Részemről teljesen OK, mondhatnám.

Csak amilyen kis kotnyeles vagyok, mindig kikívánkozik belőlem az a hirtelenjében félig lenyelt tagmondat, ami azzal kezdődött volna, hogy de...

Semmi komoly ellenvetésem nincs, nem is lehet, hiszen a szándék helyessége, a jó irányulás és a természetes cél vitathatatlan.

A gyógyulni akarás a gyógyulás része. Lucius Annanaeus Seneca

Csak az érdekelt volna, hogy a rehabilitációs osztályon ápolt kedves betegünk ennek a határozott, hangos és minden arra járónak szorgosan, fogadalomszerűen megismételt állításának a kapcsán, egyeztetett-e korábban az illetékesekkel. Hogy kik az illetékesek? Kinek, mikor, kik.

Általánosságban például, az Öreg Természet Anyánkkal mindenképpen érdemes egyeztetni. Mondjuk a sebek gyógyulásáról, a vizenyők - köztük is itt kimondottan a vérzéssel elárasztott agyterületen, vagy az elzáródott kis erek miatt elhalt sejtek között rekedt, felgyülemlő folyadék, és az elhalt részek bomlásából származó anyagok elszállítódásának - felszívódásának folyamatáról.

A sérült, problémás agyi keringést később úgy amennyire ellensúlyozó megoldások kialakulásának várható és valószínű idejéről. Arról, hogy lesz-e valahol majd egy átkötő, megkerülő ér, és ha a szervezet talál lehetőséget az érintett agyi terület egy részének a táplálására és ellátására, akkor az elpusztult sejtek funkcióit, addigi feladatát, vajon átveszi-e majd valamelyik másik környező sejtcsoport.

Ha ez nagy szerencsével megvalósul, még mindig aggódhatunk és lamentálhatunk azon, mi történik azután az agyi érkatasztrófa által sújtott, elhalt területtel.

Ha lehetne pár szót váltani a Forrással, jó lenne az elképzeléseinket vele egyeztetni a lábadozás alatti terhelhetőség mértékéről.

Esetleg, ha már úgyis a vonalban vagyunk, megkérdezhetjük az Anyát, mi a véleménye arról, hogy az agyi történésünk után pontosan ugyanúgy szeretnénk dolgozni, és a korábbi – úgy is, mint a betegségünkhöz vezető - életmódunkon sem kívánunk szemernyit sem változtatni.

Ha valahogy mégsem lenne elég jó és közvetlen a kapcsolatunk a Nagy Anyával, akkor időszakos, (megbízott vagy meg sem bízott, sőt lehet, hogy direkt megbízhatatlan) helyettesítőjeként és közvetítőjeként, fordulhatunk nála sokkal, de sokkal kisebb, viszont itt helyben a tudást, mint hatalmat képviselő emberekhez.

Jó lenne persze, ha információért és tájékoztatásért az Ő földi helytartói közül főleg azokhoz fordulnánk, akik nálunk valamivel többet tudnak az emberi szervezet általános és főképpen a betegségek idején szokásos működéséről.

Nem, amikor a helyi potentátokat* emlegettem, itt most egyáltalán nem a szomszédasszonyra gondoltam (bár lehet, hogy az ő érdemei a bármilyen információval és gyógyszerrel való, egy életen át tartó kisegítésünkben elévülhetetlenek).

Nem is az internet jutott elsőre az eszembe, bár a világhálón pillanatok alatt, különösebb nehézség nélkül elérhető tudás és tapasztalat mennyisége elképesztő, és mára bármikor korábban elképzelhetetlen méreteket öltött.

Ezzel kapcsolatban azonban még mindig igaz, hogy a valós és a tényleg hasznos információk megszerzéséhez egy adott tárgyról, amiről tájékozódni szeretnék, nekünk magunknak is rendelkezni kell némi alapvető ismerettel, és természetesen józan ésszel a kapott tanácsok megfogadásának, veszélyességének a mérlegeléséhez.

Szabad a gazda? Segítek: az Anyatermészet közvetítőjeként most az egészségügyi szakszemélyzetre, az osztályon elérhető gyógyító csapatra gondoltam.

Tudom, még mindig kevesen vannak és legtöbbször nagyon elfoglaltak, ettől pedig gyakran morcosak.

Meg tán a folyamatos túlterheltségtől, a sokszorosára dagadt nyilvántartási munkától, az alapvetően ellátatlan, egyre rosszabb állapotban bekerülő, feszült és a folyamatos tülekedés miatt vadul türelmetlen, bizalmatlan, de ehhez képest rajtuk a reggeltől estig csupa mosoly, luxus bánásmódot biztosító magán személyzetet, extra egyénre szabott ellátást számon kérő, Dr House orvosainak csapatát és a Vészhelyzetben megismert kórházi felkészültséget követelő betegektől.

„Ha az emberek tisztában lennének saját szervezetük működésével, és aszerint élnének, az orvosok álló nap golfozhatnának, már amikor épp nem a munkaközvetítőnél állnak sorban.” Vavyan Fable

Első beszélgetésünk kezdetén az osztályos betegünk azt rögvest megosztja velem, hogy ő bizony nagyon mérges volt. Megharagudott a kezelőorvosra, mert az azt mondta neki, hogy ebből a betegségből nem lehet meggyógyulni.

Aztán a frissen szerzett beszédzavar miatt akadozó nyelvvel, és a jelentős szótalálási nehézsége ellenére meg is mondta az orvosnak, hogy ez mekkora gonoszság volt tőle, és ráadásul milyen rosszul esett neki. Ha már úgyis benne volt, hát azt is elbeszélte az orvosnak, hogy ilyet pedig neki többet ne mondjon, hogy ebből a betegségből nem lehet meggyógyulni.

Nem éppen szokványos, nem is gyakori pillanat, amikor a beteg ezen a szinten rendre utasítja az orvost, bár az agyi történések, ahogy a súlyos betegségek mindegyike, alapjaiban rengetik meg az életünket, beleértve az érzelmi életet is.

„Nagyon nehéz, ha az ember átél valamit úgy, hogy nem engedik meg neki, hogy az érzéseit kifejezze. Ez olyan, mint egy megfagyott pillanat. Évtizedek múlhatnak el, és az a megfagyott pillanat mindig ott lesz. Valami történik majd, ha kiolvad. Ezt meg lehet érezni, és utána tovább lehet lépni. Addig, amíg ott van fagyottan, olyan, mintha az ember le lenne szögezve valahova”. Feldmár András

Velem közli, hogy ő még maximum hat hónapot ad magának és akkorra teljesen egészséges lesz.

Amennyire emlékszem a testünk, de egyébként a lelkünk sem nagyon csípi az ehhez hasonló ultimátumokat.

Eszem ágában sincs vitát nyitni, ráadásul tudom, hogy a kezelőorvosa az igazat mondta, a szó hétköznapi értelmében a tartós agyi vérellátási probléma nem egy olyan betegség, amiből meg lehet gyógyulni.

Be kell végre látnunk, hogy „egy embert meggyógyítani” nem annyit jelent, mint a régi állapotot visszaállítani, hiszen éppen az idézte elő a betegséget; a gyógyítás sokkal inkább az öntudat kitágítása, egy új és életigenlő út megválasztása révén érhető el. Amíg ezt meg nem tanuljuk, továbbra is szükségünk van a betegségre. Kurt Tepperwein

Na, így most még nehezebb bármit hozzáfűznöm ehhez, ami pozitív.

A laikusként észlelhető tünetek és furcsaságok mennyiségétől függetlenül, a sérülésnek az agyszövetben mindenképpen látható nyoma marad.

Nem múlik el, nem tűnik el, nem gyógyul meg, abban az értelemben, ahogy egy felsértett bőrfelszínt bezár a hegesedés, vagy egy csontszövet a törés után megerősíti, újraépíti, megvastagítja önmagát.

Az akarat, az persze nagyon jó dolog, és kifejezetten fontos is, hogy egy (akármilyen) betegség kapcsán, a beteg rendelkezzen ebből megfelelő adaggal. Na mégis, mennyi az a megfelelő adag?

Természetesen se nem kevés, hiszen a beteg helyett senki sem tudja az akaratával és a kitartásával segíteni a gyógyulást, se nem sok, mert a makacs, görcsös, túl erős akarásba belefeszülés viszont, legtöbbször kifejezetten ellene hat a gyógyulási folyamatnak.

Hiszen ugye a gyógyulás is egy folyamat, még akkor is, ha ezt nem nagyon szeretnénk tudomásul venni. Ezt a nem igazán új hírt, az agyi érkatasztrófán átesett betegeinknek rendszerint újra és újra el kell mondanunk.

Addig kell ismételgetnünk, amíg csak meg nem értik és be nem látják, hogy az agyi infarktus, csakúgy, mint a szívinfarktus, nem egy szimpla nátha, nemigen lehet két hét múlva felépülni belőle. Valamint a legritkább esetben lehet gyorsan ott folytatni az életünket, ahol az ember azt korábban abbahagyta.

Hogyan lehet kibogozni a legbonyolultabb, legreménytelenebbnek látszó csomókat is. „Ha türelmetlen vagy és sietsz, akkor csak rángatni fogod, és minden rosszabb lesz: a csomó még szorosabbá válik, mérges leszel, és biztos, hogy kudarcot vallasz. Ha viszont nagyon figyelsz, ha tanulmányozod a helyzetet, mielőtt bármit is tennél, ha csak egyre forgatod a csomót, ha gyengéd és állhatatos maradsz, ha lassan dolgozol, akkor a végén mindig sikerrel jársz.” Feldmár András

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven. 

*Potentát - latin eredetű szó, hatalmasság, befolyásos, tekintélyes személy