„Annyira sír, hallgatni sem bírom… most inkább engedek, majd legközelebb duplán erélyes leszek.” „De ha egyszer annyira örül, persze hogy megveszem neki még ezt a játékot is!” Melyik szülő, nagyszülő, nagynéni is nagybácsi ne járt volna úgy, hogy inkább beadta a derekát?! A legtöbbünkben a gyerekek könnyei vagy az elkerekedett bociszemek érzékeny húrokat pendítenek meg, és nehéz nekik ellenállni… pláne így karácsony közeledtével.

A gyereknevelési szakemberek lépten-nyomon felhívják a figyelmet arra, hogy az engedékenység, az elkényeztetés és az, hogy a gyerek parancsol a családban nem egyenlő a törődéssel és a szeretet kifejezésével, hosszú távon pedig kifejezetten árt a gyereknek, mert énközpontúvá válik, és nem tud majd megküzdeni az élet árnyoldalaival. Amikor a szülők túlzottan engedékenyek, akkor „oly módon alakítják ki a gyermek világát, hogy úgy érzi, joga van megkapni azt, amit akar, pontosan akkor, amikor ő akarja… illetve másoknak mindent meg kellene tenniük érte” – határozza meg az elkényeztetés mibenlétét Daniel Siegel és Tina P. Bryson Drámamentes fegyelmezés c. könyvében. Márpedig az élet nem így működik, ugye?

Az elkényeztetett gyerek felnőttként…

1. Siegel és Bryson szerint amikor egy gyerek mindent megkap, amit szeretne, akkor nem lesz lehetősége kifejleszteni magában a késleltetési képességet, ami pedig – a kutatások alapján – a sikeresség zálogának számító akaraterő és kitartás alapja. A késleltetési képesség magában foglalja azt, hogy várunk a jó dolgok beteljesülésére, egyúttal elviseljük az amiatt érzett frusztrációt és csalódottságot, hogy továbbra is, még mindig várnunk kell. S nemcsak várnunk, hanem tennünk is azért, hogy ezek a bizonyos jó dolgok bekövetkezzenek. Ha a gyermek azt tanulja meg, hogy elég annyit mondania, „akarom ezt vagy azt”, mint egy varázsigét, és a kívánsága máris teljesül, akkor a türelem, az önfegyelem és a kitartó küzdés képessége nem fejlődik ki benne. Márpedig ezek nélkül hogy fog 10.000 órát arra szánni, hogy kimunkálja a tehetségét és kiváló legyen valamiben?!

2. Az a gyermek, aki azt éli meg, hogy az élet egy folyamatosan beteljesülő kívánságlista, illetve hogy a szülő mindig rendelkezésre áll, hogy „oltsa a tüzet” és enyhítse az ő szívfájdalmát, nem tudja majd kezelni azokat a tapasztalatokat, amikor az élet a csúnyább arcát mutatja felé. A szenvedés elől, a konfliktusok megoldása elől felnőttként is a talmi fájdalomcsillapításba menekül („Elhagyott a pasim/csajom? Nosza, keresek valakit gyorsan Tinderen, és begyűjtök pár lájkot Facebookon ezzel a fotóval, hogy mindenki lássa, hogy kellek másoknak”).

3. Továbbá „az elkényeztetett gyermekek gyakran boldogtalan felnőttek lesznek, mert a való életben embertársaik nem szolgálják ki a szeszélyeiket. Nehezebben méltányolják a saját világuk megteremtéséből adódó apróbb örömöket és győzelmeket, ha mindig mindent mások csináltak meg helyettük. A valódi önbizalom és az alkalmasság érzése nem abból fakad, hogy sikerül megszereznünk azt, amit akarunk, hanem abból, amit önerőből ténylegesen megvalósítottunk és tökéletesen elsajátítottunk” – írja Siegel és Bryson.

Miért könnyű belecsúszni az engedékenységbe?

Laura Markham, a Békés szülő, boldog gyermek könyv szerzője számára alapvetés, hogy ha szülőként békés otthont és boldog gyermekeket szeretnénk, akkor magunkkal kell kezdenünk a munkát. Ezért fontos megvizsgálni azt, hogy miért bólintunk rá az akaratosságra, amikor tudjuk, hogy nem kellene?

1. „Az engedékeny szülők többsége minden igyekezetével azon van, hogy ne ismételje meg a saját szülei részéről tapasztalt »szigorúan szerető« nevelési stílust, ezért általában átesnek a ló túlsó oldalára.” Tehát az engedékenység egyik oka, hogy a szülő sok fájdalmat élt át gyerekkorában, és – sokszor tudat alatt – attól fél, hogy ő maga is fájdalmat okoz gyermekének. A gyereksírás felébreszti saját eltemetett fájdalmát, és így az engedékenység valójában arról szól, hogy enyhítse ezt a feléledő fájdalmat azzal, hogy „legalább” a saját gyerekének megadja azt, amit ő maga nem kapott meg. Ahhoz, hogy a megsebzett szülő megtanuljon nemet mondani, először a benne élő sérült gyermekkel kell kapcsolatot teremtenie, és megsiratnia a saját fájdalmát. Emellett pedig az is fontos, hogy a szülő megtanulja megkülönböztetni a gyerek distresszét a stratégiai hisztitől, mert a sírás sem mindig az, aminek látszik…

2. „Vannak olyan szülők, akik úgy vélik, hogy ez [bármi, amit a gyerek tesz] jó, mondván, hogy nem akarnak a gyermekük természetes fejlődésének útjába állni.” A Békés szülő, boldog gyermek kötet szerzője szerint tehát vannak olyan szülők, akik a korlátozást károsnak tartják, és szerintük csak hagyni kell a gyereket a maga útján menni, élményeket szerezni, hiszen ő tudja, mi a jó neki. „Ám azoknak a gyermekeknek – folytatja dr. Markham –, akiknek sohasem kell megbirkózniuk magukban a határokhoz igazodás nehézségeivel, és sohasem kell magas elvárásoknak eleget tenniük, gondjaik lesznek az önfegyelem kifejlesztése terén. […] Ám ha hagyjuk, hogy a gyermekünk keresztülgázoljon rajtunk vagy másokon, akkor mit tanítunk neki a kapcsolatokról? Ez a nevelési szemlélet általában önközpontú, szorongó és nem túl rugalmas gyermeki attitűdhöz vezet.” Vagyis éppen akkor fog nehezen alkalmazkodni a gyerek, ha nem állítunk fel számára határokat, amiken gyakorolhatná az alkalmazkodást.

3. „…az engedékeny szülők gyakran azt az üzenetet közvetítik a gyermekük felé, hogy a csalódást, frusztrációt és bármilyen más felzaklató érzelmet mindenáron el kell kerülni.” Ezek a szülők azért nem tudnak szilárd kereteket kialakítani, mert nem tudnak megbirkózni a gyermekük természetesnek tekinthető bánatával és haragjával, amit a határokkal való szembesüléskor érez. Megeshet, hogy a szülő más emberi kapcsolataiban is mindenáron igyekszik elkerülni, hogy csalódást okozzon, vagy neheztelést váltson ki, mert ez mély szorongást ébreszt benne (például szoronghat attól, hogy a másik fél iránta érzett haragja azt jelenti, hogy az illető nem szereti őt). Ilyenkor első lépésben fontos annak megértése, hogy pontosan mi az a negatív tapasztalat, negatív érzelem, amit a szülő mindenáron el akar kerülni az engedékenységgel.

Elkényeztetés helyett I.
Ott lenni akkor, amikor szüksége van ránk

„Az elkényeztetés nem azzal kapcsolatos, hogy mennyi szeretetet, időt és figyelmet nyújtunk a gyermekeinknek – szögezik le a Drámamentes fegyelmezés szerzői. – Azzal nem ronthatjuk el őket, hogy túl sokat adunk önmagunkból. Ugyanígy az sem elkényeztetés, ha a kisbabánkat túl sokszor vesszük ölbe, vagy mindig kielégítjük a szükségleteit, valahányszor kifejezi azokat. […] A gond ott kezdődik, amikor [a szülők] elkényeztetik őket [a gyerekeket] azzal, hogy egyre több tárggyal halmozzák el őket, valamint óvják őket a nehézségektől és a szomorúságtól ahelyett, hogy bőségesen biztosítanák számukra azt, amire valóban szükségük van, és ami igazán számít – a szeretetet, kapcsolódást, figyelmet és időt –, miközben a gyermekek az élet elkerülhetetlen nehézségeivel szembesülnek, és megküzdenek velük. […] A kapcsolódás nem arról szól, hogy megvédjük a gyermekeinket a viszontagságoktól, hanem arról, hogy együtt vészeljük át a nehéz időszakokat, és ott álljunk mellettük, amikor érzelmi szenvedésen mennek keresztül, éppúgy, ahogy akkor tennénk, ha felhorzsolnák a térdüket, és testi fájdalmat élnének át.”

Elkényeztetés helyett II.
Engedni, hogy szembesüljön a következményekkel

„Amikor a konyhaasztalon találjuk a gyermekünk befejezetlen házi feladatát – hoz egy jól ismert példát az életből Siegel és Bryson –, egyáltalán nem teszünk jót neki azzal, ha magunk fejezzük be, és gyorsan utána visszük az iskolába, hogy megóvjuk a késve leadott feladat következményeivel való szembenézéstől. Azzal sem teszünk jót, amikor felhívunk egy másik szülőt, hogy meghívassuk a gyermekünket egy olyan születésnapi zsúrra, amelynek híre a fülébe jutott, de nem hívták meg rá.” A nevelési tanácsadók ezekre a helyzetekre úgy tekintenek, mint tanulási lehetőségekre: amikor a gyermek megtanulhatja, hogy következménye lesz annak, ha elmulasztja a kötelességét, vagy végiggondolhatja, kik a fontos és igazi barátai… vagy más, fontos tanulságokra juthat, amiket beépíthet az életről, a világról és önmagáról kialakított képébe.

Szabó Elvira

A cikk eredetileg a Gyökerek és Szárnyak blogon jelent meg, itt...

Kapcsolódó cikkek:

• Fegyelmezni – dráma nélkül? Új módszerek a gyereknevelésben
• Hogyan adhatunk erős gyökereket a gyerekeinknek?

A cikkhez felhasznált irodalom:

• Daniel Siegel – Tina Payne Bryson: Drámamentes fegyelmezés. A káosz lecsillapítása és a fejlődő gyermeki elme integrált szemléletű gondozása. Ursus Libris, Budapest, 2015.
• Laura Markham: Békés szülő, boldog gyermek. A kiabálás vége és a kapcsolatteremtés kezdete. Ursus Libris, Budapest, 2016.