Az előző írások, a változások vágya és szükségessége, az életszakaszaink során az új kihívást feladatok követelményeihez, azok teljesítéséhez kapcsolódó belső fejlődés, egyre szűkülő körökben kerülgették a megbízható, kidolgozott énkép és önismeret, a saját magunkról alkotott hiteles képekre épülő gyakorlati és valós ismeretek témáját.

Mondhatnánk, hogy ugyan már, minek ennyi faxni, hiszen az már csak biztos, hogy én, én vagyok?! Ez ilyen egyszerű lenne, tényleg?

Szerintem azért legalább a főcímet, az évszámot nem ártana bemondani.

„Föl sem ismernék

a rólad készült képek,

ha látnák egymást.”[i]

Még tisztán látom magam előtt a gyermekkori cimborám arcát, aki a bennem már sok vonatkozásban feledésbe süllyedt, lelkes, csínyekre kész kiskamasszal gondolta most (szinkrontolmács és időgép nélkül) felvenni a közvetlen kapcsolatot.

Jól emlékszem a szabadságszomjtól, becsvágytól és kishitűségtől szenvedő, lázadó diákéveim cinkostársának csalódott pillantásaira, aki a tizenöt éves önmagam, szikrázóan élénk jelenlétének nyomait, akkori jellemvonásaim letéteményesét próbálta volna aktuálisan vonalvégre kapni, a kormányhoz rendelni.

Érzem a saját megrökönyödésem, amikor a nagyon régen látott társnőm egy több mint negyedszázaddal ezelőtti nap (nekem alig rémlő, fontosnak sose gondolt) számára ma is jelentős eseményeit idézi fel, egy előtte akkor felsejlő, soha ki nem bontakozó kapcsolat lehetőségét azóta is gyászolva.

Mintha ott a régi kapcsolatokban, akár a várdomb egymásra omlott romjai között, megállt volna az idő.

Ajnácskő - Molnár Péter Photography FB

Kiragadott szavak, többé sehová nem kötő, el nem múló, lebegően szomorú érzések.

Valódi átéléssel mit mondhatnék azon túl, hogy ugyan, hol van az már? Megváltoztam. Változom.

Igyekszem megkötni a magánbékémet a saját választásaim hozadékával, döntéseim következményeivel. Amit lehetett leraktam, elengedtem a múlt terheiből. 

„A keletieknek van egy legendájuk. Két szerzetes vándorlás közben egy megáradt patakhoz ér. Magas a víz, irtózatos mennyiségű sarat, törmeléket sodor magával. A patak partján áll egy nagyon szép lány, aki láthatóan azon vacillál, hogyan juthatna át a túlpartra, de nem mer belemenni a vízbe. Az egyik szerzetes szó nélkül a karjába kapja, és átviszi a vízen. Majd a két szerzetes folytatja a vándorútját. Este, mielőtt nyugovóra térnének, a másik szerzetes végül is kifakad: Hogyhogy te a karodba vetted, magadhoz ölelted ezt a lányt? Mi szerzetesek nem tehetünk ilyet! A társa azt feleli: Ide figyelj! Én ezt a lány már órák óta letettem. Te még mindig cipeled?”[ii]

Filozofikus mélységekbe nyúló beszélgetéseink és az önmagunkat faggató csendes óráink örökké gyötrő, végérvényesen meg nem válaszolható kérdése: Ki vagyok én?

Mindenki maga alkotja meg újra, összegzi és hagyja jóvá belül az éppen érvényes képet. Íme a legszebb és legtömörebb válasz, amit ismerek:

„Vagyok, mint minden ember: fenség,

Észak-fok, titok, idegenség,

Lidérces, messze fény,

Lidérces, messze fény.”[iii]

Sejtelmes láng, távoli ragyogás, ami választott útjainktól és hétköznapi dolgainktól függetlenül időről-időre visszavonzza magához a tekintetünket, elszánt és aprólékos elemzést, mielőbbi felfedezést sürgetve.

Egy életen át egymásra épülő, változó válaszaim, ha akkor, az érvényes időben mind leírtam volna...

Most itt állhatna előttem folyamatosan zajló megváltozásaim csupasz gerinceként.

Hajnali ragyogás, Vértes, Haraszt-hegyi tanösvény - Szárszó Edit fotója

 Már persze csak akkor, ha elképzelhető lenne teljesen megismerni bárkit, magunkkal kezdve.

„Az emberek a nevedet ismerik, nem a történetedet. Azt hallották, miket tettél, nem azt, hogy min mentél keresztül. Ezért aztán a rólad szóló véleményük sótlan, fogadd fenntartással. Végül nem számít majd, mit gondolnak rólad mások, csak az, hogy te mit gondolsz magadról.”[iv]

Mi várható abban a helyzetben, ha az önismeretem nem egy naprakész, nem egy művészi érzékkel cizellált, megtervezett és megvalósított mestermű?

Ha a korábbi képek és tapasztalatok, a reagálási módjaim elemzése felszínes és hanyag, az újonnan meghódított területek, képességek, változások integrálása összecsapott és nemtörődöm?

Pató Pálságom itt, bár garantáltan nem hasznos és örömteljes, de időlegesen biztosan bocsánatos.

„Semmi nincs a világon, ami teljesen rossz lenne (…).

Naponta kétszer még az álló óra is helyesen mutatja az időt.”[v]

Lehet, hogy még mindig egyszerűbb a biztosabb úton, a másik oldalról közelíteni:

Ki nem vagyok?

Nem vagyok az elmúlt viselkedéseim, a múltbeli reakcióim, sikereim, kudarcaim, erősségeim és gyengeségeim puszta összege, még akkor sem, ha ezeket egy hatalmas leporellón őszintén összegezni lehetne valami számomra ismeretlen, nagy átszámoló és summázó varázslattal.

Hogyan fordítható, hogyha itt-ott szívesen letagadnám a múltat? Őszintétlenség vajon, ha a régebbi kiforratlan énem csiszolatlan részeivel ma nem vállalok már valódi közösséget?

Ha nem ismerem el továbbélőnek a folyamatos, teljes azonosságot és úgy vélem, hogy például a tízéves, a felnőttek utasítását csakis egyetlen szemszögből néző, tekintélytisztelő és megfelelni vágyó, de semmi mást nem mérlegelő, kegyetlenül határozott gyermekre már aligha hasonlíthatok.

Néha nem is tudom, elkeseredjek vagy örüljek, amikor újra eszembe jut, hogy „azt mondják: az önismeret az, az orvosság, amit csak az egészségesek szednek.”[vi]

Őszi bükkös - Molnár Péter Photography FB

„A béke, nehogy végleg elfelejtsd, üzen, hogy létezik,

Mondd, meglep-e, ha átnyújtom neked az ünnep perceit?”[vii]

Miért ez az ünnepélyes összegző hangulat?

Az alaphangulat alighanem az őszi „éves betakarító” lelki munkám, és az aktuális életközépi feladatok szerves része.

Az ünnepélyesség oka egy számomra fontos magán jubileum. Nem, nincs születésnapom, annál az egyszerű oknál fogva, hogy nyári gyerek vagyok.

Abból a nekem alig hihető alkalomból jubilálok, hogy ez a 101. megjelent írásom.

A családom, különösen kezdetben, kisebb-nagyobb aggodalommal figyelte újdonat hobbimmal járó, az ismeretlen nagyvilág felé való kitárulkozásomat.

Mármint az, aki nem elmebeli épségemért aggódott azt látva, mennyi időt, erőt és munkát vagyok képes belefektetni ebbe a tevékenységbe, ami nyilvánvalóan semmiféle anyagi haszonnal nem kecsegtet, még egészen körmönfontan átvitt értelemben sem. Nagyon csendesen tenném hozzá, hogy nem igazán azok sopánkodtak bármiféle honorárium reménye nélkül elpazarolt teremtő - alkotó energiáim felett, akik szakmai oldalról, a segítő munka területéről ismernek. Talán mert ők, ha magyarázni nem is tudnák, de jobban érzik a zen bölcsesség igazát arról, hogy valójában nincsenek ránk nem ható, önzetlen cselekedeteink.

„Nem vihetsz át valakit csónakon a túlsó partra úgy, hogy te magad is meg ne érkezz.”

Néhol felzaklatta a hozzám közel állókat, mi mindent megtudhat rólam így az olvasó. Főleg, amikor a soraim közül számukra ismerősen kandikált ki a saját bánataim, fájdalmaim visszhangja, vagy kiérződött az aktuális csatáim heve.

Mit tudott meg rólam, aki az egyre szaporodó sorokat olvasta?

Őszintén szólva halvány fogalmam sincs.

És akkor most ez jó vagy rossz kérdezhetném, a segítségért hozzám fordulók gyakori tétova és bizonytalan kérdését idézve.

Nem igazán lehet tudni. Van benne ez is, az is

A világháló sötét bugyraiból néha rám találó durva, támadó, teljesen téves értelmezést tukmáló, eszméletlen fura reakciók felett morfondírozva előfordul, hogy kissé nekikeseredek. Persze elővesz esetenként az Arany János anekdotából elhíresült „gondolta a fene” állapot is, de tartósan még egyik sem szeghette kedvemet.

Kilátás a bárnai Nagy-kőről - Molnár Péter Photography FB

Az írások megszületését kísérő anyai jellegű büszkeségem tagadhatatlan. Különösen amikor egy-egy újabb, minden oldaláról elég fényesre csiszolgatott, szép kerekre formált, gyöngyszemnek érzett darabot közzétéve elengedek, a saját útjára bocsátok.

Adni igyekszem, amennyire csak tőlem telik: példát, véleményt, jobb irányba terelő gondolatot, magyarázatot.

Törekszem darabkákat gyűjtögetni az igazság széttört és szerteszórt cserepeiből.

Csak ritkásan osztani tanácsokat és sohasem recepteket.

Sokkal inkább apró történeteket, életmesék kiragadott, magyarázó erejűnek érzett sorait, amik másoknak, hasonló gondokkal küzdőknek is segíthetnek az előrehaladásban a meredekebb kaptatókon.

„A hegyre több úton fel lehet kapaszkodni, de csúcsa csak egy van, s aki oda tart, azok mind találkoznak, nemcsak egymással, de a végső igazsággal is.” Sosai Oyama

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven. 

A cikk nyitóképe: Fényhasadás - Béres Attila Nature Photography FB.

A képek közzététele a művészek engedélyével történt.

[i] Az egyéniségről c. haiku, Fodor Ákos (1945.05.17.-2015.02.21.) költő, műfordító, Akupunktura című verseskötetének 21.oldalán jelent meg, a Magvető kiadó gondozásában, 1989.

[ii] Popper Péter FB oldalon közzétett, 2015.02.14.

[iii] Ady Endre: Sem utódja, sem boldog őse...

Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.

Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.

De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.

[iv] People know your name, not your story. They’ve heard what you’ve done, but not what you’ve been through. So take their opinions of you with a grain of salt. Int he end, it’s not what others think, it’s what you think about yourself that counts. By Jonathan Anthony Burkett: Neglected but undefeated

[v] „…Even a stopped clock has to be right twice a day.” Paulo Coelho

[vi] Vavyan Fable

[vii] Zorán: Az ünnep

A ritka percek selyemszalagját most együtt bontsuk fel,
A számlát úgysem veszíthetjük el, most mégis rejtsük el,
S mint szelíd kéz a lázas gyermek forró homlokán,
Vagy rossz álom, ha felriaszt, és odabújsz hozzám,
Olyan jó-jó-jó, de mondd, hány perc az ünnep?
Oh mondd-mondd-mondd-mondd-mondd, mondd, meddig tart?

A béke, nehogy végleg elfelejtsd, üzen, hogy létezik,
Mondd, meglep-e, ha átnyújtom neked az ünnep perceit?
S csak félrekapcsolt csengetés, ha drága hangot vársz
Vagy régi zsebben maradt pénz, mit szűk napon találsz
Oh mondd-mondd-mondd-mondd-mondd, mit ér az ünnep?
Oh mondd-mondd-mondd-mondd-mondd, mondd, meddig tart?

S mint szelíd kéz a lázas gyermek forró homlokán,
Vagy rossz álom, ha felriaszt, és odabújsz hozzám,
Olyan jó-jó-jó, de mondd, hány perc az ünnep?
Oh mondd-mondd-mondd-mondd-mondd, mondd, meddig tart?