Sok minden voltam már, mint Frici a vállalkozó szellem, de pszichológusok országos konferenciáján moderátor eddig még nem.

Mielőtt bárki valami fennkölt és általam örökölt rangra asszociálna, elmondanám, hogy most is csak helyettes beugróként kerültem oda.

Magamra sem gondoltam másként.

Igaz, túl sok időm nem is volt morfondírozni a megtiszteltetés nagyságán vagy a vállalás méretén és a saját merészségemen. Úgy vélem, a minisztérium konferenciatermébe hirtelen begyűlt cirka 130, a gyermekvédelmi szakellátásban dolgozó pszichológus (az ország egész területén regisztrált 210 ilyen ritka munkát vállaló madárból) elsőre mások hangját és térdeit is megremegtette volna.

„Vannak pillanatok, amikor porszem nagyságúnak érezzük magunkat. Ne felejtsük el azonban, hogy ebből a porszemből szükség szerint oroszlánt, kígyót, nádirigót... alkalomadtán embert is létrehozhatunk.”[i]

Ezt a meglepően szép számban megjelenést a módszertani főosztály hívására önmagában is nagy csodának gondolom, a napi munkában saját bőrömön érzékelve a leterheltségünk országosan általános, ha nem is egyenlő mértékét.

Meghallgattunk öt merőben különböző nézőpontot képviselő előadást, amik a szakellátás látszólag talán sablonos lélektani munkájának egészen eltérő szeletét villantották fel.

Kaptunk belőlük ötleteket jó és javítható gyakorlatra, érdekes és előrevivő szakirodalomra, érzékenyítő és a megértést segítő művészeti alkotásra, hatékonyabb terápiás hozzáállásra, de ami talán még ennél is fontosabb, régi ismerősökkel találkoztunk, beszélgettünk, személyes kapcsolatba kerülhettünk egymással.

Pár óra erejéig mi mind megélhettük az összetartozás, a (félszavakból is) megértés, a támogatás és egymással törődés érzéseit, amikből a legtöbbünknek a hétköznapi, leginkább mindenben magunkra utaltan, egyedül végzett munkánk során nem sok jut.

A legnagyobb érdeklődést természetesen azok a beszámolók, hozzászólások váltották ki, ahol az adott területen teamként, egymást (esetmegbeszéléssel, szupervízióval, szakmai fejlődést elősegítő kiselőadásokkal, vagy „csak” meghallgatással és megértéssel) támogató, a nehézségek csökkentésére és a terhek kiegyenlítésére törekvő csapatmunka folyik.

Nyilván, nem pont a végeken. 

Ha ragaszkodni akarok az igazsághoz, sajnos azt kell, hogy mondjam, ezen a területen szinte semmi nem változott 2006. óta, amikor utoljára próbáltunk, az akkori módszertani osztály támogatásával munkacsoportot alkotva összefogni.

„a fényt a szem fura mágusaként
úgy zárja keretbe a vaksötét,
hogy élesen álljon a kép
eléd!

sose bánd
azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ
csupa rész az egész,
bánat vagy nevetés, amíg élsz,
de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz!”[ii]

Az előző évtizedben egy jóval kisebb létszámú munkacsoportban közösen igyekeztünk tenni valamit azért, hogy a területi gyermekvédelmi szakszolgálatokban és az otthont nyújtó ellátások területén folyó pszichológusi tevékenység elérhetőbb, munkakört tekintve egységesebb, átláthatóbb, a szakmai etikai elvárások és szabályok betartása mellett, a rendszer egészéhez jobban illeszkedő legyen.

Próbáltuk felemelni a hangunkat, hogy a szakmai munkánk legalább minimális feltételeinek biztosítására felhívjuk a mélyen tisztelt fenntartók és a jogalkotók figyelmét.

Mikor térek már rá a meséhez való kapcsolódásra? Vagy a munkafeltételek olyan mesések, hogy ezekről jut eszünkbe minduntalan a hol volt, hol nem volt?

Ez speciel sajnos még mindig így igaz, de most éppen nem erről akarok beszélni.

Szóval, az első előadónk külön kérésére a regisztrációnál jelentkezők rögtön kaptak egy ceruzát is.

Nem azért, mert azt feltételezték a meghívott és egyébként az értelmiség elitjéhez sorolt népekről, hogy nem hoztak volna magukkal egyetlen használható tollat se.

Nem is kifejezetten azért, hogy most gyorsan emlékezetükbe idézzék, bármilyen nagy urat szolgálunk, akkor is átkozottul szegény tud lenni a szociális segítő munka háza táján az eklézsia.

Az a ceruza perceken belül, mint gyakorlati szemléltető eszköz kapott fontos szerepet.

Az utalásban felidézett (lent mellékelt) indiai népmese egy szegény favágóról és az ő állandóan civakodó, maguktól megegyezni képtelen, széthúzó fiairól, eszmei mondanivalójában pedig az összefogás feltétlen szükségességéről szól.

 A mese üzenete, hogy csak együtt és összefogva lehetünk erősebbek, aktuálisabb már nem is lehetne.

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven. 

Együtt könnyebb - Indiai népmese

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy favágó. Volt neki négy fia. Négyfelé húztak, nem volt olyan dolog, amiben egyetértés lett volna köztük. Soha nem tudtak egymással dűlőre jutni. Mindennapos volt a veszekedés köztük. Családi perpatvarukból mindig csak a szomszédok húztak hasznot. Így aztán egyre szegényebbek lettek. Olyannyira, hogy a falusiak már gúnyolódtak is rajtuk. Bolondnak tartották őket. Az apjuk látta, hogy mindennap valami vita van köztük, és egyre boldogtalanabb lett. Sokszor próbálta már elmagyarázni nekik, hogy senkinek nem használ a veszekedés, de mindhiába. Falra hányt borsó volt minden intelme, lepergett minden a fiairól, mint zsírosbödönről a víz. Az apai jó tanács egyik fülükön be, a másikon ki. Elmegy egyszer a favágó az erdőbe fát vágni. Készít a lenyesett gallyakból egy köteget, megköti kötéllel. Feje tetején egyensúlyozva viszi a szegény öreg favágó hazafelé a rőzsét. Útközben eszébe jutott valami. Talán így visszatérítheti a fiait a jó útra. Elmosolyodott magában. Gyorsabban szedte a lábát, hogy hamar hazaérjen. Hazaérve a favágó a rőzsét kint hagyta a kertben. Fiai még nem érkeztek haza. A favágó izgatottan várta őket. Mikor a nap lebújt a hegyek mögé, a madarak fészkükbe bújtak, és előbukkant a hold, a favágó fiai egymás után értek haza. Alighogy megvacsoráztak, hívatja őket az apjuk. Odamegy a négy fivér. Kérdezik:- Mi az, apánk?
Erre a legidősebb fiának szól a favágó:- Törd csak, fiam, kettőbe ezt a rőzsét!
Odalépett erre a legidősebb a köteghez, és megpróbálta kettétörni. Persze nem sikerült. Hogy is sikerült volna! Megszégyenülten ment vissza az apjához:- Nem megy ez nekem, apám.
A favágó elmosolyodott, és mondta a második fiúnak:
- Most te próbáld meg fiam, törd csak kettőbe ezt a rőzsét!
Ő is megpróbálta. Pont, mint a bátyja, ő is kudarcot vallott. Lógó orral ment vissza az apja elé. Így próbálta meg a harmadik meg a negyedik is. Egynek sem sikerült. Mind csüggedten ültek le a földre. Fölállt akkor mosolyogva az öreg favágó. Kicsomózta a kötelet, amivel körülkötötte a rőzsét. Széthullottak a gallyak. Mondja akkor a fiainak:
- Fiaim, most törjétek el ezeket a gallyakat!
Odaugrik a négy fiú, felkap mindegyik egy-két gallyat, és azon nyomban eltöri. Nagy büszkén állnak apjuk előtt. Szól a favágó:
- Látjátok, míg össze volt kötve a sok gally, nem tudtátok eltörni. Külön-külön egy szempillantás alatt eltörtétek mind. Épp így győz le bármilyen ellenség titeket külön-külön. De ha együtt maradtok, összetartotok, nincs az az isten, aki legyőzne titeket. Végre megértették apjuk intelmét a favágó fiai. Minden ellenségeskedéssel felhagytak ezek után. Békében és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

[i] Győry Domonkos 

[ii] Fodor Ákos: Sose bánd

a hang… a hangot a csend szüli meg
és észre talán csak úgy veszed,
ha már vele-száll, vele zeng
szíved…

a fényt a szem fura mágusaként
úgy zárja keretbe a vaksötét,
hogy élesen álljon a kép
eléd!

sose bánd
azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ
csupa rész az egész,
bánat vagy nevetés, amíg élsz,
de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz!

míg hazaérsz,
itt ragyogunk s vacogunk a csodák közepén,
vagy a lét peremén, hol a hang
meg a fény elenyész,
sosem árt, ami ér, sem a rossz
sem a jó
sose kész…

a csend… a csendet a hang szüli meg
és észre talán csak úgy veszed,
ha hozzásímulsz,
s veletart szíved

sose bánd
azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ
csupa rész az egész,
bánat vagy nevetés,amíg élsz,
de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz!

míg hazaérsz,
itt ragyogunk s vacogunk a csodák közepén,
vagy a lét peremén, hol a hang
meg a fény elenyész,
sosem árt, ami ér, sem a rossz
sem a jó
sose kész.

sose bánd
azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ
csupa rész az egész,
bánat vagy nevetés,
amíg élsz,
de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz!