünk olvasni, elmehetünk mi is tanácsadóhoz (még coach-hoz is…), de a szívünk mélyén úgyis tudjuk, min kellene változtatnunk.

Na és visszatérve az eredeti kérdésre, akkor mit is bizonyít a bizonyítvány?

Remélem, a legtöbb diáknak azt, hogy ennyit ért a munkánk, a pedagógusok így értékelik az elmúlt évi teljesítményünket. Ad egy reális képet és ösztönöz arra, hogy érdemes energiát fektetni dolgokba (netán a fejlődést is visszatükrözi). Ad egy visszajelzést, miben vagyok jó és miben kevésbé, nem ér váratlanul, hiszen egy évet értékel, az én munkámat értékeli (nem a személyemet) és remélhetőleg nincsenek benne meglepetések sem a magam, sem a szüleim számára.

Jó, vegyük észre, hogy papírra írják, nem kőbe vésik!

A szüleim nem vetítik ki rám a maguk kínjait/álmait/aktuális stresszeit, a bizonyítványom annyi szerepet játszik a vacsoraasztalnál (merthogy van ilyen nálunk, ahol együtt..., ha nem is sikerül minden este), amennyit érdemes rá szánni. Fontos, de nem sorsdöntő! Viszonyítási alap. Nem ezen múlik az életünk, igyekszünk helyükön kezelni a dolgokat.

Jó nyarat, sok pihenést, sok élményt és kevés konfliktust, még kevesebb stresszt kívánok mindenkinek!

Koskovics Éva

coach

email: koskovics.eva@kokart.hu