Ha te nő vagy, akkor tudod-e, hogy miért vagy olyan, amilyen? Miért tartasz ott, ahol?

Tisztában vagy-e azzal, hogy az egyéniséged, a szokásaid, a stílusod, a szemléletmódod, értékrended, magaddal és másokkal szemben támasztott igényeid honnan erednek: tanultad valakitől (anyukádtól, nagymamádtól, más, számodra fontos nőktől) vagy valamiképpen így nyilvánul meg az a bizonyos kollektív tudattalan rajtad keresztül? Netán a környezetedből, a körülötted élő kultúrából eredő sztereotípiák hatásaként született meg a te saját nőiséged, egyéniséged, az egyedi konstellációd?

Egy élmény együtt!

Sokszor megéltem már azt az élményt, amikor nők összejönnek és megnyílnak egymásnak, elmondanak dolgokat, megfogalmaznak érzéseket, egymásra figyelnek, rezonálnak (ezt mi általában nagyon tudjuk!), és a végén kicsit másképp látják magukat, a saját helyzetüket. Különösen jó ez, amikor úgy alakul, nem is ismerik egymást, többféle korosztály, különböző élethelyzetek.

Sokan vannak, vagyunk, akik kívülről könnyen megítélnek helyzeteket, történeteket, embereket, ugyanakkor ha kicsit jobban belelátnak, megismerik a szereplőket, akkor egészen átkereteződik az egész.

Sokan vannak, akik csak a saját szemüvegükön keresztül képesek ránézni egy helyzetre, egy kapcsolatra, egy emberre, fel sem merül bennük, hogy megpróbáljanak belelépni a másik cipőjébe, nincs meg a szándék, hogy megpróbálják megérteni őt.

Vannak, akik még saját magukat sem tudják megérteni, ösztönösen élnek, nem törődve azzal, mennyit ártanak ezzel másoknak, sőt, maguknak is.

Vegyük például a szerelmet!

Vannak, akik egy szerelemre vannak hitelesítve, mások életük során sokszor megélik ezt az intenzív érzést, ezt a csodát. Vajon az ő szerelmeik ugyanolyan intenzívek, mint az az egy? Vajon lehet az a sok szerelem is mindahány olyan értékes, mint az a bizonyos egy? És aki csak az egyben hisz, aki azt várja, vagy annak éli le az életét (vagy várja-várja, de aztán soha nem jön el), az el tudja fogadni másokét, azokét, akik nem a kizárólagosságban, az életre szólóban hisznek?

Mekkora az esélye annak, hogy amikor két ember szerelembe esik egymással, ők hasonlóan gondolkodnak a fentiről, az ifjúkori elképzelések és értékrend ki tud-e tartani egy életen át?

Mi van, ha elcsúsznak a dolgok? Egyáltalán, hol kezdődik a megcsalás, ki milyen szigorú ebben a tekintetben?

Mert a szerelem szép dolog, de egy idő után megkopik és maradnak (vagy épphogy eltűnnek) a fizikai, hormonális igények, máshogy öregszünk, ráadásul az egyéb külső körülmények is sokszor nagyon bezavarhatnak. Ki hol és mit dolgozik, hány gyerek születik, kinek milyen az egészségügyi állapota, ki mennyit utazik, milyen emberekkel találkozik, mennyi kísértés éri, mennyire nyitott vagy nem nyitott, mennyire befolyásolható stb-stb.

Sokféle élettörténet van, jó ha látjuk, nem csak mi nem tudunk mindent irányítani, mások sem. Szerencsés, aki ezt felismeri, aki sokat lát és hall, sok embert megismerhet. Ha beszélgetünk másokkal, sok ember életébe beleláthatunk, sokaknak nyílunk meg magunk is, akkor belátjuk, hogy nem érdemes, nem szabad ítélkezni mások felett, mert minden sokkal bonyolultabb, mint amilyennek elsőre, kívülről látszik. Sőt, mi is kerülhetünk extrém szituációkba, a mi helyzetünk is tűnhet kívülről egészen másnak, mint amilyennek mi megéljük.

Eszembe jutottak erről Tóth Krisztina sorai Dal a titkos életről című verséből (a Világadapter c. kötetből) - részlet:

Mit adhat egy beszélgetés?

Szóval, élhetünk titkos életet is, van az a legbelsőbb én, ami mindig titkos marad, amihez magunk is csak nehezen férünk hozzá. Lehet, hogy épp akkor értjük meg magunkat, ha más emberekkel is beszélgetünk!

Ha nők nőkkel, férfiak férfiakkal beszélnek, az valamiért kicsit más, mint ha vegyesen beszélgetünk. Saját, személyes tapasztalataim csak az elsőről lehetnek (a másodikról legfeljebb néhány közeli barát által megoszott történet), de azok nagyon ütősek és tanulságosak. Vannak barátnősek és szakmai körök, vannak a kettő valamiféle mixét alkotó alkalmak, amikor csak nőkkel beszélgethetek. Mindig sokat adnak ezek és mindig jó megélni, mennyit is tudunk segíteni egymásnak. Átkeretezik a saját problémákat, a másokkal való empatizálás magunknak is erőt adhat, a problémamegoldás közös keresése a saját problémánk megoldását is előbbre viszi, látjuk, hogy másoknak sem sokkal egyszerűbb a helyzete, vagy azt látjuk, a mi helyzetünk sokkal jobb, mint másoké.

Vannak kérdések, amelyeket érdemes lehet magunknak nőként feltenni, például ilyesmit:

• Mennyire fontos számodra az, hogy nő vagy, foglalkoztat-e ez a tény?
• Jól érzed magad a bőrödben nőként? Mennyire erősen érzed azt, hogy nő vagy, vagy ez számodra nem szempont, elsősorban embernek érzed inkább magad, a nőiség inkább egyfajta véletlen állapot, nem nyilvánítasz neki jelentőséget?
• Ha választhatnál, szeretnél-e inkább férfi lenni? Ha igen, akkor miért?
• Ha már nő vagy, akkor szeretnél-e kevésbé, vagy ellenkezőleg, ennél hangsúlyozottabban nőies lenni? Ha igen, akkor mit jelentene ez, miben lennél más és miért érezheted ezt? Mi lehet e mögött?
• Mit jelent számodra a nőiség? Miben nyilvánul meg?
• Érzel-e sorsközösséget a nőkkel, érzel-e hátrányos megkülönböztetést? Ha igen, mi okozhatja ezt?
• Volt-e, amikor úgy élted meg a nőiséget, hogy később nem voltál rá büszke? Mit tanítanál meg ebből másokkal? Megtanítod-e?
• Volt-e, amikor nem élted meg úgy a nőiségedet, ahogyan megtehetted volna, ahogy meg kellett volna élned? Mit üzennél erről másoknak?
• Voltak-e megalázó élményeid, tudtad-e ezeket kezelni, el merted-e mesélni, fel tudtál-e lépni ellenük?
• Mi volt az utolsó jó élményed nőként? Mikor nevettél utoljára egy nagyot egy másik nővel, vagy érzeted magad nagyon jól más nőkkel? Mitől volt ez speciális?

Szóval, nagyon ajánlom, hogy beszélgessünk sokat, beszélgessetek azokkal, akikkel tudtok!

Ezek a valódi élmények!

És ha én nem tudtalak meggyőzni erről, akkor itt van Tóth Krisztina Hogy vagytok? – című verse, szerintem egyszerűen csodálatos!

Jöjjetek össze!

Persze ne azért, hogy szomorkodjatok és rágódjatok az elmúláson, inkább azért, hogy vidítsátok fel egymást, beszéljétek ki magatokat, igyatok együtt egy kávét, vagy egy finom bort, sétáljatok egyet az erdőben, főzzetek egymásnak, nézegessétek meg egymás gyerekeinek a képeit, vagy a régi közös képeket, táncoljatok, bolondozzatok, meséljetek jó történeteket! Ezek a közös élmények feltöltenek, megmaradnak és erőt adnak a nehezebb hétköznapokon is. Erőt adnak ahhoz, amihez erőre lesz szükség.

Szépeket!

Koskovics Éva

Megköszönve Tóth Krisztinának!