Te mit adsz tovább a gyerekednek? Gondolsz-e erre, amikor:

• reggel kikelsz az ágyból és este álomra hajtod a fejed?
• amikor azt látja, megjátszod magad, magadhoz sem vagy őszinte?
• amikor azt tapasztalja, nem számíthat rád?
• amikor érzékeli, folyik be a pénz, de valahogy olyan gyanús az egész, ha rákérdez, nem kap rá megfelelő választ?
• ha azt látja, gürizel, fáradt, ideges vagy, de nem élet az az élet, amit élsz, amit ezért rá, a családra is rákényszerítesz, amikor úgy érzi, lúzer az anyja/apja?
• amikor azt látja, jó ember az apja/anyja, segít másokon is, amit mond, az úgy van?
• amikor megtanulja tőled, a legnagyobb gondok között is lehet értékelni az élet vidám dolgait, lehet énekelni, táncolni, természetet járni?
• amikor azt érzi, valami súlyos teher nyomja a válladat, amikor érzi, tudja, nem osztod meg vele a legfontosabbakat?
• amikor nem tudsz hozzá szólni rendesen – vagy rögtön üvöltesz, vagy egyszerűen nincsenek hozzá szavaid?
• amikor tudod, de nem érdekel, hogy ha hazatér, kár kinyitni a hűtőt, úgysem talál benne semmit?
• amikor már többedik pasit/nőt hozod a házhoz, és elvárod tőle, hogy legyen rugalmas, legyen kedves hozzá?
• amikor úgy beszélsz az anyjáról/apjáról, mint valami utolsó, szemét alakról (függetlenül a tényektől)?
• amikor azt látja, nem törődsz a saját szüleiddel?
• amikor egész nap lógsz a facebookon, hozzá meg csak akkor szólsz, ha róla is ki akarsz tenni egy képet, mert épp dicsekedni akarsz vele valakinek, valamiért (máskor szinte letagadnád, hogy van gyereked)?
• amikor azt látja, fát vághatnak a hátadon, akkor is kitartasz (a hülyeségig), nem állsz ki magadért?
• amikor eltűröd, hogy földbe döngöljön valaki?
• amikor gyáva vagy, nem mered megmondani a véleményedet?
• vagy amikor nagyon igazodsz, vakon elhiszel dolgokat, nem gondolkodsz, nem tájékozódsz?
• amikor azt látja tőled, milyen komolyan elgondolkodsz dolgokon, utánajársz annak, ami tényleg érdekel, el tudsz mélyülni fontos kérdésekben?
• amikor egyáltalán nem érdekel, mi van vele, meg sem kérdezed, hol tart a suliban, milyen tervei vannak?
• amikor csak azt látja, hogy a pénz körül forog nálatok minden – akár azért, mert folyik be és ki mint az Amazonas; akár azért, mert nincs, és nincs is semmi remény rá, hogy legyen?
• amikor magad sem tudod, miért lett gyereked, semmi érzelmi viszonyulásod nincs hozzá, inkább akadályként éled meg őt?
• amikor az ex-eddel szinte dobáljátok őt egymáshoz?
• amikor legyen bármi, azt mindig érzi, te vagy számára az első, a legfontosabb, nagyon szereted őt és bízol benne, és tudja, ő is maximálisan bízhat benned?
• amikor azt látja, vannak emberek, akikkel kedves, előzékeny vagy, másokat kihasználsz lenézel, semmibe veszel?
• amikor emberekkel beszélgetve érezhető, érdekek nélkül is tényleg érdekel téged amit mondanak, jól tudsz kommunikálni, nyitott és kíváncsi természetű vagy?
• amikor olyan otthont teremtettél, ami - még ha nem is a legújabb lakberendezési trendeket követi, sőt..., mégis - meleg családi fészek, jó oda hazaérni?
• amikor az otthonotok inkább hasonlít egy csatatérre, hideg-rideg, kényelmetlen, kellemetlen, ápolatlan, csúf, szégyellnivaló?
• amikor azon lát dolgozni, mindig jó legyen neki oda hazaérni (készülsz kajával, rákérdezel néha, mikor jön, néha megleped valamivel, ami csak neki szól)?
• amikor a mindennapok része, hogy elmondod neki a számodra fontos dolgokat, megosztod vele a legfőbb gondolataidat, korához igazodva, annak megfelelően még kérdezed is a véleményét?

Felelősség?  

Milyen jó is lenne, ha bebiztosíthatnánk a gyerekeink jövőjét! Ha az, amit felépítettünk, megmaradhatna és utódaink továbbvinnék, tovább építenék amit mi elkezdtünk (vagy már mi is folytattunk)! Sokunkban élnek ezek a beidegződések és szinte kötelességünknek érezzük, hogy így gondolkozzunk. Persze mind ismerjük azt a mondást is, miszerint: "adj halat az éhezőnek és aznap megmented a haláltól - tanítsd meg őt halászni és örök életére jóllakott lesz”. Ez már figyelmeztet a téma veszélyeire is, arra, hogy az átadás módja nagyon nem mindegy.

Mennyire vagyunk felelősek a gyerekeink, utódaink életéért, anyagi boldogulásáért? Izgalmas kérdés. Társadalmi, kulturális, és gazdasági aspektusai egyaránt vannak. Ha készülne egy nagy statisztikai kimutatás arról, a legsikeresebb emberek mekkora hátszelet kaptak otthonról, milyen anyagi támogatás segítségével érték el azt, amit elértek, akkor biztos lennének nagy meglepetések. Biztos vagyok benne, hogy sokkal erősebb a motiváció, ha úgy tetszik, a belső kényszer azoknál, akik maguk kell, hogy kikaparják a gesztenyét. De a jó minta, az, hogy valaki látja, milyen ügyesen ’halászik’ a felmenője (és közben őt magát nem kényeztetik halálra), szerintem önmagában garantálja az utód életképességét, boldogulását.

Vagy az a minta, amikor azt ’üzeni’ a szülő, az anyagiaknál sokkal fontosabbak az egyéb értékek: a tudás, a tájékozottság, a kultúra, a közösség, a természet stb. Amikor egy olyan gazdag értékrendet kap a gyerek, amiben a felelősség, a nyitottság, a belső nyugalom (becsületesség?) fölötte áll az anyagiaknak. Persze ez általában akkor működik jól, ha az anyagiaknak megvan egy elfogadható szintje. Az kell hozzá!

Mi lehet a probléma?

Amikor hosszabb ideje működő, közepes vagy kisebb – jellemzően magántulajdonú, családi tulajdonú, vagy abból kinőtt - cégek vezetőivel, pláne tulajdonosaival dolgozom coach-ként, tanácsadóként, és az a célunk, hogy minél jobban feltérképezzük a helyzetet, gyakran az az egyik alapkérdés, mennyire biztosított az utódlás a vállalkozásban. Az esetek nagyobbik részében kényes, problémás ez a téma. Sokszor épp ezért fordulnak külső segítségért. Igazán ritka az a válasz, hogy ezzel semmi dolgunk, tudatosan készülünk arra, hogy kineveljük a jövő menedzsmentjét. Főként azoknál a családi vállalkozásoknál érzékeny téma ez, ahol a családfő feltett szándéka az, hogy továbbvigye valamelyik gyermeke a céget. Ha a gyerek benn dolgozik a vállalkozásban, ott már eggyel előrébb járnak, ott az lehet gond (és sokszor valóban neuralgikus téma), hogy a papa és a gyerek máshogy gondolkodnak, nem ugyanarra a rugóra jár az eszük, napi szinten megküzdenek egymással a céges döntéseknél. Fel tudja őrölni mindkét szereplőt. Ha nem találnak megoldást, ha nem alakítják ügyesen a munkamegosztást, a fokozatos átadás-átvételt, akkor sokszor az a vége, hogy valamelyikük eltávozik (és jobb esetben még nem az örök vadászmezőkre…). Sokat segíthet egy külső szem, egy érdek nélküli tanácsadó ilyenkor!

De sokat segíthetne családok esetében is, amikor rossz a hangulat, sok a veszekedés, mindig hibáztatnak valakit, fals pozíciók alakultak ki a családban, a szülő-gyerek szerepek összekeveredtek, stb. Sokszor van az, hogy a valós probléma nem kerül kimondásra, talán nem is tudatosodik a családtagokban, csak az van, hogy rossz együtt lenni, együtt élni, mérgesek a napok. Ilyenkor is sokat segíthetne egy külső segítség, legyen az mediátor, coach, vagy épp egy pszichológus, családterapeuta. De sajnos többnyire ez fel sem merül, sajnáljuk ilyesmiért a pénzt, az időt, nem hiszünk benne, azt gondoljuk, majd megoldódik magától. Vagy valami más, ’fontosabb’ köti le az energiáinkat (legyen az üzleti ügy, munkahelyi gondok, vagy külső kapcsolat) és egyszerűen nem törődünk a családi ügyekkel.

Saját (sokszor elszúrt) életünket mindig rányomjuk a gyerekeinkre is. És ez akkor is igaz, ha véletlenül úgy érezzük, kaptunk egy önigazolást azzal, hogy gyerekünkből gyúrtunk egy olyan ’példányt’, amilyenné mi magunk szeretnénk, ha váltunk volna. Ez nem sikerülhet, ezt – ha még ilyenben ringatjuk is magunkat – meg fogja szenvedni. Vagy ügyesen becsap minket, elhiteti velünk (egy ideig), hogy ez történt, ez a helyzet. Őket nem tudjuk átgyúrni, ők nem mi vagyunk, ők egy másik ember. De a felelősségünk óriási! Ezt tartsuk szem előtt!

Keményen fogok fogalmazni, ne haragudjatok, de ezt most muszáj így:

ha szar ember vagy, a gyereked is az lesz, vagy nagyon megszenvedi, hogy te az voltál!

Ha becsületes, jó ember vagy, tudsz tükörbe nézni, akkor mindent megtettél, ami elvárható egy szülőtől, a legjobb alapokat adtad a gyerekednek. És nem azt mondom, hogy tökéletesnek kell lenni! Senki sem az. A világ sem tökéletes, nem is lehet az. Sokszor épp a fentiek ellentétére látunk példákat, hogy az boldogul, akinek nem kéne és fordítva. De azt gondolom, többnyire mégis a jóknak, a becsületes, szeretni tudó embereknek van jobb, tartalmasabb, gazdagabb életük, ők nevelnek jobb gyerekeket, ők tudnak figyelni másokra és ők viszik előre ezt a bonyolult, egyre kiismerhetetlenebb világot. A kiügyeskedett vagyonok gazdái is meghalnak, az utódok könnyen elkótyavetyélik, amilyen gyorsan és könnyen jött, úgy megy is...

Szabó Magda mondta, vagy írta valahol egyszer, hogy: „Én azt hiszem, gyereket csak úgy lehet nevelni, ha az ember megtiszteli azzal, hogy komolyan veszi”. Neki ugyan nem volt gyereke, viszont olyan szülei voltak, akiktől ezt jól megtanulta. Ezt a tanácsot pedig érdemes komolyan venni egészen kicsi kortól kezdve.

Koskovics Éva

http://kokart.hu/