Újult erővel lecsapott ránk a tél. Pedig a reggeli enyhe egy-két fokokban a rigók már mintha a tavaszi nóták strófáit gyakorolgatták volna, ettől volt egy cseppel több remény, hogy lassan vége.

Korábban virrad, és ha a várost körülölelő erdőket, hegyeket nem fojtogatja éppen a köd, később kezdődik a sötét is. Tisztább napokon a zúzmarás csodavilág délre leolvad, reggelre, mintha csak saját örömére tenné, szikrázóan  felhízik megint.

Csakhogy a hegyekről legördülő nagy szürke felhőkből megint szakadni kezdett a hó.

Érdekes, hogy az első percek gyermeki öröme, milyen sebesen át tudja adni helyét az aggódásnak: ugyan mi lesz ebből? Mi lehetne? Csúszós utak, sártenger.

A meredek utcák sebesen megmutatták, hogy nem elég a téli gumi sem, ha az alsó jeges rétegen nem tapad stabilan, szeszélyesen csúszkál a hirtelen hullott jeges-vizes hó.

„Szirmodra fagy hideg, ónos eső,”[i]

Aztán ahogy enyhült a nappali hőmérséklet a csodás hóesés átment fagyos, darás, kopogó ónos esőbe és előzetes aggodalmaink, hogy ebből még közlekedési bonyodalmak lesznek, kezdték csúnyán beigazolni saját magukat.

Lépni is nehéz, hát még haladni.

A belső, kíméletlen rabszolgahajcsárom viszont egyre türelmetlenebb.Igyekszem még több türelmet erőltetni magamra, legalább kívül, ha már belül nem megy. Hallgatom a már-már kihallatszó, végeérhetetlen, csúnya dohogást. Reménykedem, majd csak elfogy a beépített drámakirálynőm lendülete. Aha, persze, pont amikor az enyém is. Mégsem tudok szembeállni vele. Mégis azt mérlegelgetem, hogy tűrnöm kéne, várni, hogy lehiggadjon.

„Az ember csak a saját mennyországában lehet boldog.”[ii]

Az éles-tüskés-mérges belső ellenőr csak nem nyugszik. Mint egy túlfűtött kuktafazék forrong, sziszeg, sivít. Nem hagy békén, katonásan kioszt és kiabál: 

- Menj már, ne nyafogj! Az még belefér, ki tudja holnap is mire számíthatsz, mi lesz?

„Pokolban lenni – tanítja Dante – nem azt jelenti, hogy valaki megfizet a bűneiért, hanem azt, hogy nem tud tőlük megszabadulni! A szenvedés – tanítja saját tapasztalatából a költő – a lekötöttség! A szabadság hiánya. A megszabadulásra való képtelenség.”[iii]

Még mindig toporgok, hallgatom a házi hárpiát és hezitálok. Hiszen pont olyan dolgokat mond, amiket mindig is tanítottak nekem, amiket igyekeztek, lány lévén jól a fejembe verni. Akkor pedig, ugye, biztos igaza van.

-  Indulj már el! Persze, hogy fontos! Nekik jobb lesz tőle, ne sajnálgasd mindig magad!

Most, hogy lépni nem tudok, és jobban figyelek rá, azért feltámad némi el nem altatható a gyanúm, hogy ez a belső hang nem éppen engem képvisel, nem pont az én józanul mérlegelhető érdekeimet nézi.

Nem nagyon érdekli az sem, ha nyakam töröm, feltéve, hogy máris, szófogadóan rohanni kezdek.

- Tempósabban, hallod! Ne lazsálj! Kire vársz még?Ilyenkor nagyító és boncolgatás nélkül is egészen jól látszik, hogy nem nekem akarhat jót.

 - Nem lehetsz ilyen gyenge, nyavalyás, elkényeztetett, csiga lassú, kényelmes, lusta! Mi bajod már megint, voltál vele orvosnál, kivizsgálták, nem? Nincs ott semmi. Megmondták, ez a kornak megfelelő állapot. Mi az neked, megteheted, igenis kifutja az idődből! Ne halogass! Ess már végre neki!

Ha meggondolom, még örülhetek, hogy a belső szolgálatos őrmesterem és munkafelügyelőm most még a szebbik arcát mutatta. Hiszen kezdődhetett volna a szokásos dörgedelme úgy is, hogy: 

- Ó, te agyalágyult, tehetségtelen, béna, fakezű, szerencsétlen, félkegyelmű, idióta!

„s míg kémleled, hogy szerinte vagy szerinted-e,
addig tűröd, mint a ludak, hogy remegésig tépjen”[iv]

Látom már, hiába álltam ki a versenyből, a sorból, hiába ágáltam a végtelenített rohanás, a mókuskerék ellen, hiszen a belső ellenzékem rivális nélkül is teljes erőből támad.

Ha nem tudom elhallgattatni a belső kritikusomat, aki polipként hozzám nőve szipolyozza a vérem és energiáimat, esélyem sincs egy kis nyugalomra.

„ott vacok várja, tűzhely, vacsora,
nincs lárma, nincs tülekedés.
A lélek felbátorodva
kioldja átázott cipőjét,
vizes harisnyáját kötélre dobja,”[v]

Pedig elég lehetne már a gúzsból belül is.Húsomba mélyedt mostohámat nem izgatja, hogy vadul csúszik, és sokkal okosabb lenne el sem indulni, és nincsen tőle felmentésem. Csak nyomja, löki, ismételgeti:

- Előzd már meg és haladj már! Még most sem vagy kész? Már régen ezt, azt, amazt kéne tenned! Le fogsz maradni!

Nem is csoda, ha ebben a beszorult helyzetben felszalad a vérnyomásom, hiszen teljes erőből feszülök.

Már annyi mindent hordott össze, hogy legszívesebben egyből százfelé szaladnék, hogy haladhassak és végre elhallgasson belül. Millió tételes az „Még ez sincs kész!” lista.

Hozzáfűzése cseppet sem dob fel, és most az egymást követő tételeket gyakorolgatni, memorizálni sem vágyom.

Attól is egyre nő a feszültség, hogy kívül semmi haladásnak nyoma sincs, beállt a sor.

„Van, aki stopperórával kezében él, minduntalan célok felé rohan, és a másodperceket számlálja. Mások úgy élnek, mint egy fa, nagyon lassan és szívósan, s tudják, hogy még sok, sok idejük van, évtizedek.”[vi]

Azt hiszem, egyetlen használható ötletem akad: Azonnal, halasztást nem tűrően lekapcsolom a belső kukta alatt a gázt. Nem fűtöm tovább a többi, a távolabbi, a ki tudja mikori jövő előttem tornyosuló feladatait sorolgatva.

Majd meglátom, mit tehetek, hogyha és amikor odaérek.

Hiszen azt sem tudom, mit hoz a következő óra, nemhogy a ránk következő nap.Pláne egy másik évtized, ráadásul a mai napnak is elég a maga baja. Nem akarok több listára ránézni, és nem akarok még több elintézetlen, ácsorgó, megfoghatatlan és reménytelenségig nehéz ügyet a tetejébe.

„Alázat és makacsság, talán ez a kettő marad végül, amibe kapaszkodni lehet.”[vii]

Makacsság az van bennem rendesen, de vajon alázat is?

„Az érzések a szív mélyén lakoznak, a gondolatok a fejben születnek, a cselekvés pedig a saját kezedben van.

Ez a te szentháromságod. Sose feledd!”[viii]

Végre döntésre jutottam. Nem, nincsen szükségem még több belső feszültségre, és biztosan kell egy kis tartalék erő, hogy ezt az utálatos zegernyét megússzam épp bőrrel.

Legfőbb ideje, hogy a sarkamra álljak: Na, most aztán csend legyen belül! Majd akkor lépek, ha tudok!

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások: pozitív pszichológia - szubjektíven. 

[i] Fekete István: Hóvirág

Illatod a földben hagytad mélyen,
És az arcod, mint a hó, kedves, fehér.
Szerelmes méhek kelyhedbe nem járnak,
Lehullsz, mikor még híre sincs a nyárnak,
És marokkal tép, aki elér.

Nem ismered a dalt zengő májust,
Szirmodra fagy hideg, ónos eső,
Mégis szívemen hordom bokrétádat,
S ha nem néznek, megcsókolom a szádat,
Mert te vagy, te vagy: a Legelső…

(1940)

[ii] Mark Twain

[iii] Müller Péter: Örömkönyv, Alexandra, 2007. 106. oldal

[iv] Grecsó Krisztián: Ami elhasadt

És akkor összeroskadsz megint vele,
mikor hited szerint vagy a legerősebb éppen,
s míg kémleled, hogy szerinte vagy szerinted-e,
addig tűröd, mint a ludak, hogy remegésig tépjen
(nagyapádtól örökölted, jelnek, ezt a kort,
hogy nyavalya a baj, így holt-idő a reszketés),
ami elhasadt, hitted, az pedánsan összeforrt,
ugyan nincsenek kapcsok, helyek, rendek és
a kedvek is csak vannak, mint egy halom sóder,
de nincs sem ömleny, sem vérrög már legbelül,
nyugton bőrözik a pörkölt, s egy nagyon jó jel:
a galambdúcnál egy denevérszárny megfeszül,
és ekkor mégis összeroskadsz vele,
pedig hited szerint vagy a legerősebb éppen,
mint egy áztató tó kenderfoltos jege,
elrepedsz vonalban, majd lassan ezerféleképpen.

[v] Ellen Niit – Otthont adsz

Amint az ajtón benyitok,
kezemnek otthont adsz a tiédben.
Befogadod, mint csavargót a házba,
ott vacok várja, tűzhely, vacsora,
nincs lárma, nincs tülekedés.
A lélek felbátorodva
kioldja átázott cipőjét,
vizes harisnyáját kötélre dobja,
aranyfényű teát tesznek elébe,
illatos málnaízzel,
vágnak mellé, amennyi jólesik,
a friss kenyérből.
Aztán, ha a lélek, felbátorodva
egy kicsit kutat még a polcon,
talál ott rejtett örülnivalót:
kis üveg mézet,
vagy egy pozsgás-piros almát.
Csak annyi kell, hogy kezemnek
egy pillanatra
otthont adj a tiédben.

[vi] Márai Sándor

[vii] Kőrösi Zoltán – Burger Barna: Délutáni alvás - A történet árnyéka, 194. oldal

[viii] Tamási Izabella (szerk.): Harcosok Vértanúk Boszorkányok