Idős nőbeteg kismillió panasszal, orvosi előtörténtében rengeteg operáció, számtalan beutalás, megfigyelés, osztályos kezelés, ambuláns gondozás, góckutatások, kivizsgálások, kontrollhegyek…

Beszél, beszél, beszél…

Utóbb gyanakszom, ebben is én lehetek a hibás, hiszen én kérdeztem, mit is gondol a mozgásszervi megbetegedéséről, amivel itt ápoljuk, kezelnénk.

Kicsit sajnálgatom magam, és csak félig azért, mert pár perccel a hivatalos bemutatkozásom után már kedveskedve lenővérkéz és újabb kis idő elteltével lazán kedélyeskedő tegezésre vált (vagyis, ha korábban tudta volna is, hogy ki vagyok és miért jöttem hozzá, a szakmai együttműködésünk valószínűségének esélye percről-percre rohamosan csökken).

Ráadásul elég jól hallatszik számomra, hogy egy (alapjaiban több helyen téves) eszmerendszert építget, azt a nagyon kevéske biológiai - egészségügyi tudást, fura hitek és erős érzések habarcsa rögzíti, szilárdítja egymáshoz, és a kolosszális méretű építmény mögötti embert valószínűleg réges-rég a bűvkörébe vonta a családja által elért pozíció, pénz, befolyás és hatalom, mert az idős asszony mintha már csak ennek a nyelvén értene.

Közben eszmélek rá, hogy mind a ketten sokkal jobban járunk, ha én hallgatok. Kár, hogy nem engedhetem meg magamnak az oda sem figyelés luxusát. Inkább emlékeztetem magam:

„Talán a három legnehezebb emberi feladat: elviselhető kamasznak, elfogadható betegnek és kellemes öregembernek lenni.” Popper Péter

Taktikailag megfelelő pillanatot keresek, hogy ebből a csapdásodó helyzetből jól kihátráljak. A hallgatás viszont egyre nehezebben megy, mivel éppen azt részletezi, ki, mikor, mekkora hibákat vétett az ő gyógykezelése során. Már-már sebészi mélységekben járunk, de ő aztán persze tisztában van mindennel és elintézi pöpec módon a teljes gyógyító teamre vonatkozó szakmai kritikát, normalitás vizsgálatot is helyben, egyénekre lebontva kisebb zárójelezéssel és néhány keresetlen szóval.

Alapvetően úgy néz ki, hogy a beosztottak sokkal többet hibáztak vele kapcsolatban, viszont ő a főnökökön keresztül mindenkit jól helyretetetett (minél alacsonyabban voltak a kórházi, szakmai hierarchiában, annál többször kellett neki ezt elintéznie, mivel a nővérekkel, a "kiszolgáló személyzettel" - az alantasokkal - ugye nem lehet kesztyűs kézzel bánni).

Felváltva áradozik arról, hogy mely helyi hatalmasságok, milyen kedvesnek, vonzónak és ellenállhatatlannak találták őt egyszer, valamikor, és panaszkodik arról, hogy kik nem kezelték megfelelően és azt aztán hogyan kellett megtorolnia. 

Egy-két gyenge próbálkozáson túl nem zavarom hozzászólással, úgy is túl nagy a meséjének a sodrása, és különben sem érdekli, figyelembe se veszi, hogy mást kérdeztem, netán terelgetném. Nem zavartatja magát apróságoktól. Igyekszik minél többet elmondani, amíg a hallgatósága kitart.

A szinte begyakorlottnak érződő előadásában, az egymáshoz toldott, egymásból folyó történeteiben kiemelkedő dramaturgiai pillanatokhoz érve jelentőségteljesen rám tekint (de túl nagy levegőt azért nem vesz, nehogy átvegyem a szót). Értem ugye? Ő annak, a befolyásos, gazdag embernek az anyja, és őt bizony ideje, ezt aztán nem rejti véka alá, hogy persze később nagyon meg is érheti majd, kollektíven körberajongani. Mit akarok ezzel mondani? Azzal gyanúsítom, hogy nem beteg vagy azzal, hogy túl beteg?

Ugyan már, egyáltalán nem erről van szó!

„Nincsenek egészséges emberek (csak olyan betegek, akik nem keresik fel az orvost).

És jámbor emberek sincsenek (csak olyanok, akik feledékenyek, amikor a saját bűneik meggyónásáról van szó).”[i]

Csakhogy neki biztosan[ii] nem rám van szüksége. Sőt örvendhetek, ha sikerül megúsznom, hogy engem is belefoglaljon burjánzóan növekvő és szerteágazó, összeesküvés elméletekre hasonlító, végtelen magyarázó elbeszéléseinek egyikébe. Miért ne lehetne neki is, mint bárkinek rám, lelki segítőre szüksége?

Bármilyen ártalmatlannak is tűnhet mások, főként az avatatlan szemlélők számára a szavakkal való gyógyítás (mint hivatás és művészet), vannak olyan lelki állapotok, amikor nemcsak, hogy nem segít, de egyenesen ellenjavallt. Úgy nézem, veszélyesen közel vagyunk a kevés ilyen kivétel egyikéhez.

Neki nem tudok segíteni mert, amire sürgető szüksége lehetne most azonnal, nagy adagokban és belsőleg, abból én pont semmit sem tudnék kívülről adni neki. Holott nem kurrens és nem különleges holmikra gondolok, jól jönne itt például, némi reális önismeret, több józan mérlegelés, logikus gondolkozás, elemzőkészség, igazi fókuszpontok a betegség és a tünettörténet helyett. Persze egy kis valódi tudás sem ártana a betegség és a gyógyítás természetéről, szakmai kompetenciákról, határokról. Éppen csak egy röpke gondolatmenet erejéig felrémlik Popper tanár úr eszmefuttatása:

„Néztem ezt a szegény lányt, hogy ez is elveszett az emberi kommunikáció számára, már csak fölülről lefelé tud beszélni. A katedra tönkretette, mint ahogy nagyon sok pedagógust, orvost, pszichológust tönkretesz, hogy mindig kiszolgáltatott helyzetben lévő emberekkel kerül kapcsolatba, és egy idő után észre sem veszi, hogy ez csak szituatív fölény, hanem azt gondolja, ő olyan nagyszerű ember, aki mindenkinél magasabb rendű.”[iii]

Nincs kétségem afelől, hogy ezen a téren, itt a fehér köpenyünkben gyakran keskeny mezsgyén, néha egyenesen pengeélen egyensúlyozunk.

Ideje tehát megkérdezni magamtól, hogy nem szenvedek-e a saját tökéletességem tudatától? Hát nem. A saját tökéletlenségem tudatától sokkal gyakrabban. Tartok tőle, hogy más gyógyítók között is a hozzám hasonló lelkületűeket értékelem. Még tán az sem baj, ha néha eszünkbe jut:

„Fogadj meg bátran minden orvosi tanácsot, mert azt a természet még helyrehozhatja."[iv]

Nem hiszek a mindenható, mindent tudó (sőt mindent, mindenkinél jobban tudó) orvosok mítoszában. Talán túl sok volt ehhez az a harmincegy év, amit a közelükben dolgoztam. Viszont azt sem gondolom, hogy a beteg az innen is, onnan is felcsippentett negyedig sem értett, összefüggéseiben egyáltalán nem látott, szomszédasszonytól, piacról, váróteremből, internetről merített tudással magára kéne, hogy maradjon.

Azt meg pláne nem gondolom, hogy rá kéne hagyni, döntsön a saját kezeléséről és egyébként is legyen minden a kedve szerint. Mindenképpen kell, hogy tájékoztatást kapjon és ebből az információ átadás fajtából ritkán elegendő mérték „az egyszer elmondták”. Egyáltalán nem hiszem, hogy ez egyszerű és azt sem, hogy itt a betegnek könnyű dolga lenne. Mi lenne tehát szerintem, a beteg feladata a rázúduló információk között? Nem egy újszerű javaslat:

„mindent vizsgáljatok meg, a jót tartsátok meg!”[v]

Attól tartok az emberi test működése és az egészség, betegség  vonatkozásában az elmélyült, területeket összekapcsoló tudás elkülönítése a zagyvasággal kevert tudatlanságtól még a szakemberek számára is nehézkes olykor[vi]. Hogyan lehetne akkor ez könnyű a betegnek? Hiszen akármerre fordulna, a gyógyítás területe is tele van azonnali megkönnyebbülést, szuper, ultra, extra és mindenre kiterjedő hatást ígérő, varázsszereket osztogató kuruzslókkal és sarlatánokkal.

Ember legyen a talpán, aki manapság könnyen szétválogatja az ocsút a búzától. Most amikor a talpmasszőr mellesleg, ráérő idejében pszichoanalitikus órát tart, az általános iskolán éppen csak átvergődöttek szegődnek el és hirdetik magukat mindenki akármilyen testi állapotából, bármit kihozó fitnesz és wellness gurunak, és a magukat legváltozatosabb címekkel felruházott „tanácsadók” sugdossák a füledbe, a saját nehezen megkeresett pénzedért, azokat a hazugságokat, amiket valamilyen ismeretlen okból, éppen hallani szeretnél.

Mégis kár lenne ezért csak a csalókat és kóklereket hibáztatni, hiszen mióta világ, a világ mindig voltak, akik tudtak keresni, gazdagodni más naivitásán, butaságán, mohóságán, nyereségvágyán és hiúságán. Szóval a kínálatban szétlátni sem egyszerű.

Mégis mi van, ha a beteg tényleg jobban tudja?

A maga oldalát, a saját fájdalmát, a tüneteinek a gyakoriságát, az erősségét, a változását nyilván. Itt biztosan érvényes a régi, kórházi intelem, hogy a betegnek mindig igaza van.

Na de a kezeléseket, a gyógyszerelését, az ő állapotában szóba jöhető gyógyító eljárások várható hatásait, a folyamatok és kölcsönhatások terápiás részét is ő tudná jobban? Ezt kötve hiszem.

Ezek szubjektív megítélését esetleg, hiszen ő érzi, hogy mennyit használt, mennyit javult, mi változott, kevesebb-e így a mellékhatás, több-e az eredmény.

A szakmai részt a gyógyításból mégiscsak jobb lenne hagyni, hogy az a fehér köpenyes csapat döntse el, szabályozza és irányítsa. Az, akinek ez a tanult mestersége és hivatása. Az, akinek a tudásában és emberségében hittünk annyira, hogy rábíztuk, átengedtük neki egy időre a saját felelősségünket, hogy gondoskodjon a betegnek érzett testünk-lelkünk orvoslásáról.

Ehhez viszont itt-ott el kellene lazítani a hatalmat görcsösen markoló ujjainkat, ha és amíg még lehet.

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven. 

[i] A főorvos és a pap csörteváltása a Feketeerdő Klinika című sorozat egyik részéből

[ii] „Minden bizonytalan. Ehhez is mennyit kell tanulni, míg precízen látja az ember.” Rejtő Jenő

 [iii] Popper Péter – Lélekrágcsálók – Válogatás Popper Péter legjobb előadásaiból, Kulcslyuk Kiadó, 2010. 15-16. oldal

[iv] Dr. Bubó egyik meserész végi tanulsága

[v] „mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg” - Magyar Bibliatársulat újfordítású Bibliája (1990) - Pál első levele a thesszalonikaiakhoz, 5/21.

Talán az előző sorok se válnának kárára senkinek: Éljetek egymással békességben.¹⁴Kérünk titeket, testvéreink, intsétek a tétlenkedőket, biztassátok a bátortalanokat, karoljátok fel az erőtleneket, legyetek türelmesek mindenkihez.¹⁵Vigyázzatok, hogy senki se fizessen a rosszért rosszal, hanem törekedjetek mindenkor a jóra egymás iránt és mindenki iránt.

[vi] Ne gondoljuk, hogy a tudás, amivel jelenleg rendelkezünk, a változatlan, abszolút igazság. Kerüljük a szűklátókörűséget és a jelenlegi nézeteink megmerevítését. Tanuljunk, és a nézeteinket illetően gyakoroljuk a ragaszkodásmentességet, hogy képesek legyünk más nézőpontokat befogadni. Az igazságot az életben találjuk meg, nem a fogalmi ismeretekben. Legyünk készek egész életünkben tanulni, és állandóan kutassuk önmagunkban és a világban is a valóságot.- Thich Nhat Hanh