Neked mit mondtak a felmenőid? Mit kaptál tőlük?
Kivételesen egészen személyes leszek. Csakis azért, hogy hangsúlyozzam ezzel is a téma fontosságát.
Hogy milyen témáét? A kapott családi örökségekre gondolok (nem anyagiakra, bár sokszor azokkal is összefüggenek) és arra, milyen módon kezelhetők ezek.
Hány ember, az emberek mekkora hányada élvezheti a felhőtlen, virágos, boldog gyerekkort? És aki azt kapja, vajon tovább is tudja ugyanazt adni? Annak a felnőtt élete is be lesz biztosítva?
Anyukám mondta
És most nem a sokunk által kedvelt encsi étteremről lesz szó! (Ha arra jártok, feltétlenül érdemes kipróbálni!)
Még néhány nap és anyukám 80 éves lesz. Azt mondja, soha nem gondolta volna, hogy megéli, megéri ezt a kort. Engem is foglalkoztat nagyon a kora, már csak azért is, mert volt pár alkalom, amikor én sem gondoltam, hogy eljutunk ide. Ő az egyszem nagyszülő nálunk (17 és 21 évesek a fiaink). A férjem szüleit már én sem ismerhettem meg. Ők nagyon korán elmentek.
Szóval, gondoljatok bele, milyen lehetett megszületni 1940 januárjában! Mád mellett egy tanyán, amelynek a nevét ma sokan ismerhetik, ha kedvelik a tokaji, minőségi borokat: a Betsek ma egy jól hangzó dűlő neve, én sokáig azt gondoltam, Becsek-nek kell írni, de ma már kiművelődtem, hála például az isteni Szepsy boroknak. Akkor is így hívták, már nagyon régen. Az épület ma is megvan. Akkor (is) egy birtokhoz tartozott, kb. 2 km-re a falutól, ott volt vincellér a dédnagyapám, ezért ott lakott a családjával, fiatal fiával és menyével. Anyukám volt az elsőszülött. Nagyapámat persze be is sorozták, a családi történetben komoly, kalandos események is szerepelnek, de mivel ezek nagyon homályosak, sajnos már régen nem él senki, aki elmesélhetné, pontosan mi is történt, ezért én sem bocsátkozom bele a részletekbe. De jó lenne pedig tudni! Mi is elkövettük azt a hibát, hogy nem kérdeztünk időben. Pedig a dédnagymamám sokáig élt, 92 évesen halt meg, én már egyetemista voltam. Akkor még nem foglalkoztattak ilyen régi dolgok, egészen mással voltam elfoglalva. Ahogyan ez természetes is, erről is fogok most írni.
Viszont elolvasva Orvos-Tóth Noémi könyvét, az Örökölt sors-ot, sokszor volt olyan érzésem, gondolatom, de jó is lenne többet tudni! Talán sok szorongásra, problémára, helyzetre kapnék magyarázatot, ha mindent tudnék.
Vagy úgysem lehet mindent tudni? Ne tulajdonítsunk ennek túl nagy jelentőséget? Ne lihegjük túl?
Életek
Jónéhány egyéni történetet ismerve, 56 évesen egyébként is elég sok élettapasztalattal a hátam mögött látom, hogy a legtöbb embernél vannak olyan időszakok, amikor próbálkozik megküzdeni dolgokkal, szorong, nincs jól, elégedetlen, de van rajta valami nehézségi erő, ami visszahúzza, ami miatt nem tud változtatni, nem akar meggyógyulni, nem akar igazából megoldani dolgokat. Pedig körülötte a vak is látja, mire lenne szüksége… Vagy ők is tévednek? Ha igazából őbenne nincs meg a motiváció, ha nem érti meg a saját helyzetét, nincs önismerete, akkor teljesen reménytelen bárminemű változás? Sokszor azt látom, hogy igen. Itt van a kutya elásva.
De sokszor látok rá példát, hogy egyszercsak jön a nagy elhatározás és megtörténik az első lépés. Valamire ráébred az illető, megért valamit, és akkor elhatározza, ezen változtatni fog. Hiába mondják sokan, mit kellene csinálni, ha bennünk nem születik meg az a bizonyos elhatározás. Mások nem tudnak megszerelni minket, nem kérhetjük szerettünk számára azt egy pszichológustól, tegye már rendbe a lelkét, 'szerelje már meg' ugyan a párunkat, gyerekünket, a kollégánkat. Ez így nem működik. Csak, ha mi magunk akarjuk! És tudjuk, hogy mit!
Ahány ember, annyi helyzet: van, aki felnagyítja a problémáit, van, aki a legnagyobb gondok közepette sem veszíti el a hidegvérét, a nyugalmát, az integritását; másvalaki nem látja a fától az erdőt, teljesen fals képe van magáról, vagy másokra nyomja át a saját problémáit. Szóval, nem is lehet általános megoldási javaslatokat mondani.
Ki milyen helyzetben van, milyen életszakaszban tart, kinek mi válik be, ha meg kell oldani valamit. Egyéni!
Te hol tartasz? Mit cipelsz?
De inkább visszatérek anyukámhoz.
Szóval, amikor az ő korán gondolkodom, még mindig meg tudom magam lepni új felismerésekkel. A minap például nagyon meglepődtem azon, hogy csupán 2 évvel volt idősebb a mostani koromnál, amikor megszületett az első unokája. Aki ugye nem jött korán. Ő már akkor jóideje szívproblémákkal, gerincsérvvel küzdött, sokat szenvedett a fájdalomtól.
Én most el sem tudom képzelni, hogy két év múlva nagymama lehetnék, pedig lehetnék. Sok kortársam már régen az, persze az ő gyerekeik sokkal korábban születtek, mint az enyémek. Azért ma már ritka, hogy az egyetem elején valaki szülővé váljon.
De ez nem is érdekes, ez egy relatív dolog: ki mikor jut oda, ahova…
Viszont szegény anyukám ötéves korában elvesztette az édesanyját, aki tbc-ben halt meg. Az utolsó hetekben (hónapokban? ezt sem tudom sajnos) visszaköltöztették őt a szüleihez, nehogy a kislány elkapja tőle a betegséget. Ha ebbe belegondolok, akkor kiráz a hideg, szinte fizikai fájdalommal tudom átélni azt a fájdalmat. Milyen lehetett a huszas évei elején járó fiatal nőnek, a háborúban (!!!) megbetegedni, időnként azt sem tudni, a férje él-e még, szembesülni az orvos lemondó tekintetével és tudni, a kislányát más fogja felnevelni! És milyen lehetett ez akkor annak az ötéves kislánynak??
Micsoda trauma önmagában ez a történet! Mennyit kaptam meg ebből én sejtszinten? Ahogy ezt a fenti szerző is megfogalmazza:
A fájdalom, a rettegés, a szenvedés mintázatai azokban a leszármazottakban is felbukkannak, akik közvetlenül nem is voltak részesei az eseményeknek.
Reziliencia
Szerencsére engem nagyon reziliens természettel áldott meg a mindenható. Mivel eléggé mélyen beleástam magam a témába, tudom, kb. az emberek egyharmad születik ezzel a képességgel. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne tudnék szorongani, ne lennének nekem is álmatlan éjszakáim és minden problémán könnyeden át tudnék siklani. De ha nem születtem volna reziliensnek, és ha minden úgy lenne, ahogy Orvos-Tóth Noémi leírja - és akkor még megkímélem az olvasót a családom egyéb traumáitól – akkor biztos, hogy nem itt tartanék, ahol tartok. És az sem véletlen, hogy jópár éve már a coachingot csinálom ahelyett, hogy közgazdászként pénzügyekkel foglalkoznék és stresszelnék olyan dolgokon, amelyekhez valójában nem sok közöm van, én csak egy apró láncszemként veszek részt egy nagy játékban, a business-ben. Elsősorban mások business-ében.
Végignézve anyukám életét és mellette a magamét, most úgy néz ki a mérleg, hogy az enyém sokkal-sokkal könnyebb, gondtalanabb volt. Elsősorban azért, mert felnevelhettek a szüleim és olyan sok szeretetet adtak, amennyit csak tudtak. Még akkor is, ha ők akkor ennek nem voltak a tudatában, ha sokszor nem a családi békéről szólt az életünk, ha komoly anyagi nehézségek, rengeteg meló árán éltünk túl. Totálisan bíztak bennem. Ez sem volt tudatos a részükről, sőt, ők sokszor csak utólag értesültek dolgokról, életem eseményeiről, hisz 14 éves koromtól csak az iskolai szüneteket töltöttem velük. Ugyanakkor mindig bennem volt az a felelősségtudat, az a viszontszeretet, hogy el sem tudtam képzelni, hogy ártsak nekik, hogy olyat tegyek, amit szégyellniük kelljen, ami miatt csalódniuk kelljen. Sokszor haragudtam rájuk, volt olyan is, hogy én töltöttem be a szülői szerepet. Ha jól számolom, most már kb. 11-12 éve folyamatosan… Apukámat 2009-ben vesztettük el.
Egészen más életük volt, mint nekem, nekünk. Nem tudom, ha mérhető lenne a boldogság, elégedettség érzése, mennyivel mutatna magasabbat az én mutatóm, de biztos, hogy magasabb lenne. Mostmár nagyon megértem a sok aggódást és izgalmat, amit megélt anyukám miattam. Csak egészen más miatt: ő féltett engem, mint egyetlen lányukat, én féltem a fiainkat, akik egészen más világban nőttek fel, egészen más veszélyek fenyegetik őket. Hogy ebből a saját szorongásomból mennyi tudható be a sejtszintű átörökítésnek és mennyi az egyéb tényezőknek, akár mondjuk a klímaválságnak, azt aztán nehéz lenne megmondani.
Az biztos, hogy a mi huszas, harmincas, negyvenes éveink nagyon-nagyon máshogy zajlottak, másról szólnak, mint a szüleinké, nagyszüleinké. De az is biztos, hogy az ő életük nagyon meghatározza, erősen befolyásolja a miénket is!
Körültekintés, megértés
Amikor valakivel dolgozom, mindig foglalkozunk azzal, életének melyik szakaszában jár, melyek azok a törvényszerűségek, amelyeket jó, ha tudatosítunk, amelyek a háttérben akkor is dolgozhatnak, ha nem tudunk róluk.
Nem várhatod el magadtól ugyanazt húszévesen, amit egy harmincas. Nem élhetsz úgy 60 évesen, mint egy huszas-harmincas (bár sokan próbálkoznak vele). Ha jön az életközépi válság, csinálhaszt úgy, mintha mindenki hülye lenne körülötted és felboríthatsz mindent, házasságot, karriert, barátságokat, azzal még nem oldod meg a saját nyavalyádat, saját élethelyzetedet. Legfeljebb kaparhatod majd fel magad a padlóról és pár év múlva elmondhatod, hogy mennyit tanultam belőle, milyen vak voltam, nem jöttem rá, hogy pl. nem a pénzen múlik a boldogság, vagy arra, hogy a szüleim mintáját követem, az ő belém nevelt driver-jeiket, vagy a saját magam felépítette hiedelmeimet szenvedem meg stb.
Ötvenesként a szüleim már messze nem voltak olyan egészségesek, mint én most. A férjem szülei már nem is élték meg ezt a kort, pedig Leninvárosban (fiatalabbak kedvéért a mai Tiszaújváros), a szocialista idők fénykorában, anyagi biztonságban, jó szakmákkal rendelkezve élték felnőtt életüket okos, jótanuló egyszem fiúkkal. Persze ki tudja, milyen erők dolgoztak a háttérben, milyen történeteket örökítettek át nekik a felmenőik? Ki tudja, mennyire volt valóban problémamentes az az élet ott, akkor? Pláne az azt megelőzőké?
Ötvenesként, ha komolyan veszem a dán Livegoed elméletét a hétéves életciklusokról, akkor kb. két életciklus váltásában, kombinációjában vagyok éppen:
- A 49-56 év közötti időszakot ő a Bölcsesség szakaszának nevezi, amikor fontos számunkra, hogy az életelveinket, a fő értékeinket meg tudjuk élni. Ilyenkor csatlakozunk csoportokhoz, ilyenkor tartjuk fontosnak, hogy az elveinket érvényesíteni tudjuk valamilyen formában. Kezdi jelentőségét veszíteni a nemi szerepvállalás, valamilyen formában közeledünk a másik nemhez (sokszor még külső jegyekben is megfigyelhető).
- Az 56-63 közti időszak Livegoed szerint a Nagy feladat Eljött a te időd, csináld meg, amiről álmodtál, amit eddig nem engedhettél meg magadnak, amiben már nem akadályoznak dolgok (gyereknevelés, megfelelni vágyás stb.). Fontos, hogy valóban találjunk magunknak egy ilyet, különben vagy korán, túl korán megöregszünk, vagy/és merevek, zárkózottak, ítélkezőek leszünk.
Nálam abszolút visszaigazolódik az elmélet. Nem véletlen, hogy pályát módosítottam, hogy blogolok, folytathatnám. Anyukám ennyi idősen alig bírt járni, én ma épp éjszakai túrára készülök...
Barátnőm lányáéknál a napokban várják az első babát. Négy dédszülővel! Mekkora erő ez! Boldog család! Ugye érzitek? Jó indulás!
Persze - hála a sok tudós embernek, szakembernek Szondi Lipóttól kezdve Bert Hellingeren át Orvos-Tóth Noémiig - tudjuk, ha nincsenek már, akkor is ott vannak!...
2020-ra!
Csak annyit szeretnék hozzátenni, hogy így az év elején azt kívánom nektek, ismerjétek fel ti is, mire van, mire lehet szükségetek! Lássátok reálisan a helyzeteteket, legyetek bátrak, tanuljatok, fejlődjetek, ne hagyjátok magatokat sodorni az árral! Hogy ehhez kinek mire van szüksége, azt nem tudom általánosságban megmondani. Lehet, hogy elég egy baráti beszélgetés, de lehet, hogy kell hozzá egy szakember segítsége, vagy pár jó könyv, netán egy nagy pofon (átvitt értelemben!), egy kudarc, egy betegség (ezt azért próbáljátok meg nem megvárni!).
Netán egy kiadós túra?
Csak ügyesen, okosan, bátran! 2020-ban is!
Koskovics Éva
Ha érdekel a reziliencia, itt írtam róla!
