Hányszor történnek olyan félreértések az életünkben, amikor azt gondoljuk, elmondtunk valakinek dolgokat, de később rájövünk, az információk egyáltalán nem, vagy egészen másképp mentek át?!

Hányszor töltünk hosszú perceket, órákat emberek társaságában és visszagondolva nem tudjuk felidézni, miről is volt szó. Egyszerűen kikapcsoltunk, nem bírtunk odafigyelni, egészen máshol járt a fejünk (azt hiszem, főleg a diákok mesélhetnének erről… még én is emlékszem a sok unalmas órára, amikor a fő gondom az volt, hogyan mímeljek valamiféle ébrenlétet, ne bántsam meg a tanárt…).

Az emberek közötti kapcsolatok rendkívül változatosak lehetnek:

- legfontosabbak számunkra a közeli, érzelmi alapú kapcsolatrendszereink (szeretteink, családtagok, barátok)

- szintén fontosak, hisz sok időt töltünk társaságukban a napi szintű, kényszerűen megélt és bizonyos alkalmazkodásra szorító kapcsolatok (munkatársi, szolgáltatás nyújtó vagy igénybe vevő, szomszédi, tanár-diák, orvos-beteg, diák-diák, eladó-vevő stb.)

- illetve vannak, de sokszor jelentőségükön is messze túlmutathatnak az alkalmi, speciális esetek (pl. aki megtalálja elveszett gyerekünket/pénztárcánkat, akivel karambolozunk, aki mellé szól a jegyünk a repülőn, a vonaton stb.).

Kommunikálunk egymással, még akkor is, ha nem áll szándékunkban, ha épp azt akarjuk kommunikálni, hogy nem akarunk szóba állni az adott személlyel. A kommunikáció formái számosak, hisz tudjuk, hogy nem csak a kimondott szavak szintjén, de a testünkkel, a gesztusainkkal, a fb like-jainkkal, vagy épp a passzivitásunkkal is üzeneteket küldünk mások felé.

Csatornák

Ebből az is következik, hogy akkor tudjuk leghatásosabban közvetíteni a gondolatainkat, az üzeneteinket, ha több csatornát is igénybe veszünk ennek alátámasztására. Ha mondunk valamit, jó, ha ezt a gesztusainkkal is meg tudjuk erősíteni, ha valóban figyelünk a hallgatóság reakcióira, netán a reakcióra mi magunk is reagálunk és – főleg ha számunkra valami fontos témáról van szó -, ily módon felmérhetjük azt is, valóban az az üzenet ért-e célba, amit mi kívántunk kifejezni.

Ha visszagondolunk egy-egy hallott előadásra, jelentősebb beszélgetésre, sokszor kevésbé a tartalmi részek, a hallottak jutnak eszünkbe, hanem az az érzés, élmény, amit jelentett számunkra. Mit váltott ki belőlünk, milyen hatással volt ránk, mennyire tudott magával ragadni, mennyire érintett meg minket, mennyire éltük meg pozitív, vagy negatív élményként.

Van a két véglet:

• A lehető legrosszabb verzió:

ha az előadó, kapcsolatot kezdeményező, megszólító fél nem tudja kifejezni magát, és más eszközei sincsenek a figyelemfelkeltésre; ráadásul mondandóját egy olyan személy számára szeretné közvetíteni, eljuttatni, aki nem igazán képes odafigyelni másra, figyelme szétszórt, inkább magával van elfoglalva, már az első szavak hallatán azon gondolkodik, mit is válaszoljon majd, vagy ellenkezőleg, hogyan futamodjon meg a válaszadás elől, ahelyett, hogy koncentrálna a valóban hallottakra és értelmes reakció szándékával állna a dologhoz.

• A lehető legjobb forgatókönyv:

az üzenetet értelmes formában, a kellő tömörségben, kifejezően, a témához illően szórakoztatóan, vagy érzelmi húrokat is megpengetve fogalmazza meg a kezdeményező fél, miközben a másik oldalról értően figyelnek rá: figyelnek a szavakon túli jelzésekre, a metakommunikációs jelekre is (ezeket képesek értelmezni), ha valami nem világos, arra rákérdeznek és visszajelzik azt a tartalmat, amit ők vettek ebből, amit számukra mondott az illető.

Könnyű belátni, hogy a két véglet között számos variáció elképzelhető és minden esetben csak részben lehetünk felelősök azért, hogy a végén mi sül ki a dologból: hiszen vagy az egyik, vagy a másik szerepben vagyunk. Viszont ha tudatosan igyekszünk a saját szerepünkben jól teljesíteni, azzal a másik félnek is segítünk. Ha csupán mi megteszünk minden tőlünk telhetőt az ügy érdekében, akkor már jóval előrébb tartunk!

Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy csak azok tudnak jól kommunikálni, odafigyelni a másikra, akik elolvasnak minden szakirodalmat ebben a témában és kurzusok tömegét végzik el annak érdekében, hogy maguk is álmukból felkelve le tudjanak nyomni bármikor egy TED előadást, amitől beájul a nép, vagy dekódolni tudják a legtitokzatosabb és legelvontabb üzenetet is, amit valaki küld számunkra.

Ez is egy olyan „tudás”, amit sokan ösztönösen magukénak mondhatnak, úgy születtek, hogy értelmesen tudják kifejezni magukat, nem játszmáznak, hanem egyenes úton és azt mondják, amit gondolnak, illetve nyitottak másokra, rá tudnak csatlakozni mások hullámhosszára, jól alkalmazkodnak másokhoz, nem gond, ha egy idős, netán kissé demens nénivel kell beszélgetniük, és az sem, ha egy akadémikussal. Ez az érzelmi intelligencia egyik fokmérője is. A kapcsolódni, alkalmazkodni tudás, az empatikus hozzáállás.

Hogy addig is valamivel hozzájáruljak a fejlődéshez, két egyszerű alapszabályt fogalmaznék meg:

1. Mondd azt és úgy, hogy értsék!

Ha valamit közölni szeretnél, valamilyen információt eljuttatni egy másik személy felé, akkor: fogalmazz világosan, érthetően, ne túl hosszan, lehetőleg azon a szinten, ami az ő szintje (pl. egy kisgyerek számára ne tarts tudományos előadást, egy egyszerű bolti eladónak ne kezdj el filozófiai elveket ecsetelni) és kérj valami visszajelzést arra vonatkozóan, valóban az ment-e át, amit te szerettél volna (pl. ha a kőművesnek elmondtad, mi a feladat, jó ha megkéred, ismételje már el legyen szíves, az ő számára ez most akkor pontosan milyen feladatokat jelent és hogy fogja folytatni a munkát – igazi, életből vett tapasztalat!...). Ha semmit nem hallasz vissza az eredeti gondolataidból, akkor valamit nem jól csináltál!

2. Figyelj oda értően, akard megérteni a közlés szándékát, értelmét!

Ha te vagy a hallgatóság, és tényleg fontos számodra, hogy ez az illető mit szeretne feléd közölni, akkor tedd le a kezed ügyében lévő dolgokat, a telefonodat, figyelj rá minden figyelmeddel, fordulj vele szembe, nézz a szemébe, ne csak a füledet (azt is csak félig), de a szemedet, a szívedet is tárd ki felé, hogy valóban fogadókészen várd tőle a mondandóját. Ne legyenek prekoncepcióid, ne hagyd magad befolyásolni az előítéleteiddel, hiedelmeiddel, korábbi tapasztalataiddal, adj neki esélyt, hogy meghallgatást nyerjen. Még az is lehet, hogy korábban sem vele volt gond, hanem épp veled!

Ha befejezte, jó, ha visszajelzel neki. Elmondod, mit értettél ki abból, amit tőle hallottál (pl. „Jól értettem, hogy azt mondod…?”), mit jelent ez számodra („Értsem ezt úgy…?”), esetleg milyen érzelmi reakciót váltott ki belőled, amit hallottál („Lehet, hogy nem az volt a célod, de tudnod kell, hogy engem ez elszomorít, megijeszt…”). A saját érzelmeink kimondása, kihangosítása csodákra képes!! 

Nem mondom, hogy ezeket a szabályokat minden esetben be kell és be lehet tartani, de a valóban fontos helyzetekben, különösen azokban, ahol már megégettük néhányszor magunkat, ott érdemes!

Ha csak egy kicsit is elgondolkodtat, akkor - hidd el -, már jelent valamit a számodra!

Ajánlom, kicsit próbálj meg odafigyelni és teszteld a dolgot! Meglásd, meglepetésekben lesz részed!

Koskovics Éva

coach

www.kokart.hu

Többi írás itt: www.coachco.blog.hu